Pierre Riché: Oktatás és művelődés a barbár Nyugaton (6-8. század)

Könyvét a szerző nem irodalomtörténetnek szánta, és az sem volt célja, hogy egy-egy nagy történelmi személyiség műveltségét mutassa be, kiragadva kortársainak köréből. Ehelyett a különböző társadalmi rétegek – világiak, egyháziak és szerzetesek – kultúráját vizsgálja megfelelő társadalmi és földrajzi kontextusban. Azt kívánja érzékeltetni, hogy a politikai és társadalmi átalakulások következtében lassanként hogyan alakult át a nyugati ember műveltsége a 6-8. században. Pierre Riché nemcsak a nyugati barbár királyságok kultúráját elemzi, hanem a bizánci fennhatóság alatt álló Itália civilizációját is, hiszen ez a terület szorosan kötődik a nyugati műveltséghez.

Kutatásának kiindulópontja 476., a Nyugatrómai Birodalom bukása. A művelődés és az oktatási rendszer átalakulására csak a barbár törzsek letelepedése és az új germán királyságok megalakulása után került sor. A tudós szerző munkájához a legkülönfélébb forrásokat használta fel: elbeszéléseket, okleveleket, jogi adatokat, régészeti tárgyakat, feliratokat és ezek adatait vetette össze egymással.

A történelmi források alapján megállapítható: a keresztények sem az ókori iskolát, sem a római klasszikus műveltséget nem akarták átalakítani. Akkor derült ki igazán, mennyire ragaszkodnak a római civilizációhoz, amikor a barbárok betörtek a Római Birodalomba. Krisztus követői számára a barbár hódítók nem egyszerűen pogányok vagy eretnekek voltak, hanem az általuk ismert emberekétől tökéletesen idegenek. A barbárok győzelme a római kultúra bukását jelentette. Ahogyan Prudentius keresztény költő írta: „A római annyira különbözik a barbártól, mint a kétlábú a négylábútól, a beszélő ember a néma állattól.” A római szolgálatban álló germán vezéreknek, ha érdeklődtek a művelődés iránt, előbb el kellett fogadniuk a római életmódot. A két civilizáció között nem volt semmilyen átjárás.

Pierre Riché könyve alapján állítható: közvetlenül a Nyugatrómai Birodalom bukása előtt az ókori oktatás jól működött, és nagy tekintélye volt. Csaknem háromszáz évvel később, Nagy Károly uralkodásának kezdetére – 768 – ebből semmi sem maradt. Egy új típusú oktatási rendszer alakult ki, amelynek hatása egészen a 12. századig meghatározó volt a nyugati művelődésre. Megszűnt az írásbeli civilizáció, és kivételesnek számított, ha egy világi ember tanulni kezdett. Csakis az írástudó papok, szerzetesek és fejedelmek szűk elitje szerezhetett műveltséget. Ezek az átalakulások az alatt a két évszázad alatt zajlottak, amelyek elválasztották az ókort a középkortól. Az átmenet lassú volt. A nyugatiak nem foglalkoztak az ókori művelődéssel, melyet a barbár betörések nem szüntettek meg. Az ókori iskola ott maradt fenn, ahol az 5. században virágzott. Az ariánus germánok nem szüntették be az ókori oktatást, de semmit sem tettek a megmentéséért. Csak Itália ura, Nagy Theodorik tartotta magát a római császárok örökösének és egyedül ő vette védelmébe az iskolákat. Galliában a 6. század elejéig, Itáliában a 7. század kezdetéig, Afrikában az arab hódításig a grammatikus és a szónok iskolája megőrizte a hagyományos tananyagot. Ahol az iskola nem élte túl az intézmények szétzilálódását, a klasszikus kultúrát a nagy arisztokrata családok tartották életben. A dél-galliai szenátorok a 7. század közepéig, a hispániai gótok a 8. század elejéig ragaszkodtak a szép stílushoz és az ókori írástudók szokásaihoz. A germán civilizáció hatása alatt álló területeken a világiak gyakorolták az írásbeliséget, és gyermekeiknek egy elemi szintű világi és vallási műveltséget adtak át.

Egyértelműen kiderül a könyvből az is, hogy az ókori oktatás hatása érződött a papok és szerzetesek műveltségén. Nagy Szent Gergely, Cassiodorus a 6. század végén, Sevillai Izidor és tanítványai a 7. században az ókori írók utódai voltak. Nem azzal járultak hozzá a középkori kultúra kialakulásához, hogy új gondolatrendszert találtak ki, hanem azzal, hogy megőrizték a múlt örökségét. Szent Ágostont követték, nem a valódi „újítókat”, az ír és angolszász szerzeteseket. A nyugati papok és szerzetesek hűek maradtak a klasszikus formákhoz, amikor verseket vagy beszédeket írtak, „de szégyellték, hogy ezeket tanulmányozták és nem tudtak egy teljesen a Biblián alapuló keresztény műveltséget létrehozni.” Pedig erre egyre nagyobb szükség volt az ókori iskola megszűnése előtt. A keresztény iskola nem az ókori örököseként, hanem riválisaként lépett fel. Kiemelkedő szerepük volt az oktatás területén a kolostoroknak, a 7. század végétől az aszkézis mellett az irodalom iránt is érdeklődni kezdtek, de nem tértek vissza az aktív oktatáshoz. A kolostori tudomány megállt a grammatikánál, az ünnepek kiszámításánál és az éneklésnél, elsődleges célja a Biblia tanítása és a liturgia celebrálása, ahol „összebékül az irodalom szeretete és az Isten iránti áhítat.”

A szerző összegzése, hogy a nyugati kultúra megalapítói, Boethius, Cassiodorus, Nagy Szent Gergely, Beda Venerabilis, Sevillai Izidor az egyházatyák műveiből merítettek, de tanításukat saját koruk szükségletei és igényei szerint alakították át. Így mentették át a középkor számára azt a patrisztikus hagyományt, melyet a 12. századig oktattak a kolostori iskolákban.

Pierre Riché, Oktatás és művelődés a barbár Nyugaton (6-8. század), ford. Ádám Anikó, Sághy Marianne, Szent István Társulat, Budapest, 2016.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír