Olaszosan szertelen – Az „Őrült boldogság” című filmről

Kultúra – 2017. február 3., péntek | 17:20

Paolo Virzì legújabb, számos európai díjjal kitüntetett filmje, az „Őrült boldogság” sajátos utazásra hívja a nézőt.

Napsütötte toszkán táj, gyönyörű kastély, készülődés egy habkönnyű, verőfényes autókirándulásra – nincs is ennél jobb gyógyír a fagyos januárban didergő mozinéző számára. Paolo Virzì legújabb filmjének nyitányában csupán egyetlen apró momentum késztet némi gyanakvásra: a középkorú nő, akit tekintetünkkel kísérünk, kissé zavartan viselkedik. Beatrice (Valeria Bruni Tedeschi) széles gesztusokkal, emelt hangon magyaráz, mindenből nagy ügyet csinál, s szemlátomást képtelen bármiben dönteni. Sokáig úgy tűnik, a főszereplésével forgó film, az Őrült boldogság (La pazza gioia) is így tesz, illetve nem tesz – és épp ez a legizgalmasabb benne.

Virzì ugyanis egészen virtuóz cselekményvezetéssel terelgeti nézőjét, hogy maga fedezhesse fel, mibe is csöppent. Mediterrán pajkossággal festi fel a miliőt és ágyaz meg a konfliktusnak, mely hamarosan meg is érkezik Donatella (Micaela Ramazzotti) személyében. A két nő eleinte nehezen vergődik zöld ágra egymással, ám amint lehetőség adódik, hogy megszabaduljanak kötöttségeiktől, azonnal megragadják az alkalmat. Mulatságos pillanatokban ezután sincs hiány, ám a nevetésbe egyre több szomorúság keveredik, s csakhamar egy sajátos road movie bontakozik ki a szemünk előtt. Beatrice és Donatella menekül, legfőképp a kiábrándítóan unalmas hétköznapiság elől. Autót kötnek el a parkolóból, pénzt csalnak ki jóhiszemű idegenektől, majd költekeznek, szórakoznak: csak úgy habzsolják a hirtelen jött szabadságot. Persze gyorsan kiderül, hogy mindez önmagában édeskevés, s miközben egyre több titok derül ki főhőseink múltjából, újabb fordulat lep meg minket: előtérbe kerül Donatella sorsa, és a hangvétel fokozatos szelídülésével komorabb színekbe kezd öltözni a történet.

A cselekmény során megidéződik a Száll a kakukk fészkére és a Thelma és Louise, további rétegeket adva Virzì filmjének: egyszerre látunk mindent felborító őrületet és felzaklató őszinteségvágyat. S elbizonytalanodunk: ki is hibbant itt valójában? A szabályszegő lázadók vagy épp ellenkezőleg, a dögunalmas és részvétlen külvilág? A dilemma nem olyan rémisztő, mint Ken Kesey klasszikusában, s kevéssé feszít minket, mint Ridley Scott rendezésében, ehelyett megindító drámába torkollik a film végén. A szívet melengető verőfényes képek mellett ezekért a jelenetekért érdemes kitartani mozink mellett: az Őrült boldogság a fináléban mélyül igazán emlékezetessé, feledtetve a megelőző másfél óra olaszosan szertelen bolondozását.

Őrült boldogság
(La pazza gioia)
feliratos, olasz–francia filmdráma, 118 perc, 2016.
Rendező: Paolo Virzì

Fotó: Internazionale.it; Cineblog.it

Paksa Balázs/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. január 29-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria