Városképformálás felsőfokon – Skardelli György „kortárs hivatásáról” és az építészet felelősségéről

2018. június 2. szombat 16:35

A főváros egy meghatározó, városképi jelentőségű régi-új épületegyüttese, a Puskás Ferenc Stadion tervezőjével, Skardelli Györggyel beszélgettünk, eddigi pályafutásának más fontos állomásait is érintve.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

– A Gellérthegyről, a Halászbástyáról vagy éppen a Budavári Palota előtti falszoros mellvédjéről letekintve, a belváros sűrűjén túl, aztán a célhoz közeledve, a Keleti pályaudvar tömbje mögött, a toronydaruk erdejében jól látszik a Puskás Ferenc Stadion egyre növekvő, gigantikus betonellipszise. A folyamat igazán látványos részeként a stadion szerkezetkész oldalára nemrég helyezték fel a leendő tetőt tartó acélszerkezet első elemeit. Magától értetődő kérdés: milyen érzés, amikor a megálmodott terv valósággá válik? 

– Most nagyjából úgy látom az építkezést, mint bármelyik laikus, érdeklődő szemlélő. Én persze nem kívülről, hanem belülről figyelem, hogyan növekszik az épület. Függetlenül attól, hogy a tervezés folyamata befejeződött, majd mindennap kimegyek a munkaterületre. A Papp László Budapest Sportaréna tapasztalataiból kiindulva kezdettől mondtam az építtetőknek: a befejezésig, az utolsó pillanatig jelen kell lenni. Nincs olyan, hogy leadtam a terveket, aztán viszontlátásra, majd találkozunk az átadáskor. Persze lehet így is, de én nem ilyen vagyok. Számomra végtelenül nagy öröm nyomon követni, hogyan nő ki az épület a földből, és valósulnak meg akár a legapróbb részletek, amelyeket az ember kitalált, majd egyeztetett a kivitelezőkkel. Ez egyrészt azért fontos, mert közvetlenek a visszajelzések, másrészt senki sem tévedhetetlen: ha az elején olyasmit látok, ami nem tetszik, akkor még adott esetben bele tudok nyúlni a folyamatba. Itt ráadásul egy pici részlet viharsebesen hatalmas tömeggé növi ki magát.  Az aréna méretéből fakadóan olyan egyedi szerkezeteket terveztünk, amelyek mindenki számára újdonságot jelentenek. 

A füzéri alsóvár kaputornya

– Ide még visszatérnénk, de most ugorjunk vissza egy kicsit a pályafutása kezdetéhez, alkotói elveihez. Az építészet talán az egyetlen olyan művészeti ág, amely nem lehet l'art pour l'art, emberi és anyagi szempontból egyaránt nagy felelősséggel jár. Hogyan fogalmazná meg ars poeticáját, építészeti ideáját?

– Csatlakozva ahhoz, amit mondott, és folytatva azt: az építészet az a fajta művészet, amely ha akarjuk, ha nem, hat ránk. Egyformán igaz ez egy családi házra és a gigantikus méretű épületegyüttesekre. Az építészet alapelve a funkcionalitás, amelybe én az esztétikumot is beleértem. Ami nem funkcionális, az gyakorlatilag kudarcra van ítélve. Míg egy könyvet letehetek, ha nem tetszik, egy festményt, szobrot nem nézek meg, egy zenét lekapcsolhatok, addig egy épület mindig hatni fog ránk, hiszen a környezetünk, az életünk része lesz. Arra is hatással van, aki közvetlenül nem „használja”, csak éppen napról napra elhalad mellette. A jó épület pozitívan, a rossz negatívan hat az ember közérzetére.  Ennek a felelőse – a megbízón túl – mindenképen az építész, a tervező. Ha bemegyek egy középületbe, amely funkcionálisan nincs rendesen kitalálva, és nem tudom egyből átlátni, nem érzem a teret, elveszettnek érzem magam, az nem jó: rossz érzést vált ki. Az építészet óriási felelősség abból a szempontból is, hogy a „természetéből fakadóan” rengeteg pénzt emészt fel. Már egy családi ház is sok tízmilliós beruházás, nem beszélve a megaméretű középületekről. Nekem tervezőként, építészként felelősen kell gazdálkodnom a privát megrendelő vagy a közbefektető pénzével. Ha a végeredmény nem jó, az személyes és szakmai kudarc. Persze mindig kérdés: mennyire hagyják szabadon alkotni az építészt? Sok múlik az adott befektető kulturáltságán, azon, hogy jó partner tud-e lenni a mű létrehozásában.

A Pannonhalmi Főapátság fogadóépülete

– Számos különböző rendeltetésű, emblematikus épület fűződik a nevéhez a pécsi Gandhi Gimnáziumtól és tornacsarnokától a Pannonhalmi Főapátság turistafogadó épületén, a budapesti Sportarénán és a füzéri alsóvár helyreállításán át a Ludovika Campus nemrég átadott sportkomplexumáig. Korábban Phenjanban és a nigériai Abujában a magyar nagykövetség épületeit tervezte. Mit emelne ki ebből az alkotói univerzumból? 

– Pannonhalma például külön fejezetet érdemelne. Nem tudok Magyarországon még egy olyan egyházi, illetve közintézményt, ahol a minőségi hazai és nemzetközi kortárs építészet ilyen sok ágon tudott volna szárba szökkenni. Elképesztőnek tartom, hogy ott ez ilyen módon megvalósulhatott. Nem föltétlenül csak arra az épületre gondolok, amelynek a megvalósításában részem volt, hanem minden más megoldásra is. Hosszú történet, hogy milyen küzdelmeket kellett megvívni érte. Csak annyit jegyzek meg: előbb kezdtük el tervezni a hatszáz négyzetméteres fogadóépületet, mint a Budapest Sportarénát a maga százharmincegyezer négyzetméterével, és később adtuk át. Ha nem áll mögénk kortalan szilárdságával, monolitikus tekintélyével az apátság és az akkori főépítész, M. Szilas Katalin, nem jött volna létre. Ahogy a füzéri alsóvár tájba illő, arányos-egységes hatású, ugyanakkor kortárs felfogású és formakincsű „rekonstrukciója” is az ottani polgármester sokéves állhatatos küzdelmének köszönhetően valósulhatott meg. 

De visszatérve a kérdésre: minden épület megtervezéséhez úgy állok hozzá, mintha az volna az első. Ez a nézet csak annyiban módosult az idő múlásával, hogy az ember egyre több tapasztalatra tesz szert. De minden feladat teljesen új kihívás, minden épület tiszta lappal indul. Mindegy, mekkora a gyakorlatom, vagy milyen díjaim vannak. Nincs olyan, hogy valamit rutinból csinálok meg. A siker záloga az, hogy minden szempontból meg tudjak felelni a helyszín elvárásának, ahogy az egyetemen tanultuk, a genius locinak és a megrendelői igényeknek. Ebbe számomra az is beletartozik, hogy kijárok az építkezésre, figyelem a folyamatokat, segítem a kivitelezők munkáját. 

– Ezen a ponton térjünk is vissza a Puskás Ferenc Stadionhoz. Gondolom, a Papp László Sportaréna sikere is hozta ezt az újabb óriási volumenű megbízást. Az új „népstadion” bizonyos jellegzetes elemeit, építészeti megoldásait tekintve visszaidézi a régit, amelyet biztonsági okból, statikai problémák és anyagfáradás miatt kellett végül is teljesen elbontani. A pályázat elnyerésében szerepet játszott az egykori épület iránti „tisztelet”, illetve az egységes tervezői elve, amely így már egy egész városnegyedet meghatároz a XIV. kerületben? 

– Hadd legyek kicsit szerénytelen: a Budapest Aréna ország-világ előtt igazolta, hogy egy ilyen hatalmas léptékű feladatot képes volt minőségi módon megoldani egy magyar tervezőcsapat. Ezzel a tapasztalattal és referenciával bátrabban, potens résztvevőként jelentkezhettünk a Puskás Stadionra, amely persze az arénánál sokkal nagyobb épület. A huszonkét hazai pályázó közül egyedül voltam azzal a nézetemmel, hogy az új stadionnak legyen köze a régihez, az „eredetihez”. Az egyik legfontosabb szempontom az volt, hogy pontosan ugyanoda kerüljön, tiszteletben tartva azt az egykor kialakított hármas egységet, amelyet az aréna, a szoborpark (dromosz) és a stadion alkot.

Aki repülővel Budapestre érkezik, vagy távozik innen, e városképi jelentőségű és városszerkezeti léptékű együttest láthatja. Egy megszokott és megszeretett városképet, különösen ilyen nagy látogatottságú épületek esetében – ha az jó, márpedig ez jó volt – érdemes megtartani. A Dávid Károly által tervezett Népstadion a pozitív példák közé tartozott. Dávid kiváló építész volt, aki 1932-ben Le Corbusier párizsi irodájában is dolgozott. A lépcsőpilonok az épület fotókon, képeslapokon leggyakrabban megörökített, jellegzetes elemei voltak. Pusztán nosztalgiából nem hoztam volna vissza őket, de rendkívül jól funkcionáltak. Nemcsak a régi stadion alapvető tartószerkezeteként szolgáltak, rajtuk keresztül minden lelátórészt el lehetett érni. Aki ezekben közlekedett, pontosan látta, hogy éppen hol jár, és hova kell mennie. Egy ilyen, több tízezer nézőt befogadó épületben ez biztonságot nyújt a látogatók számára. Belátható térben jobban elkerülhetők az esetleges pánikhelyzetek is. Az eredeti szerkezeti elemeket szerettem volna átemelni az új stadionba, de a statikusi vélemények alapján végül ezeket is el kellett bontani. A pilonokat ezért picit más formában, de újjáépítjük, méghozzá azzal a csipkeként ható finombeton-borítással, amely visszaidézi a korábbi homlokzatot. Egy minden tekintetben 21. századi, unikális megjelenésű nemzeti stadion épül, amely a futballmeccsek, sportesemények lebonyolítása mellett a korábbi stadionhoz hasonlóan alkalmas lesz megakoncertek rendezésére is. Az utóbbiakra majdnem nyolcvanezren tudnak majd kimenni.

– Az új stadion a korábbinál magasabb lesz. Nyilván változnak az arányok. Például meredekebben emelkedik a nézőtér? 

–  Így van. A régi stadionban a futballpályát atlétikai pálya övezte. Az UEFA és a FIFA ezt nem engedi. Nekünk egy igazi futballarénát kell építenünk, amely a meccseken hatvanhétezer nézőt tud kényelmesen befogadni. A régi stadionnak a közönség által járható legmagasabb része harminc méteren volt. A miénknek ugyancsak ott lesz, de a lelátója sokkal meredekebb szerkesztésű. Fölé pedig még egy gépészeti szint is kerül. Ebben az épületben sok fedett helyiség, kisebb-nagyobb terem lesz, a főbb események közötti időszakban különböző programok, rendezvények, konferenciák befogadására alkalmas terek. Kis túlzással azt mondhatom, hogy egy olyan univerzális rendezvényközpont készül, amely sport- és kulturális kihívásoknak egyaránt megfelel. Az „arányokra” visszatérve: a legfelső szint szélső elemei negyvenöt méteren vannak, az enyhén kifelé lejtő – belső sávjában áttetsző, külső részén pedig fémlemez burkolatú – tetőszerkezet gyűrűjének legmagasabb pontja pedig ötvenegy méter lesz.

– E képletes és valós magasságból visszatekintve eddigi pályafutására, hogyan értékeli a hivatását?

–  Hihetetlen nyomás alatt van az ember, de amikor kimegyek az építkezésre, olyan felemelő érzés tölt el, amelyre nehéz szavakat találni. Úgy tapasztaltam, hogy a kint dolgozók ugyanígy vannak ezzel. Tudják, hogy nem hétköznapi munkát végeznek, itt valami kivételes születik. Mindenki lelkesen teszi a dolgát. Ha elkészül, évente százezrek viszik majd magukkal a stadion képét és az ott szerzett élményeket. A régi épületet nagyon sokan szerették. Remélem, hogy az új stadionnak hasonló megbecsülésben lehet része.

Fotó: S. Gy./Közti

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2018. május 27-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Kultúra
Vezető híreink - olvasta már?
hogyan-lesz-egy-benzinkutasbol-diakonus-nyary-krisztiannal-beszelgetett-bela-atya
Hogyan lesz egy benzinkutasból diakónus? – Nyáry Krisztiánnal beszélgetett „Béla atya”

November 19-én, hétfőn este a budapesti Magvető Caféban Nyáry Krisztián, a Magvető Könyvkiadó igazgatója kérdezte Molnár-Gál Béla állandó diakónust, iskolaigazgatót, Röhrig Géza Kossuth-díjas színészt, írót, költőt és Nagy Szabolcs fotóriportert a szociális területen szerzett tapasztalataikról.

2018. november 20. kedd
elment-hang-meghalt-bozsony-ferenc
Elment a hang: meghalt Bőzsöny Ferenc

Az október 25-én, 87 éves korában elhunyt Bőzsöny Ferencet, a Magyar Rádió egykori főbemondóját november 21-én, a belvárosi Angolkisasszonyok templomában (Szent Mihály-templom, V. kerület, Váci utca 47/B) 14 órától tartott szentmise után helyezik örök nyugalomra. Süveges Gergő nekrológját közöljük.

2018. november 20. kedd