Küldetésük, hogy örömet vigyenek az emberek életébe – Egy olasz vándorcirkusz Magyarországon

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Egy szeptemberi délután felhívott városunk plébánosa, Tamás atya: „Gyere el a reggeli misére, olasz cirkuszosok vannak a városban, egy nagy család, kedves és érdekes emberek, minden reggel jönnek misére, ismerd meg őket!” Találkoztunk, beszélgettünk, s másnap a gyerekekkel együtt megnéztük a rendkívül színvonalas előadást, a közel száz állatot, néhány héttel később pedig követtük a Cirkusz Itáliát Bajára is. A család román származású – az édesanya révén egy magyar nagyszülő köti őket hazánkhoz. A szülők Bukarestben tanultak akrobatikát a főiskolán, a gyerekek pedig már az olasz cirkuszi világban nőttek fel.

„Elhintik a szépség és a vidámság magvait az olykor szomorú, komor világban” – fogalmazott Ferenc pápa, amikor idén júniusban a Vatikánban fogadta a cirkuszművészeket. A Valerio család valóban ezt teszi: Mirella, az édesanya – aki maga is ott volt azon a bizonyos vatikáni találkozón –, három gyermeke, Valeria, Desire és Alan, a házastársaik – köztük Sonny Caroli, egy régi, híres olasz cirkuszművész család tagja – és Mirella testvére látható örömmel készülnek az előadásokra. Az állatok – amelyeket szintén nagy szeretettel és gondossággal készítenek elő a fellépésre –, amint meghallják a zenét, izgatottá válnak, szeretnének menni játszani. Nekik a fellépés játék – árulják el róluk. „Az előadást úgy alkottuk meg, hogy a gyerekek és a felnőttek egyaránt élvezzék. Amikor a nézők eltöltenek velünk két órát, nem azt kell bebizonyítanunk nekik, hogy mi vagyunk a legjobbak a világon, hanem egy olyan mágikus légkört kell teremtenünk, amelyben elfelejtik a gondjaikat. Mi akkor vagyunk sikeresek, ha feledtetni tudjuk az emberekkel a problémáikat” – vallja Mirella.

Mesélnek emberekről, akik számára igazi gyógyír volt a cirkusz: autista kisfiúról, aki az állatok barátja lett; nyolcéves ikrekről, akik édesapjuk elvesztése után nem beszéltek, de a cirkusz, az állatok közelsége megoldotta a nyelvüket; egy szegény édesanyáról, akinek nemcsak elengedték a jegy árát, de ki is segítették egy kisebb összeggel; gyászoló emberekről, akiknek mosolyt csalt az arcukra az előadás. „Az előbb láttunk bejönni egy nénit fekete ruhában, a férjét gyászolhatja. Reméljük, sikerül legalább egy kicsit felvidítanunk” – mondja Mirella, és elárulja, mindig figyelik a nézőket, személyes kapcsolatba lépnek velük.

„Állandóan utazva mindenkihez el tudják vinni Isten szeretetét, ölelését, irgalmasságát” – ezt is Ferenc pápa mondta a cirkuszosokhoz szólva. Mirella szerint különösen fontos, hogy a szegények igényes, szép előadást lássanak, mert hozzájuk sokszor csak az alacsony színvonalú szórakozás jut el. A vándorcirkuszosok az előadások előtt az állatkertjükben és az állatidomár-bemutatókon szívesen látják vendégül az intézetben élő gyerekek, idősek, fogyatékkal élők szervezett csoportjait.

Az olasz vándorcirkusz előadásának színvonala különösen meglepő, nem ehhez szoktak a kisvárosokba érkező cirkuszok látogatói. „Mesterségetekhez lemondásra, áldozatra, felelősségre és kitartásra, valamint bátorságra és nagylelkűségre van szükség” – ezt még XVI. Benedek pápa mondta 2012-ben, amikor a cirkuszosokhoz intézett beszédet. S az előadás minősége valószínűleg éppen e tulajdonságoknak köszönhető: Mirelláék lényegében egész nap dolgoznak, gyakorolnak, gondozzák az állatokat. A napraforgós számot – amelyet Van Gogh festménye ihletett – Desire hét éven át tanulta; Valeria trapézszáma és szalagos produkciója is rengeteg gyakorlást igényel, és igen nagy fizikai erőt. 

Cirillo, a bohóc egyszerű eszközöket használ. Játékra hívja a közönséget, és olykor magával ragadó kedvességgel ki is figurázza őket. A kétórás előadás alatt rengeteg állat jelenik meg a porondon: oroszlánok, tigrisek, pónik és kutyák mutatják be számaikat, a többi állat pedig lendületes menetben vonul fel Mary Poppins dalára: „Mosolyogni kell”. És valóban, mindenki mosolyog. Mesefigurák elevenednek meg, itt van a szépség és a szörnyeteg, feltűnik a pókember is, és a gyerekek legkedvesebb barátainak színes forgataga a felnőtteket is elbűvöli.

Desire elmeséli, hogyan kezdődött a gyerekek kapcsolata az állatokkal: „Amikor kicsik voltunk, még csak kutyáink és macskáink voltak, akiket az utcáról fogadtunk be. Próbáltuk idomítani őket, az öreg kutyát nem sikerült. Aztán ahogy nőttünk, hoztunk görényt, pónit, majd lett egy kengurunk is, aki beteg volt, ezért nekünk adták, mert ahol a húsáért tenyészették, ott nem vállalták a gyógyítását. A lámákat azért kerültek hozzánk, mert neveletlenek voltak – nálunk ügyesek lettek.” Valeria a macskafélékkel folytatja a történetet. Elmeséli, hogy az első oroszlánt, Zeuszt egy német állatkertből hozták, majd érkezett mellé három nőstény is. Az állatok a gyerekekkel együtt nőttek fel: Zeusz sokáig Valeria ágyában aludt, aztán ahogy növekedett, kitúrta maga mellől a gazdáját, aki a díványra kényszerült. Az óriási oroszlán még most is kicsinek képzeli magát, vigyázni kell vele, nehogy játék közben feldöntsön valakit a háromszáz kilós testével. Az egyik tigris annak a tigrisnek a testvére, akit Ferenc pápa a nyáron megsimogatott. „Az állatok is Isten teremtményei, tiszteletben kell tartani őket. Nem az állatokat fosztjuk meg a szabadságuktól, hanem magunkat fosztjuk meg a saját szabadságunktól az állatokért, akiket nagyon szeretünk. Igénylik is a nagy szeretetet” – mondja Mirella, és elmeséli, hogy a zebra például féltékeny, ha a pónik szőrét kefélik. Ezért aztán sietni kell ezzel a feladattal, mert a zebra hamar odaférkőzik, és kitúrja maga mellől a pónit.

Milyen lehet vándorolva felnőni? – fogalmazódik meg bennem a kérdés. „Fantasztikus a cirkuszban gyereknek lenni, itt mindig együtt van a család. És itt vannak az állatok is, ők a szenvedélyem” – válaszolja Desire. Valeria arról mesél, hogy hároméves volt, amikor először ment fel a trapézra, tíz-tizenkét méter magasra. A szülei a karjukban tartották, és reszketett a félelemtől, de hatalmas volt benne a vágy, hogy repüljön.

Mágikus világ ez – vallják mindannyian. A céljuk pedig az, hogy másokat is bevonjanak ebbe a csodába, s a nézők is részesei lehessenek ennek a varázslatnak.

A vatikáni fogadásán mindkét pápa arra kérte a helyi egyházakat, fogadják szeretettel a vándorművészeket, segítsenek nekik lelki életük ápolásában. És éppen ez történt a Valerio családdal, a Cirkusz Itália olasz-magyar cirkusztársaság olasz tagjaival: amikor megjelentek a monori templom kapujában, a plébános nagy szeretettel köszöntötte őket. Szokásuk, hogy amint megérkeznek egy városba, az egyikük azonnal elmegy a templomba, és megnézi, mikor vannak szentmisék. Monoron Mirella végre úgy érezte, megtörtént, amiért hosszú ideje imádkozott: szeretett volna találni egy olaszul beszélő papot, akinél gyónhatnak a családjával. Ennél még többet is kapott: kedvességet, valódi befogadást. Tamás atya – akit termete és jósága miatt a Valerio család csak Bud Spencerként emleget – nagy örömmel ment el megáldani az állataikat, és meghívta a családot a nyitott templomok éjszakájára. Mirella valóságos csodaként emlegeti a gyónását a „jóságos” papnál, aki szerinte „megbeszélte Máriával”, milyen penitenciát adjon. Tamás atya ugyanis éppen azt mondta, amit egy belső hang kért a templomban Mirellától, miközben imádkozott: tegyen le egy szál virágot Jézus lábához.

Paszternák Tamás atyát is meglepte ez a különleges találkozás a vándorcirkuszosokkal. Örömmel látta, milyen mély hitük van ezeknek az embereknek. Elmesélte, hogy az egész család elment gyónni, és megmutatták neki az imakönyvüket is, amelyből mindennap együtt imádkoznak.  

Papként gyakran hallja a hívektől, hogy a nyaralás idején nem tudnak elmenni misére. A Valerio család tagjai folyton úton vannak, vándorok, mégis rendszeresen járnak misére. Bátor életet élnek: az embereknek általában van otthonuk, munkájuk, fizetésük, az ő bevételük azonban mindig attól függ, jó idő van-e, elég sokan mennek-e el az előadásra. Rá vannak utalva a gondviselésre, s talán éppen ez tanítja meg őket arra, hogy Istenre hagyatkozzanak – töprengett el mély hitükön Tamás atya.

* * *

A Valerio család az elkövetkező időszakban Magyarország különböző városaiban tölt majd el egy-egy hetet. Karácsony táján Pécsen lépnek fel. Fogadják őket szeretettel!

Az írás az Új Ember november 6-i számában jelent meg.

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír