Lélekből pedagógia – Írások Don Bosco oratóriumáról

A Depaula Flavio Silvio szalézi szerzetes pap és Van der Meer Dorottya játékpedagógus, Don Bosco-kutató által szerkesztett kötetben Gianni Ghiglione, Enzo Bianco és Giancarlo Isoardi írásait olvashatjuk. A könyv bevezetőjét Ábrahám Béla, a magyarországi szaléziek tartományfőnöke írta, kiemelve az oratórium jelentőségét, amely jellegzetesen szalézi tevékenységi forma, kezdetben egyszerű hitoktatás volt, de sohasem hiányozhatott belőle a játék, a jókedv, a vidámság.

Don Bosco és segítői 1846-ban hozták létre az első oratóriumot Torino külvárosában, Valdoccóban. Az oratórium nem elsősorban a helyszín, ahol zajlik a foglalkozás, hanem a cselekvés, ami ott folyik. Oratóriummá válhat akár egy nagy focipálya vagy egy aprócska szoba, egy füves rét, egy autóbusz, egy uszoda. Az oratórium a Ház, amely befogad, az iskola, ami az életre nevel, a plébánia, amely evangelizál, az udvar, ahol barátokként vidáman együtt lehetnek a nevelők és a gyerekek. Ábrahám Béla atya figyelmeztet: „Szaléziként mindig el kell gondolkodnunk az oratórium megújításán, a helyi adottságokhoz igazításán. Ugyanakkor meg kell őrizni sajátos identitását, összetettségét és főként evangelizációs erejét.”

A tanulmányokból egyértelmű, hogy Don Bosco misztikus lélek volt, folyamatosan érezte az irgalmas és szerető Isten jelenlétét az életében. Gianni Ghiglione kiemeli, hogy a gyermek János kilencéves volt, amikor álmában megjelent előtte Jézus és a Szűzanya, s megmutatták neki jövendőbeli missziójának útját: a munka útja („a szegény fiatalokhoz”); a nevelői módszer („nem ütlegekkel, hanem szelídséggel és szeretettel”); a felkészültség elérése („légy alázatos, erős és tettre kész”); Tanító és nagyhatalmú Segítő („én fogok neked tanítót adni”); gyümölcsök („a vadállatok helyett csupa kezes bárányt láttam”). Ez az álom Don Bosco egész későbbi életére döntő hatással lesz: még kisgyermek, amikor a házukat körülvevő réteken, a közeli tanyákról érkező fiúkkal elindít egy oratóriumot. Visszaemlékezései szerint: „Még igen kicsi voltam, de már tanulmányoztam társaim jellemét. Ha valakinek figyelmesen az arcába néztem, akkor többnyire felfedeztem, hogy szívében milyen tervek voltak.” Világos volt számára, hogy Isten arra hívta: legyen a fiatalok „Atyjává és Tanítómesterévé”, aki „Isten szeretetének jele és hordozója” közöttük. Tisztában volt azzal, hogy a fiatalok neveléséhez, vagyis szelíd bárányokká változtatásukhoz „gazdag és erős erkölcsi megalapozottságra van szükség… a nevelő nem veszíti el bátorságát a sikertelenségek és kudarcok láttán, van ereje újra kezdeni.” Aki fiatalokkal foglalkozik, annak tudnia kell „hosszú ideig” várakozni. „A mag kilenc hónap alatt nő meg és érik be, a fiatalnak talán kilenc évre is szüksége van ehhez…”

Enzo Bianco elemzéséből kiderül, hogy Don Bosco az „értelem, a vallás és a szeretetreméltóság” hármasát adta a fiataloknak. Nevelési elmélete – melyet Megelőzési Módszernek nevez – „nem a távoli múlt sírgödrében fekszik, hanem ma is élő, széles körben használt módszer.” Napjainkban világszerte ötvenezer megszentelt lélek él a Földön, akiket teljes egészében Don Bosco módszerével nevelnek. Enzo Bianco három hőstettről beszél: az első Don Bosco saját életének hőskölteménye. „Ő, a kis Jánoska, egy monferinói parasztfiúcska, az álmodozó gyermek, még ma is elvarázsolja azt, aki csodálatos életrajzának kalandjait olvassa.” A második hőstett, a Szalézi Család. Azoknak a személyeknek a mozgalma, „amelyet szép lassan ő maga hívott létre és gyűjtött össze, hogy a saját missziójának és mindenkori Egyházának is részesévé váljon.” A harmadik hőstett az ő saját, Megelőző Módszere. „Ez az evangéliumban gyökerezett, egyedi módszer kidolgozása, mely odaállít minket a gyermekekhez, hogy neveljük őket.” Don Bosco gyakran mondogatta, hogy „az erő megbünteti a bűnt, de nem gyógyítja meg a bűnöst.” A megelőző módszer a napról napra megújuló életörömöt közvetíti. „Akinek örömtől dagad a szíve, nem érzi szükségét, hogy helytelen dolgokat műveljen. Talán ideje sincs rá.”

Don Bosco nevelési tanácsaiból Giancarlo Isoardi kiemeli Bosco Szent János hosszú évek tapasztalataira épülő intelmét, amely szerint „Minden fiatalban, még a legboldogtalanabbakban is van egy pont, amelyet a jóság megérint. A nevelő első számú kötelessége, hogy megkeresse ezt a pontot, a szívnek ezt az érzékeny húrját, és hasznára fordítsa.” Hasonlóan lényegesek a katolikus pedagógia klasszikusan nagy alakjának következő, minden korban megszívlelendő tanácsai: „Ha azt akarod, hogy valaki szeressen téged, először is szeresd meg őt… Egy kisgyermek első öröme, hogy érzi, hogy szeretik… Fontos, hogy ne csak szeressük a fiatalokat, hanem a fiatalok is érezzék, hogy szeretjük őket.”

A nevelő pedig akkor szereti és neveli igazán a fiatalokat, amikor olyan ideálokat állít eléjük, amelyek túlmutatnak rajtuk, és velük együtt halad döntésük nehézkes, mindennapi érésének útján. Aki a nevelési folyamat során Don Boscótól kér inspirációt, annak legyen elég bátorsága kérni a fiataloktól. „Nem nyugodhat bele, hogy elkényeztetett gyorséttermekben felnőtt puhány gyermekei maradjanak. Törekedjen arra, hogy saját érdekükben, az önkéntes áldozathozatalra nevelje őket” (Don Bosco Kiadó 2016).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír