A Tanácsköztársaság egyházpolitikájáról tartottak konferenciát Budapesten

A Tanácsköztársaság és az egyházak: egyházpolitika, keresztyénüldözés, egyházi útkeresés címet viselő konferencia fővédnökei Erdő Péter bíboros, prímás és Bogárdi Szabó István püspök, a Magyar Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke voltak. Erdő Péter bíboros lelkipásztori feladatai miatt nem tudott jelen lenni, de fővédnökként támogatta a konferenciát.

Bevezető köszöntőjében Bogárdi Szabó István kifejtette: bár a Tanácsköztársaság csak rövid ideig, 133 napig tartott, fontos megemlékezni az előzményeiről, a következményeiről pedig sokunknak van hosszú tapasztalata. Az első világháborút zűrzavaros időszak követte, több évszázados birodalmak buktak meg, országhatárok változtak meg. A Tanácsköztársaság a kommunista ideológiában találta meg a megoldóképletet: az újkori szekuláris szemléletmód megvalósíthatja az igazságos, vagy igazságosabb társadalmi rendet, és ennek megoldóképlete a proletárdiktatúra, durva, valóban diktatórikus, terrorisztikus változatában, vagy abban a lágyabb formájában, ami az 1956-os forradalom leverését követő évtizedeket jellemezte. Mi voltunk a legvidámabb barakk, de mégiscsak barakk.

A megoldóképlet a marxista-leninista eszmékre épül, amely úgy tekint az egyházakra – tágabb értelemben a vallásra –, mint a megvalósítás egyik akadályára. Azok a híres-hírhedt likvidáló bizottságok, amelyeket a Tanácsköztársaság idején felállítottak – bár működésük szerint csak az egyházak javainak elkobzásával foglalkoztak volna – valójában egyházlikvidáló bizottságok voltak; megsemmisítő, megszüntető bizottságok a marxista képlet alapján: az anyagi lét határozza meg a tudatot, tehát ha az egyházaktól elveszik a javaikat, akkor előbb-utóbb elhalnak. A református püspök rámutatott arra is: az egyházlikvidálásban a Tanácsköztársaság vezetése talált egyházi szövetségeseket, talán jóindulatú, szociálisan érzékeny, baloldali indíttatású papok, lelkipásztorok, tanárok, tanítók személyében. Közülük sokan voltak, akik 1945 után az újból hatalomra került kommunisták mellé álltak.

A református püspök leszögezte: a kommunizmusban csak egy jó volt: hogy véget ért. A Tanácsköztársaság hamar véget ért; 1945 után azonban több mint négy évtizedig tartott. A kommunizmus vagy szocializmus az utópiákból táplálkozik, ám ezekből nem lehet jól kijönni. Nem jó dolog ma sem utópiákba keveredni – mondta Szabó István. Hozzátette: szorongató érzést támaszt benne, hogy látja ismét felemelkedni az ötágú csillagot, csak most nem piros, hanem szivárvány a színe. Még ha lágyított változatban is, de ma is üzemeltetik a megoldóképletet, ma is mindent meghatározó eszmei alap az igazságosság, és a megoldóképlet része, hogy ezt csak az egyházak, a vallás ellenében lehet megvalósítani. Befejezésül a református püspök Isten áldását kérte a konferencia előadóira, résztvevőire.

Tóth Tamás egyháztörténész, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) titkára Az Apostoli Szentszék és a Tanácsköztársaság (1918–1920) címmel tartott előadást. Az Osztrák-Magyar Monarchia az első világháború egyik nagy vesztese lett. A Vatikánban is pontosan tudták, hogy a világégés vége a Kárpát-medence népei, így a magyarok számára létfontosságú fordulat volt. 1918 októberére mindenki számára világossá vált, hogy Magyarország a háborút elveszítette. A monarchia hamarosan darabjaira hullott és kezdetét vette Budapesten az úgynevezett őszirózsás forradalom.

Az MKPK titkára kifejtette: az eseményekkel párhuzamosan a katolikus klérus egy része is elkezdett mozgolódni. Teodoro Valfrè di Bronzo gróf, címzetes érsek, bécsi apostoli nuncius (1916–1919) aggódott a katasztrófa okozta konfúz helyzetben az Egyházon belül is egyre erősödő kommunista szerveződések miatt, így az egyházi engedély nélkül létrejött papi tanács miatt is. Tóth Tamás emlékeztetett rá: a Tanácsköztársaságot megelőző időszakban létezett egy baloldali papi mozgalom, amely papi tanács magyarországi egyházi reformokkal foglalkozott. Többek között felvetődött a liturgia magyar nyelven történő végzésének, a szabad püspökválasztásnak vagy a papi cölibátus eltörlésének a kérdése is.

Az egyháztörténész kiemelte: a Tanácsköztársaság március 21-ei kikiáltása után április 25-ei jelentésében a nuncius már teljes egyházüldözésről számolt be. Az egyházi személyek civilben járnak, sok szerzetesnek el kellett hagynia a rendházát. Az Egyház ellehetetlenítési kísérletének, az egyházüldözésnek a Tanácsköztársaság idején több olyan vértanúja is van, akiket egyértelműen az odium fidei (hit iránti gyűlölet) miatt öltek meg. A vértanúság ilyen megvalósulása legjobban a lelkipásztoroknál érhető tetten. Sok papot, szerzetes- és szerzetesnőt félemlítettek meg, próbáltak kilépésre kényszeríteni, illetve űztek el vagy börtönöztek be, mivel a vallásban és a papok, lelkészek munkájában, emberekre való hatásában veszélyt láttak.

A Tanácsköztársaság idején különböző helyeken és időben haltak meg katolikus pap vértanúk is – mondta Tóth Tamás, több konkrét esetet is említve. Csak kettő közülük: a 36 éves Szemelliker Antal a Győri Egyházmegyében található Füles plébánosa volt. Őt 1919. április 9-én éjjel Sopronban ítélték golyó általi halálra hamis vád alapján, amelyet következő hajnalban végre is hajtottak. Az 1863-ban született Trubinyi János Dunamocs (Esztergomi Főegyházmegye, ma Moča, Szlovákia, Nagyszombati Egyházmegye) plébánosa korábban országgyűlési képviselő volt, akit 1919. június 4-én végeztek ki. A Duna-partra kísérték, és egy akácfára akasztották fel.

Tóth Tamás előadásából kiderült: a Tanácsköztársaság bukásával még korántsem ért véget a súlyos politikai helyzet, azonban lehetőség nyílt a vörös terror okozta sebek feltárására és lehetőség szerinti gyógyítására. Rott Nándor veszprémi püspök (1917–1939) és a közben kinevezett új váci főpásztor, Hanauer Á. István (1919–1942) szeptember 3-án az egyházmegyéket is érintő határváltozásokra gondolva írtak a szentatyának, de szót ejtettek arról is, hogy a bolsevik kormány a Tanácsköztársaság alatt a szerzetesektől rendjeik elhagyását kérte. Sok piarista és premontrei aláírta ezt, nem misézett többet és nem gyóntatott, így elvesztette a nép bizalmát, nagyobb részük azonban megmaradna rendjében, de szükséges a figyelmeztetésük és a megfelelő penitencia kiszabása. Ugyanakkor a bencések és ciszterciek jól helytálltak a nehéz helyzetben, ezért javasolják, hogy a szentatya írjon nekik dicsérő levelet, hasonlóképpen az egyházmegyés papságnak is készüljön ilyen levél, „kevés kilépés volt, de sok vértanút öltek meg a bolsevikok.”

A délelőtt során előadást tartott még Klestenitz Tibor Az egyházak sajtója és a Tanácsköztársaság, Fazekas Csaba A Tanácsköztársaság egyházpolitikájának jogi, szervezeti keretei és Mirák Katalin A „jéghegy csúcsa” – Evangélikus püspökök és a Tanácsköztársaság „találkozásai” címmel.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír