Légörvényben – Az „Utóhatás” című filmről

Baskír gyerekek és kísérőik spanyolországi nyaralásra indultak 2002. július 1-jén. Eredetileg már előbb el kellett volna utazniuk, de Moszkvában tévedésből a Seremetyjevói repülőtérre mentek ki, ezért lekésték a gépüket. A Baskirszkije Avialinyii különjáratot szervezett a számukra, a Tu–154-es este háromnegyed kilenckor szállt fel velük a Domogyedovói repülőtérről. Ugyanebben az időben a DHL Aviation Boeing 757 típusú csomagszállító gépe Bahreinből Brüsszelbe tartott, fedélzetén két pilótával.

Aznap este a zürichi légiirányító központban a Skyguide társaság dán alkalmazottja, Peter Nielsen volt szolgálatban. A toronyból két körzetet kellett felügyelnie, mivel a gyér forgalom miatt társa éppen a pihenőszobában volt. A radaron feltűnt a két gép, a légiirányító észre is vette, hogy egymás felé tartanak. Az orosz repülőgép TCAS (Traffic collision avoidance system) ütközéselhárító rendszere emelkedésre utasította a pilótát, Nielsen viszont süllyedésre. A Boeing 757-es TCAS műszere is azt jelezte, hogy a személyzet kezdjen süllyedésbe, ezt a pilóta végre is hajtotta. Az orosz pilóták végül úgy döntöttek, hogy a légiirányító felszólításának engedelmeskednek, így kerültek a Boeinggel azonos magasságba. Karbantartás miatt a légi irányítás radarjának ütközésjelzője nem működött, ezért Nielsen – aki két monitor között ugrált, minden egyes alkalommal váltogatva a mikrofonnal ellátott fejhallgatót – nem vette észre, hogy mindkét gép ugyanazzal a manőverrel igyekszik elkerülni az ütközést. A szomszédos karlsruhei körzet irányítói érzékelték a bajt, fel is akarták hívni Zürichet, ám a telefonvonal átmenetileg ki volt kapcsolva.

A két gép a németországi Überlingen felett összeütközött – a Boeing farka szabályosan kettészelte az orosz repülőt. A katasztrófát senki nem élte túl, összesen hetvenegy áldozat volt, többségük gyerek.

A balesetet követő vizsgálat számtalan hiányosságot feltárt, ám a személyi felelősséget nem lehetett egyértelműen megállapítani. Végül három vezetőt ítéltek el, ők felfüggesztett börtönt és pénzbüntetést kaptak. A katasztrófában a Barcelonában dolgozó Vitalij Kalojev építész két gyermekét és feleségét veszítette el. Az évek múlásával sem tudta túltenni magát a tragédián: 2004-ben felkereste Nielsent zürichi lakásán és megölte. Nyolc évre ítélték, ám 2007-ben kiengedték a börtönből.

Az überlingeni katasztrófa és az azt követő gyilkosság ihlette Elliott Lester Utóhatás című filmjét. A mozilátogatók jól tudják, hogy a valóság sokszor hat termékenyítőleg az amerikai alkotókra. Csak két tavaly készült filmet említenék: Clint Eastwood Sully című drámájában Chesley Sullenberger (Tom Hanks) sikeres kényszerleszállását mesélte el – a pilóta a Hudson-folyón landolt 2009-ben, százötvenöt utassal a fedélzeten –; Peter Berg Patriots Day című mozija pedig – Mark Wahlberg főszereplésével – a 2013-as Boston Maratonon elkövetett merénylet áldozatainak állított emléket. Egy-egy megtörtént eset sok támpontot adhat a producereknek, ám annak meghatározása, hogy végül mi kerül előtérbe, nagyban függ attól, mit is szeretnének közölni a nézőkkel: Pörgős, akciókkal teli filmet készítenek, vagy inkább belső folyamatokra helyezik a hangsúlyt; a tényekre koncentrálnak vagy alaposan átalakítják a valós körülményeket? Az is igaz, hogy nem minden tragédia való filmvászonra. Nagyon sok múlik azon, hogy az alkotók megtalálják-e azt a megfelelő motívumot és a hozzá illő hangnemet, mely egységes egésszé formálja majd a művet.

Amerika szereti a hősöket, a fent említett filmekben meg is lehet őket találni, az Utóhatásban azonban hősiességnek a nyomát sem leljük. Paul Bonanos légiirányító (Scoot McNairy) és Roman Melnik, a szeretteit elvesztő apa (Arnold Schwarzenegger) egyaránt áldozat. Paul és Roman is az összeomlás szélére kerül. Kihez fordulhat ilyenkor az ember? Leginkább a családjához. Ám míg Paul mindvégig érezheti felesége és fia támogatását, addig Roman nem, hiszen a balesetben elveszítette a számára legértékesebb embereket. Egy ideig úgy tűnik, hogy segíthet Romanon felesége és lánya emlékének tudatos ápolása, ám egyszer csak elérkezik egy ponthoz, ahol egyértelművé válik, hogy ez nem elég – visszajut oda, ahonnan elindult.

A rendező a lélekben dúló viharok – egyébként visszafogott – ábrázolását fontosabbnak tartotta, mint a tényeket. A körülményeket csak annyira mutatja be, amennyi a két szereplő viselkedésének értelmezéséhez feltétlenül szükséges. Pedig érdekes lehetett volna részletesebben kitérni arra, hogy mi is történt valójában, hiszen az überlingeni katasztrófa bekövetkezéséhez olyan sok körülmény szerencsétlen egybeesése kellett, ami túlmegy az emberi felfogóképességen, sőt, már-már az abszurditás határát súrolja. Ha csak egy is hiányzik a fentebb leírt láncolatból, a baleset nem következik be. De ahogyan arra a film címe is utal, Lestert az érdekelte, mi van azután, hogy bedobták a követ a vízbe. A fodrozódó hullámok megjelenítése azonban felemásra sikerült. A lassú zene, a hosszú idő után ismét főszerepben feltűnő Schwarzenegger elrévedő tekintete ugyanúgy mesterkéltnek tűnik, mint az érzelmesnek szánt rövid párbeszédek.

A film egyik jelenetében a légitársaság ügyvédei kártérítést kínálnak Romannek. Ő azonban a cinikus ajánlatot visszautasítja. (Vajon ki számolja ki és milyen szempontok alapján, hány dollárt ér egy ember?) Csak annyit szeretne, hogy kérjen valaki bocsánatot. De nincs felelős, és ezért nincs bocsánatkérés sem. Pedig ebben az esetben az együtt érző szó nem csak megnyugvást jelenthetett volna, megmentette volna egy ember életét.

Fotó: Imdb.com

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. május 28-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.