Nevem Dolly – Egy árva németjuhász emlékirata

Kultúra – 2019. április 13., szombat | 13:28

Mit tehet egy gazda, akinek lelkét birtokba veszi a bánat, mert elpusztult szeretett kutyája, a Dolly névre hallgató németjuhász, aztán egyszer csak váratlanul megjelenik előtte, és arra kéri, hogy írja meg az emlékiratait?

Egy szerető gazdi teljesíti a kérést, abban a reményben, hogy az olvasók talán megértik, hogy mint az univerzumban minden és mindenki, természetesen a kutyák is Isten teremtményei. Egy jó gazdi és a háziállata között rendkívül szoros a kapcsolat. A gazdának elég ránéznie kedvencére, s már a szeme villanásából is pontosan tudja, hogy mi játszódik le benne. Fordítva ugyanez a helyzet. A kutya ugyanarra vágyik, mint az ember: nyugalomra, szeretetre, megértésre, arra, hogy legyen egy otthona, ahol biztonságban érezheti magát. Ő is, akárcsak Isten legfőbb teremtménye, gyakran engedetlen. Meggondolatlanul, könnyelműen cselekszik, és a saját kárán tanulja meg, hogy így többféle veszélynek teszi ki magát.

Megtapasztalja, hogy vannak rossz emberek is (olyanok például, akik elrabolják, elpusztítják és megnyúzzák a kutyákat, hogy aztán sok pénzért eladják az értékes bundájukat). De örömmel tölti el, hogy sokkal több a jó ember. A kutyák is beszélgetnek, barátkoznak egymással. Dolly élete szomorúan kezdődik. Anyja elpusztul a szülésben, kölykei magukra maradnak, mert az emberek, bár jó szándékból, elszakítják őket egymástól.

Dolly további sorsa jól alakul: a gazdinál, egy fiatal hölgynél és annak édesanyjánál mindene megvan, és nagy-nagy szeretettel veszik körül. Ez akkor sem változik, amikor a hölgy férjhez megy. A könyvben azonban megismerkedhetünk más kutyák történeteivel is, olyanokéval, akik elhagyatottságban, állandó létbizonytalanságban élik le az életüket gazdáik nemtörődömsége, felelőtlensége miatt.

Kiderül az is, hogy még a kutya és a macska között sem lehetetlen a barátság. A könyv egyik legmeghatóbb fejezete az anya nélkül maradt kiscicát szoptató nőstény kutya története. Az ebek időnként jobbak az embereknél: egy kutyának például soha nem jutna eszébe, hogy üvegcserepeket szórjon szét az utcán, aminek következtében ember és állat is súlyos sérüléseket szenvedhet. S a vétkes elkövető még kajánkodik is ezen. Ha viszont egy kutya engedetlen, és a gazdája akaratát semmibe véve helytelenül cselekszik, ugyanúgy ravaszkodik, képmutatóskodik, mint az ember. „Emlékirataiban” Dolly nem titkolja ezt. Bevallja, hogy pontosan tudja, mi a jó, de kalandvágyból, kíváncsiságból gyakran tesz rosszat. Amikor azonban felrémlik előtte annak a veszélye, hogy emiatt elveszítheti gazdái szeretetét, magába száll, és elhatározza, hogy nem szökik meg többször, nehogy végleg kiábránduljanak belőle.

Akárcsak az embereknél, a kutyáknál is vannak híres dinasztiák, amelyekben továbbhagyományozódik a nemes cselekedet. Mint Dollynál is, akinek korai őse a gazdi dédszüleit védelmezte. Ahogyan az ember, ugyanúgy a kutya életében is a legfontosabb a szeretet. Az ideális állapot az, ha a gazda és a kutya kölcsönösen féltik egymást, aggódnak egymásért. Az emberekhez hasonlóan a kutyák egynémelyikére is jellemző az önfeláldozás: közöttük is akadnak olyanok, akik vészhelyzetben feláldozzák az életüket a gazdájukért.  

Az öntudatos Dolly vallja, hogy egy kutya valódi társa a gazdájának. „Felnézünk az emberre, és szeretjük, még akkor is, ha nem érdemli meg.” Ám előfordul, hogy az ember visszaél ezzel, és nem értékeli a kutyák hűséges szeretetét. A kutyák valamikor, a régi-régi ősidőkben önként lettek az ember barátai, és ragaszkodásuk azóta is töretlen. Dolly állítja: csak az emberen múlik, hogy ez a barátság a jövőben folytatódik-e. A kutyák lényeges tulajdonsága, hogy ösztönösen képesek jókedvet csempészni a rosszkedvű, szomorú ábrázatú emberek közé, és legjobb tulajdonságaikat csalják elő belőlük.  

E sorok írója nem tagadja, hogy nagyon rossz tapasztalatokat szerzett a kutyákról. Egyszer még az élete is közvetlen veszélyben forgott, amikor évekkel ezelőtt egy este gazdátlan, kóbor vérebek támadtak rá egy mindenkitől elhagyatott gyártelep szomszédságában. Dolly „emlékiratait” elolvasva sem lesz belőle lelkes kutyabarát, de a jövőben nem feltétlenül tesz majd hatalmas kerülőutat, ha meglát az utcán csatangolni egy németjuhászt.

(Regöly-Mérei Andrea: Nevem Dolly. Egy árva németjuhász emlékirata, Kairosz Kiadó, 2018.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria