Szabó Ferenc SJ: Mauriac önmagáról

Kultúra – 2017. január 7., szombat | 13:00

A Kairosz Kiadó által kiadott kötetben Szabó Ferenc jezsuita szerzetes, költő válogatásában olvashatjuk a Nobel-díjas francia író (1885–1970) idős korában papírra vetett vallomásait.

François Mauriac hőseire gyakran jellemző, hogy tudatosan gonoszak, rosszindulatúak, szívük tele van gyűlölettel – egyik leghíresebb regényének címe, a Viperafészek fejezi ki ezt a legpontosabban –, tagadják vagy gúnyolják Istent, a keresztény hitet. Céljuk a rombolás, a tiszta lélek megrontása, s így tragédiák előidézői, majd látva, hogy hová vezetett mindez, hatalmas lelki gyötrődések után, bűneiktől megtisztulva, a kegyelem révén eljutnak a krisztusi szeretetig.

Mauriac hitének középpontjában a szeretet és a kegyelem áll. Már ifjúkorában megsejtette azt, ami idősen egyértelművé vált számára: a Krisztus és a világ közötti konfliktust nem lehet elsimítani. Beleszületett a katolikus vallásba, de az Egyházat nem önmagáért szerette. Nem titkolja: „Ha nem hinném, hogy ez az egyház kapta az örök élet Igéit, egyáltalán nem csodálnám szerkezetét, módszereit, és története nem egy fejezetét gyűlölném.” Mauriac számára az a fontos, hogy az Egyház megőrizte a kapott letéteményt, és közvetítésével jutott el hozzánk az Ige, „nem mint egyszerű emlék, nemcsak felidézett szó, hanem ma is élő és ható Ige”: „Bűneim meg vannak bocsátva…”; „Ez az én testem, amelyet értetek adok.” Krisztus az, aki megakadályozta az írót abban, hogy folyton megkérdőjelezze mindazt, amit öröksége és neveltetése kijelölt számára, katolikus keresztény mivoltát. „Egyedül Ő, nem pedig a keresztény varázs vagy a liturgia bűvölete.” Mint írja, szüksége van az üdvösségre, „mivel bűnösnek hiszem magam, és azért hiszem magam bűnösnek, mert hiszem, hogy a rossz a világban és bennem van, és hogy elérte természetemet.”

Mauriac folyamatosan tapasztalja meg a világban a rossz létezését, és Krisztus fényében ítéli meg, hogy mi a rossz. Tisztában van azzal, hogy innen elindulva napról napra „elhagyatottabb úton” halad előre. A hegyi beszéd minden boldogsága közül a modern világban leginkább azt vetik meg, amelyet a tiszta szíveknek ígért az Úr. „Ez a krisztusi követelmény, amely homlokegyenest ellenkezik a természettel, megütközést kelt ma is, mint Tiberius, Claudius és Néró idejében” – írja a kötetben. Pedig a tisztaság a feltétele a magasabb szeretetnek, Isten birtoklásának, annak, amely túlszárnyal minden földi dolog iránt érzett szeretetet, és amely nem csak a szenteket és a misztikusokat érinti. A legegyszerűbb keresztény, ha birtokolja a szeretet kezdeti „indulatát”, amely szükséges a bűnbocsánathoz, „képes Istenre”. Mauriac hite feltétlen abban, hogy Isten úgy szeret minket, ahogy vagyunk, „pontosan úgy, mint mikor te szeretsz valakit: ami a legrosszabb benne, elmosódik; hibái bájosabbak, mint az erényesek erényei”. Valahányszor azt mondja az Úr az evangéliumban: „Bűneid meg vannak bocsátva…”, „egyetlen szóval, egyetlen tekintettel eltörli az emberi élet minden nyomorult szörnyűségét, amelyek minden korban, minden férfinél és nőnél mindig ugyanazok.”

François Mauriac írásainak tanúsága szerint abban is rendületlenül hisz, hogy az Istent „lélekben és igazságban imádók”-ból néhányat minden hitvallásban és egyházban találhatunk, egyetlen jelről ismerhetők meg: szeretik egymást, nem az őket elválasztó elemek ellenére, „hanem bizonyos értelemben amiatt, ami elválasztja őket; mert a csoda éppen az, hogy jóllehet szétváltak, felismerik egymást, és egymáshoz csatlakoznak, tudatosítva, hogy ugyanaz a Lélek élteti őket.”

Mauriac több évig volt parlamenti képviselő, naponta látta, hogy milyen ellenérzéssel, sőt gyűlölettel viseltetnek egymás iránt a különböző táborokhoz tartozó politikusok. Megfogalmazódott benne a kérdés: mi az igazi értelme annak, hogy ellenséges testvéreinket is szeretnünk kell Istenben? A rossz tapasztalatok ellenére is hitt abban, hogy ez a kívánalom valóságot fejez ki, lehetőség. Ahogyan írja: „Nem lennénk keresztények, ha visszautasítanánk az Úr abszolút parancsát, aki azt akarja, hogy szeressük ellenségeinket is.” Ezt azonban erősen akarnunk kell. „Ha az első feltétel az, hogy ezt az Úrtól kérjük, mint kegyelmet, a második az, hogy magunk is törekedjünk rá, emberi eszközeinkkel.”

A földi élete vége felé közeledő író szövegeiben arról számol be, úgy érzi, elárulta mindannyiunk hivatását: „Hasonulni Ahhoz, akit szeretünk, amikor szeretetünk Krisztusra irányul…”. Mauriac nem távolodott el a hittől, ez különbözteti meg az evangéliumi ifjútól, aki nem volt hajlandó lemondani vagyonáról, hogy követhesse Jézust. Ám nem adott semmit saját bevallása szerint, kivéve nyilvános tanúságtételét, amiből hasznot húzott egész életében, ezért írja: „... félek, hogy már itt megkaptam azt a jutalmat, amit az Úr azoknak ígért, akik nem tagadták meg az emberek előtt…”. Mauriac szorong, de félelmét legyőzi a reménység: „Nem, valójában nem is félek. Ha az az öregember vagyok, akinek megadatott a kegyelem, hogy bensőséges viszonyba kerüljön az élő kenyérrel, ez azt jelenti, hogy az Úr akarta ezt, és Ő maga jelölte ki nekem ezt a találkozást, amelyet a hűséges lelkeknek ad, és amelyet annyira szerettem.”

François Mauriac Georges Bernanosszal és Lisieux-i Kis Szent Terézzel együtt vallja: „Minden kegyelem.” Ez pedig azt jelenti számára, hogy Isten „felhasznál mindent, még a középszerűt is, még a közönségeset is, még a legrosszabbat is, talán főleg a legrosszabbat, amint Magdolna története példázza, aki jobban szerette az Urat másoknál, mivel többet bocsátottak meg neki, mint másoknak.”

(Kairosz Kiadó, 2016.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Fotó: Kairosz.hu

Kapcsolódó fotógaléria