Szent-Gály Kata: A fényen túli Fény

Szent-Gály Kata költészetében nem vágyik elismerésre, számára a legfontosabb, hogy mások javára legyen. Amit ő szeretne: „Csak egy parányi méccsé lenni, / mely bevilágít egy szobát /… csak egy segítő kézzé lenni…, / mely teszi azt, amit tehet” (Szeretnék). Az írás nem öncélú tevékenység a számára, hanem belső kényszer, Istentől kapott küldetés: „Útravalónak adtál egy lapot, / üres papírlap, ez hát a jövő, / az enyém. / Majd ráíródik minden, / ami jön felém” (Látatlanba). Minden emberi teremtménynek Istentől kapott feladata van. Az Úrnak tervei vannak minden egyes személlyel, az embernek pedig szüntelenül azt kell kutatnia, „mi jót kell tenned... / mert hogy megmaradtál, / másképp nem érthető” (Adósság). Szent-Gály Kata konkrét történéseket csak ritkán jegyez le, sokkal inkább pillanatnyi érzéseket, benyomásokat, gondolatokat rögzít. Tisztában van azzal, hogy tehetségét Istentől kapta, ő csak szerény eszköz arra, hogy kifejezze a krisztusi jóságot, szépséget: „Isten a művész, / Isten a mester, / szerszáma sok van: / véső, kalapács, / csiszoló ráspoly…, / minden, amitől a lélek / alakul, szépül, / igazi, csodás / krisztusi arccá” (Véső alatt).

Szent-Gály Kata már fiatal korától kezdve a tökéletességre törekedett, hasonlóvá válni Krisztushoz, eljutni a Szent Páli „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (2Gal 2,20) lelkiségére. „Atyám, élj bennem úgy, / mint Jézusodban, / és élő Lelked / éltető kötése / fűzzön magához engem!” (Imádság az Atyához). Krisztus követése című versében pedig a teljességre való törekvés vágyát fogalmazza meg: „Egészet adni – sohase felet. / Vállalni mindent – bármit is jelent. / Egészet adni – mindent, ami van, / Ami csak vagyok – maradéktalan.”

Szent-Gály Katánál tökéletes összhang uralkodik a magánember és a költő között. Mindennapi életében is megtapasztalja, hogy a kereszt a keresztény élet központi gondolata. Egészen kisgyermek még, amikor Trianon után a családja Erdélyből átköltözik az anyaországba. Évtizedekkel később, a szocializmus évtizedei alatt keresztény hite és ugyancsak hívő, jogász férje származása, erkölcsileg megingathatatlan emberi tartása miatt nehéz körülmények között nevelték hat gyermeküket. A megpróbáltatások állandósulnak. Kereszt című versében nem titkolja: „Nem hittem volna soha, / de soha, / hogy ilyen nehéz, / hogy néha szinte már / lázad az ész.” Vannak tehát elgyengült pillanatai, de Istenbe vetett bizalma és hite töretlen, ahogyan kifejezi említett versének második részében: „… tőled nem jön más, / csak Kegyelem. / Hiszem. Akarom. Szeretem.” A hit elsősorban kegyelem kérdése, de szerepe van az akarati tényezőknek is. Az átélt szenvedéseket a költő úgy tekinti, mint lehetőséget arra, hogy folyamatosan élje át Krisztus szenvedéseit: „És jó nekem / nyomodba hágnom, / egy sorsot élnem, / egy utat járnom.”

A versekben megjelenik a szerelem érzése is, szemérmes, de nagyon egyértelmű, nyílt vallomásban: „Öt éve már, / hogy kéz a kézben járunk… / Szállt sok-sok árny / is életünk egén…”  Mindez azonban nem számít, az élethez hozzátartozik. Mert az együtt töltött idő „Olyan szép volt, / hogy újra kezdeném” (Évforduló).

Szent-Gály Katát mindennap megélt krisztusi hite nem tette gőgössé, sokkal inkább az alázat irányába terelte. Tisztában volt önmaga gyarlóságaival, azzal, hogy az ember önmagában kevés ahhoz, hogy elhagyja vétkeit, bűnös vágyait. Mi, leprások című költeményében írja: „Egy hang vagyok / a bűnösök karában, / Sokan vagyunk mi, / tékozló fiak.” Istenhez fohászkodik: „Ó, gyújts világot bennem nékik, / legyen elégő gyertyaláng, Atyám, / az életem, hogy végre lássanak!”

A Sötétség Fejedelme uralta világ és a valódi, lélekben való Krisztus-követés közötti örök, feloldhatatlan feszültséget fogalmazza meg a költő Keresztút című versciklusában. „Mi az elítélt Krisztus / követői vagyunk / s ha nem ítélnek el / bennünket azért, / mert hősiesen teljesítettük / a szeretet parancsát: / akkor mi letértünk / az Útról, az Ő útjáról!” Tarlón című versében pedig megfogalmazza, hogy Krisztus irgalmas lelke ott lakozik minden egyes személyben: „Minden szívben / Krisztus arca szunnyad, / mit veszni hagyni / nem szabad soha.”

A prózai írások közül talán legszebb az, amikor a költő felidézi: fiatal lányként sokat látogatott egy idős házaspárt, Kálmán bácsit – Ady Endre szüleinek az orvosát – és feleségét, Etelka nénit, aki művészi színvonalon zongorázott. Amikor az idős hölgy a halálos ágyán feküdt, és bevallotta, rettenetesen fél az elmúlástól, az egyetemista Szent-Gály Kata inkább ösztönösen, mint hitből fakadóan, így vigasztalta: „Etelka néni, hiszen csak hazamegyünk!” Néhány nap múlva a néni levelet írt neki: „Csak meg akarom köszönni neked, hogy itt voltál… azóta nem félek a haláltól. Csak hazamegyünk.” Évtizedekkel később a halálra készülő költő Csodálatos pillanat című versében beszél a keresztény lélek leghőbb vágyáról, eljutni a végső üdvösségre, színről színre találkozni az irgalmas és szerető Istennel; a kimondhatatlanról, a Szentháromsággal való találkozásról: „A fényen túli Fény, / a hangon túli Hang, / s a lángon túli Láng körülvesz / és tiéd a csenden túli csend, / s a léten túli lét.”

Szent-Gály Kata költészete tanúsítja, hogy lelkében ott élt az Istentől származó szépség és jóság. Ezért tekintett reménykedve még a legkilátástalanabbnak látszó helyzetekben is a jövőbe. Ez a szemlélet határozza meg egész költészetét.

A kötetet Szent-Gály Kata lányai, Ilona, Klára és Mária szerkesztették – utóbbi rövid életrajzban mutatja be a család történetét –, segítségükre volt Oláh Miklós görögkatolikus pap. A könyvhöz Bíró László püspök írt ajánlást. 

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír