Stjepan Lice: Rajt nélküli úton

Kultúra – 2018. március 25., vasárnap | 15:29

Stjepan Lice (1954) katolikus horvát író, költő, több verses- és elbeszéléskötet szerzője. Ebben a kötetében verseit, tanulmányait, elmélkedéseit olvashatjuk.

A címadó költeményben a szerző hálát ad Istennek mindenért: „Az útról/, melyet veled járok/, nem térek le/. A szeretet csodája/ örökké feléd vezet/. Köszönöm, hogy általad/ ember lehetek/. Ember a te számodra” (Rajt nélküli úton). Stjepan Lice számára egyértelmű, hogy Isten mindenki lelkében ott van, mindenkiben virraszt. „Elég, ha türelmesek vagyunk, bármely ajtó előtt is állunk. Minden ajtón át, ugyanaz a fény árad” (A meder). Az életünket pedig úgy tehetjük széppé, ha mások életét tesszük szebbé. „Csak a másik emberhez való viszonyod töltheti fel lelkedet. Arcodat legjobban az a boldogság fogja megvilágítani, amely a te életeden keresztül jutott el másokig” (A szépség). S bár sokat beszélünk a haladásról, a haladó erőkről, nem ez a lényeg, hanem az, hogy ne legyünk közönyösek mások fájdalmai, gondjai iránt, segítsünk a másik embernek, amikor csak megtehetjük. „Nincs más út az emberi haladáshoz… Segíts a másiknak. A másik ember lehet a te közeli lelked. A másikkal együtt mindig ennek a világnak a lelke vagy” (Segíts).

Stjepan Lice különbséget tesz a világ, illetve a világosság fiai között, utóbbiakat ártatlanoknak nevezi. Előbbiekre jellemző, hogy vallják: a sikerhez, a világban, amelyben élünk, feltétlenül szükséges „a megfontoltság, ravaszság, sőt alattomosság… a feltűnésre, fölényességre törekszenek”. Az ártatlanokat ők komolytalanoknak tartják. Ám az ártatlanok élete „teljesen összhangban van a lélegzetvételükkel, az Ég első áldásával… életük soha nem veszteség. Őket ki lehet csúfolni. Lehet róluk nem venni tudomást. Nagyon könnyű őket becsapni. De semmivel nem lehet nekik ártani” (Az ártatlanság fölénye).

Krisztus megváltói cselekedetéről a szerző kiemeli, hogy Isten az emberért lett emberré. „Az emberért élt Isten az emberrel. Az emberért halt meg Isten… Isten Jézus Krisztusban elfogadta, hogy ő legyen az ember ára. Kifizette ezt az árat egész lényével, teljesen.” Ez pedig felelősséget ró az emberre, mert ahogy Isten életével kifizette az ember árát, „így kell az embernek egész életével fizetnie a szeretteiért, a szeretetért és igazságért, bármit is jelentsen, bármilyen sokba is kerülne az embernek.” Ezért amikor az ember válaszol a kérdésre: „Mennyit érek?”, egyúttal arra is megadja a választ: „Kié vagyok? Ki vagyok?” (Mennyit érsz?).

Korunk mentális állapotát vizsgálva a szerző megállapítja, hogy a csüggedés egyre jobban elhatalmasodik az emberen, ami rányomja bélyegét a kapcsolataira. Sokan már előre a csüggedést választják, mielőtt még összeszednék bátorságukat. Pedig az emberségből kiábrándulni azt jelenti, hogy a gonosz híveinek táborába lépünk, őt pártfogoljuk. Ellenben jót tenni „hatalmas merészséget jelent. Maga a jóra való törekvés, a látványos teljesítménytől függetlenül, megnemesíti az emberi világot. Az elbátortalanodás viszont személytelenné teszi, színtelenné. Embertelenné” (A csüggedés).

Isten emberhez intézett szaváról a kötet írója kifejti: „nem merev, nem egyhangú és nem szegényes”. A Teremtő sok nyelven beszél, hogy minden szív meghallja és megértse. Isten szavát azonban nem lehet hallani, „ha nem hallunk másokat is. Ha nem halljuk, hogyan szól hozzájuk Isten” (Az isteni szó). A keresztútról való elmélkedésében a szerző figyelmeztet, hogy az igazi keresztút „mindig szerénységgel, alázattal, csendben, szolgálatban fejeződik be”. A keresztutat az isteni szenvedés, az isteni önátadás jelölte meg, s a mi életünkkel kell megpecsételnünk. „Az ő magvait kell befogadnunk a mi napjainkba, kapcsolatainkba, és életet adni bele. Önmagunkat adni” (Keresztút és életút).

Az Eucharisztiában jelenlévő szeretet-Istent, Krisztust csak akkor tudjuk követni és szétsugározni a mindennapokban, ha nem félünk attól, hogy a sötétség fiai megtörnek és szétosztanak bennünket. „Csak így válhattok eggyé a jósággal. Különben csakis a jóság tud benneteket megtörni és szétosztani. Erről fogjátok felismerni” (Az igazságosságról).

Isten és ember találkozása egészen különleges jelentőségű, a legfőbb teremtmény a részlegességből átlép az egyetemességbe, „teljesen elfogadod magadat, s így megismered Istent, legalább valamivel jobban, olyannak, amilyen ő lényegében”. Egyszerűen és bátor szívvel kell élnünk ehhez, ahogy a lelkünkben érezzük. „Isten az ilyen szívbe vezető utat találja meg a legkönnyebben. S csak ilyen szív tudja őt teljesen befogadni” (Istennel).

Stjepan Lice idézi Izajás könyvéből azt a részt, amelyben az Úr kérdésére, kit küldjön a nép közé, a próféta felajánlja: „Íme, itt vagyok, engem küldj!” (Iz 6,8). A kötet írója is vállalja ezt a küldetést, Krisztus követését minden körülmények között: „Akkor is, amikor derűs vagyok és elfogadnak, akkor is, amikor fáradt és gyönge vagyok… Íme, itt vagyok! Hogy a béke embere legyek.” Az ember csak annyira él, amennyi békét visz a napokba, „testvéreim életébe és napjaiba. Csak annyira vagyok a tiéd. Ha bárkitől megvonom a békét, botrányt keltek, ami kioltja az ártatlan bizalmat, a lámpát, amelyet bennem és közöttünk meggyújtottál, a rokonságot azok között, akik a te nevedben gyűltek össze” (Íme, itt vagyok!).

Stjepan Lice: Rajt nélküli úton
Agapé Kiadó 2017


Fotó: Merényi Zita:

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria