Tadeusz Dajczer: Szerető jelenlét

Dajczer atya tényként állapítja meg, hogy napjainkban hanyatlik a személyek közötti kapcsolat minősége, az a reláció, amelyben egészen a másikra figyelünk, fokozatosan eltűnik. Érdemes lelkiismeret-vizsgálatot tartanunk, vajon a mi életünkben megtalálható-e még? Az emberi viszonyok eltárgyiasulásának ez a drámája elérte családjainkat, ismerőseink, barátaink körét is. „Még Istent is, mert Vele is próbálunk ügyeket intézni.”

A teológus szerző „fantasztikusnak” nevezi, hogy Kalkuttai Szent Teréz anya házába mindenkit befogadnak, senkitől semmit nem kérdeznek, sem a múltjáról, sem a jelenéről. A fontos az ember, egyedül ő számít. A nyugati mentalitás számára idegen lehet az a türelem, amellyel a nővérek befogadják a betegeket, a törékeny embereket, akik közül többen visszatérnek az utcára, hogy azután újra bekéredzkedjenek hozzájuk, gyakran még rosszabb állapotban. Mégsem tesz nekik senki szemrehányást, hogy már hányszor jártak itt, hány tanácsot kaptak, mégsem fogadták meg azokat; akárhányszor jönnek, mindig megkapják az újrakezdés lehetőségét. Tadeusz Dajczer mindezt azzal magyarázza, hogy Teréz anya nővérei számára ők nem „orvosi esetek”, hanem emberek. „Mindegyikük egy élő ember, aki Krisztus képét hordozza magában.” Egy ember, aki az Eucharisztia üzenetét hordozza: „Én vagyok, Krisztus, aki nektek adom magamat az Eucharisztiában. Ugyanaz az oltáron és ezekben a nyomorúságos testekben. És azt akarom, hogy nővérek, törődjetek Velem.” Ezért találkoznak ezek a testileg és lelkileg is nyomorúságos emberek mindig ugyanazzal a szerető tekintettel, amely egészen rájuk figyel, szüntelen törődéssel. „Hiszen Jézus az Eucharisztiában törődést igényel. És kegyelem az, ha újra láthatják Őt ebben a szegényben, aki ismét visszajött.”

A könyv írója a hívők drámájának nevezi, hogy napjainkban már nem nagyon látnak tanúkat, alig vannak olyan emberek, akik tanúságot tesznek a találkozáshoz szükséges viszonyról. Kapcsolataink az emberekkel gyakran felszínesek, fölöslegesnek, tehernek érezzük őket. Az egyének csak egymáshoz csapódnak, alig érintkeznek. Mindenki hordozza magában a saját magányát, bár sokszor nincs is tudatában ennek. „Isten azonban, aki eljön közénk, amikor leszáll az eucharisztikus oltárra, meghív, hogy próbáljunk egészen a másikért lenni, hogy tanuljuk a szeretet nem egyszer nehéz leckéit az oltárnál.”

Dajczer atya a mindennapokban ismétlődő gesztusokat hoz fel példaként arra, miként tölthet be Jézus Krisztus mindent. Kezet nyújtok egy ismerősömnek, hogy köszöntsem, és másképp teszem ezt meg, ha eszembe jut, hogy Istent érintem, Aki jelen van ebben a kézben. Ez esetben más lelkülettel nézek rá. „Mert aki hisz ebben a végtelen jelenlétben, az másképp látja a világot.” Ez a hit azt mondja nekem, hogy mindent áthat Krisztus ereje, ami mindig a szeretet. „Tehát mindenütt Istent érintem, akinek léte a szeretet.” Ez a gondolat, hogy szüntelenül Istent érintem, segít, hogy az eucharisztia bemutatása alatt nyitottabb legyek a hit kegyelmével szemben, amit Ő bőségesen áraszt rám. A teológus szerző szerint nem kell megértenem, és nem is érthetem meg, hogyan működik az eucharisztikus Jézus az életemben. „Az Eucharisztia olyan hatalmas titok, hogy az ember nem tudja megérteni. Isten annyira felfoghatatlan, annyira csodálatraméltó benne!” Felhívja az író a figyelmet arra is, hogy Isten és a gonosz folyamatosan küzd bennem, mert Isten szüntelenül hat rám, de a Sátán, a világ és az egoizmusom is. A Sátán jelenléte állandó, mert ő e világ fejedelme. Ezért folyamatosan virrasztanunk kell – ahogy erre Jézus figyelmeztetett –, és ennek a virrasztásnak imádságos kapcsolatban kell lennie Istennel, hogy Ő működhessen bennem „itt és most, ebben a pillanatban”. Az ilyen kapcsolat azonban csak az alázatban születhet meg és mélyülhet el, az alázatban, amely nyitottá tesz a hitre. Az életemnek folytonos megtérésnek kell lennie, ahhoz, hogy a hétköznapjaim „az eucharisztikus Jézus legszentebb jelenlétére irányuljanak”, ahhoz meg kell térnem, és az aktuális cselekedeteimmel imádkozni.

Tadeusz Dajczer állítja: nincsenek sem nagy próféták, sem nagy szentek, csak gyenge emberek, és Isten ereje, amely megnyilvánul bennük. „Az az erő, amelyben Isten bennünket is részesíteni akar, hogy nyitottak legyünk és vágyakozzunk rá minden cselekedetünkben. De különösen akkor, amikor a világ legnagyobb Csodája előtt állunk – amikor Isten Fia áldozatul adja magát az eucharisztikus oltáron.” Jézushoz pedig, aki az Eucharisztiában magát adja nekem, mindig tékozló fiúként kellene közelednem, akit az élet megviselt és megtépázott, de az Eucharisztiában maga a szeretet vár, „maga a béke, amelyre oly nagy szükségem van”. Az Eucharisztiában Jézus ígérete teljesedik be: „Öröktől fogva gondoltam rád, el akarlak jegyezni magammal téged, hogy már ne kelljen tévelyegned. És most, amikor magadhoz veszel Engem a darab kenyérben, az Én szerető karjaimban mindent megtalálsz. Mi többre van még szükséged?”

Tadeusz Dajczer Eucharisztiáról szóló elmélkedéseinek I. kötetéről – melynek címe: Mindent Ő ad nekünk – szóló recenziónk ITT  olvasható.

Tadeusz Dajczer: Szerető jelenlét
Marana Tha Kiadó, 2018.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír