Sas Péter: Csendország rabja

Költészetének máig legtalálóbb jellemzését költőtársa, Reményik Sándor fogalmazta meg: „A lelki hallás poétája.”

Sas Péter monográfiájában rámutat: a siket költőnek a poézis volt az egyetlen lehetősége, amelyen keresztül belső, lelki kommunikációt folytathatott a világgal. Ahogyan mindenki számára közérthetően írta: „A vers az én kis zengő zongorám.” A könyv írója szerint „tehetségével és lelkierejével hátrányból előnyre kovácsolódott testi fogyatékossága, Krüzselyi Erzsit Krüzselyi Erzsébetté, az első magyar siket poéta rangjára emelte. Lehetővé vált, hogy teste földi börtönéből kiszabadult lelke kiléphessen a végtelenbe.”

A kötetben részletek olvashatók a költőnő visszaemlékezéseiből, amelyben felidézte, hogy hatéves korában himlős lett és ennek következtében megromlott a látása, „örök, hű kísérőtársa” lett a szemüveg. Nyolcéves korában pedig felhevülten a huzatos tanteremben annyira megfázott, hogy szinte egyik pillanatról a másikra elveszítette hallását, egész életében nem hallott többé. „Csend-rab vagyok. A hang halott nekem” – írta egyik versében.

Sas Péter gyermekkorától kezdve mutatja be Krüzselyi Erzsébet életét. Édesapja, Krüzselyi Bálint tanári állása és ügyvédi hivatása mellett hírlapírással is foglalkozott, így főszerkesztője volt a Máramaros című lapnak, ahol lányától is közöltek írásokat. Édesanyja tanárnő volt, Viski Bálintné néven versei jelentek meg, melyek közül több is olvasható a kötetben. Siketsége miatt Krüzselyi Erzsébetnek már 1883-ban örökre abba kellett hagynia klasszikus iskolai képzését, ettől kezdve magánúton tanult tovább, szülei segítségével, majd önművelő módon próbálta megszerezni az alapvető tudnivalókon kívül irodalmi tevékenységéhez nélkülözhetetlen ismereteket, a klasszikusként emlegetett műveltséget. Már korán, 1897-ben, huszonkét éves korában megjelent első verseskötete, Versek címmel. Ezt még további hat kötet követte. Irodalmi munkásságát a szakma is elismerte, az Erdélyi Magyar Irodalmi Társaság, a Kemény Zsigmond Társaság és a Magyar Írók Egyesülete is tagjai közé választotta. Művészetéről elismerően nyilatkozott többek között Szabolcska Mihály, Gárdonyi Géza, Szép Ernő, a fent említett Reményik Sándor. Reményikkel, Makkai Sándorral, Áprily Lajossal rendszeresen levelezett, ahogy ezt a kötet tanúsítja.

Krüzselyi Erzsébetet mély istenhite átsegítette a legnehezebb időszakokon is. Áprily Lajoshoz 1924 szeptemberében írt levelében nem titkolja szenvedéseit, de így fogalmaz: „… még hiszek, s amíg ez él bennem: élek magam is.” Hét évvel később, Magamról című visszaemlékezésében pedig felidézi, hogy szerettei elvesztéseinek elmúlása „egy-egy támoszlop-vesztesként rázta meg béna életemet és szorított, hogy a magam fél erejét próbáljam a harcokban. Hányszor nem sikerült!” Mégsem adta fel, ment előre, a hit volt vezérlőfénye, „mely nem engedett mélyekbe zuhanni, és egy hű kísérőtársam: az írótoll, melynek segélyével immár 34. éve, a nagy nyilvánosság előtt is tolmácsolhatom néma érzéseimet. Egyedül a rímek zenéje pótolhatta olykor számomra a hangok elveszített édenét. Nekem a vers, a rím az életem. Nem földi hang, csak orgonás derengés. Zenétlen, béna létemre a zengés Örök varázsú, tiszta, végtelen…”

Sorstársaival szemben Krüzselyi Erzsébet rendkívüli empátiával viselkedett, míg az egészségesek irányába időnként gyanakvóan, érzéseik őszinteségét illetően. Az „ép” Reményik Sándornak csak akkor tudta maradéktalanul elhinni, hogy pontosan átérzi helyzetét, amikor megtudta, hogy a temesvári költő-szerkesztő édesanyja idős korában megsiketült, így testközelből ismerhette meg a hallásukban korlátozottak életét. Ravasz László református püspököt sem támogatás vagy előnyszerzés érdekében kereste meg, hanem hasonnevű fia miatt, aki szintén siket volt, a költőnő kifejezésével élve „sorstársfiú.” Fogyatékkal élése, siketsége miatti másságát mindennap át kellett élnie, verseinek egyik központi témájaként egész életében foglalkoztatta. A Mi, Lázárok című költeményében írja, hogy az egyik oldalon vannak az „épek”, „Ti fény, ti dal boldogjai!”, akiket az „Átok-árok” választ el azoktól, akikhez Krüzselyi Erzsébet tartozónak vallotta magát: „Mi, örök vágy-hidat verők, –/ Mi, soha át nem érkezők.” Az állapotával együtt járó lelki és fizikai fájdalmat azonban nem ellenségének tekintette, hanem keresztényi alázattal „testvérül” fogadta. Krisztus útjai című költeményében a Megváltó szenvedéstörténete példázatán láttatja a reá is váró életutat: „És így megyünk mi Ő utána mind: / Hordván keresztet és ezernyi kínt, / Mely lelkünk mélyén olthatatlan ég!” A vers refrénjében érezteti egyedül saját keresztjének súlyát és általa érzett fájdalmát: „S a hegytető / oly messze-messze még!” Isten háza című költeményében az általa is oly sokat látogatott templomba hívta mindazokat, akik hozzá hasonlóan valamilyen külső vagy belső keresztet hordoztak: „Ti elesettek, jöjjetek, / Itt megpihenni miért féltek? Itt gyógyulnak az életek: / Itt úr a Lélek!” Eszünkbe juthatnak Jézus szavai: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket” (Mt 11,28). A megvakulás lehetősége miatti elkeseredése, kilátástalansága tetőfokán megszületett Küszöbén az éjnek című könyörgésében a költőnő egyedüli lehetőségként a Mindenhatót kérlelte: „Ne hagyj elveszni, én nagy Istenem!”

A monográfia írója fölteszi a kérdést: mit kezdhetünk Krüzselyi Erzsébet hagyatékával? „Mindenekelőtt emberi tartást, a belső szükségletből fakadó alkotásvágy beteljesítéséért hozott áldozatkészséget, a vallásos hit mindenen átsegítő fontosságát, a szülőföld magától értetődő szeretetét…” tanulhatjuk tőle. Krüzselyi Erzsébet „lélektől lélekig szóló, érzelemgazdag versei nem csak saját korának íródtak, a jelen és a jövő valamennyi generációjának szólhatnak”.

(Verbum – Keresztény Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2016.)

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír