Senki gyermekei – Huszonhat sors az utcáról

A Csak Egyet Szolgálat segítőközpontja 2011 januárjában nyitotta meg segítőközpontját Budapest VI. kerületében, a Király utca és az Izabella utca sarkán nappali melegedőként, hajléktalan és szegény emberek számára. „Ők a senki gyermekei, nem tartoznak igazán senkihez, nincs család, mely védőszárnyaival betakarja őket. Isten oltalmába vezetjük, ajánljuk őket. Ez a mi hivatásunk” – olvasható a Szent István Társulat kiadásában megjelent, Barta György, Kunszabó Anna, Tárkányi Ákos által szerkesztett kötetben. Előfordul, hogy naponta négyszázan is betérnek a szolgálat pincehelyiségébe. Rengetegen osztották meg életük történetét a karitatív munkatársakkal – huszonhatuk sorsával ismerkedhetünk meg a riportkönyvben.

Ha részeg hajléktalant látunk az utcán, hajlamosak vagyunk könnyen ítélkezni fölötte, anélkül, hogy bármiféle fogalmunk lenne az életéről. Hidegen hagy bennünket, hogyan jutott ide. Pedig ez a lényeg. Ítélkezés helyett el kellene gondolkoznunk a miérteken.

Ez a könyv minden egyes életsorsnál bemutatja az előzményeket. A szülei által eldobott Katit csecsemőként adták állami gondozásba, tizenkét évesen nevelőszülőkhöz került, akik prostitúcióra kényszerítették, hogy a saját, kisebb gyerekeiknek tudjanak enni adni. Kati még ma is csak a húszas éveiben jár, de egyre kevesebb a reménye arra, hogy kitörjön a nyomorúságból, drogos, fogatlan prostituáltként tengeti az életét.

Az egyetemet végzett, művelt Jenő harminc évig dolgozott középvezetőként, ám közben olyan súlyosan károsodott a látása, hogy elvesztette a munkáját. Elmúlt ötvenéves, szüleit elvesztette, családja nincsen. Várja, hogy elérje a nyugdíjkorhatárt, addig viszont kénytelen közmunkásként kutyaürüléket szedni budapesti parkokban, hogy megéljen valahogy. Külsején ma már egyáltalán nem látszik a múltja.

A másfél hónapos Marcsit hat testvérével együtt állami gondozásba adta az édesanyja, aki soha nem látogatta többé a gyermekeit. A kis csecsemő minden testvére – így ikertestvére is – máshová került, mert akkoriban ez volt a szokás. A nevelők nem vehették fel a síró kicsiket, nehogy kötődés alakuljon ki közöttük. Marcsi ma túl van az ötvenen, ijesztően durva külsejű nő, akit még a hajléktalanok is kirekesztenek maguk közül. Mert sajnos a szolidaritás és az irgalom náluk is gyakran ismeretlen fogalom.

A kiskamasz Miklós az egyik nap hazatérve az iskolából vérbefagyva találta a családját, mert az édesapja – máig kiderítetlen okokból – meggyilkolta az édesanyját, az öccsét, majd magával is végzett. A gyermek Miklós sokkos állapotban bujkált a közeli erdőben, mire megtalálták. Ma felnőtt, negyvenes férfiként sem találja a helyét, nincs otthona.

Hasonlóan tragikus sorsú személyek a Csak Egyet Szolgálat mindennapi vendégei. Megismerve életüket, békebeli horrorról beszélhetünk. A szolgálat munkatársai azonban hiszik, hogy Isten „ismeri ezeket az irdatlan mélységeket, és tudja, min mentek keresztül a mieink. Hisszük, hogy őket is megváltotta és szereti, akkor is, amikor nekünk emberi szemmel nem tűnnek szerethetőnek a kinézetük, a viselkedésük miatt. Hisszük, hogy ahogy minket is kihozott a bűneinkből, mélységeinkből, nyomorunkból, úgy őket is ki akarja hozni a mi tanúságtételünk által.”

A többségében földi értelemben kilátástalannak, reménytelennek látszó sorsok mellett néhány életnél felvillan a reménysugár, amikor a rengeteg szenvedésen keresztülment személyek felismerik a lelkükben jelen lévő Krisztust, és engednek hívásának. Az édesapját általános iskolásként elvesztő, tanulni vágyó Erika még a nyolc osztályt sem végezhette el, tizenhárom éves korától dolgozni kényszerült. Korán férjhez ment, egy alkoholista férfihoz. Három gyereke született, a lánya szintén egy részeges emberrel házasodott össze. Elgondolkodtató, hogy ezek a rossz minták mennyire öröklődnek. Erikának négy éve misztikus élményben volt része: a felhőkből kirajzolódott Jézus alakja. Néhány nappal ezután járt először a Csak Egyet-ben, ahol érdemi segítséget kapott, kifizették a villanyszámla-elmaradását, és ételt is adtak neki. Egy évre rá munkát is talált, takarítóként kezdett el dolgozni. A ma negyvenkilenc éves nő soha nem adta fel, megkapta Istentől a kitartás kegyelmét.

A huszonhat éves, többszörösen börtönviselt Tominak is sikerült kiemelkednie a mélységből, ma már hívő keresztény, sorsára illenek Jézus szavai: „Nagyobb öröm lesz a mennyek országában egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon” (Lk 15,7).

A kötethez Székely János szombathelyi megyéspüspök írt előszót, pontosan megfogalmazva a Csak Egyet Szolgálat küldetésének lényegét: „A Csak Egyet Szolgálat a szeretet, a figyelem oázisa a sokszor annyira felszínes, közömbös világunkban… Ez a figyelem és szeretet nemcsak kenyeret oszt, hanem mindenekelőtt a méltóságával, értékességével ajándékozza meg a belépőt. Azzal a méltósággal, amit végső soron csak maga a Teremtő Isten tud adni egy embernek: »Te az én remekművem, az én gyermekem vagy. Egészen a keresztig szerettelek téged, fel akarlak emelni téged!« A Csak Egyet Szolgálat titokzatos erőforrása itt rejtőzik. Amikor egy szenvedő, méltóságában megtiport, megsemmisített ember felismeri, hogy ő a Teremtő szemében végtelenül értékes, amikor erőt is kap ahhoz, hogy talpra álljon.”

Huszonhat sors az utcáról
Szent István Társulat, 2018

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír