Transzcendens etűdök – Egy ünnepi óra a Ránki családdal

2018. december 26. szerda, 16:06

Egy csöndes budai kertvárosi utcában, a külvilág zaját-zakatolását kizáró, védett családi ház nappalijában ültünk le beszélgetni a zongoraművész Ránkiékkal.

A szóvivő, a fő történetmesélő – legyen szó sorsfordító találkozásokról, zenei kihívásokról, a megálmodott Madonna-szoborról vagy a karácsony ünnepléséről – Klukon Edit. Ránki Dezső megfontolt, nyugalmat sugárzó, olykor fanyar humorú, ironikus közbevetésekkel árnyalja-kontrázza az elhangzottakat. Fiuk, Fülöp hasonló visszafogottsággal, meglepő érettséggel egészíti ki a zenéről szóló elmondhatatlant. A másik felnőtt gyermek a félidőben csak beköszön. Soma építész. Ő is tanult zongorázni, de abbahagyta. Mint mesélik, a mai napig sok zenét hallgat – és nagyon jó füle van. Fülöp meg is jegyzi: „egy ép ítész”. Az oldódásra utaló apró kiszólások érzékeltetik leginkább, hogy milyen is igazán, a maga természetességében ez az élet teljességét tükröző, derűs családi kör.

Ránki Dezső: A Zeneakadémián találkoztunk negyven évvel, egészen pontosan negyven évvel és hat hónappal ezelőtt. A meglátástól a megismerkedésig ugyan eltelt néhány hét, de 1978. május 25-től érvényes a közös időszámításunk.

– A zene volt a közös alap?

R. D.: A találkozásnak csak annyi köze volt a zenéhez, hogy a Zeneakadémián történt.  

Klukon Edit: Dezsőt még gyerekként hallottam először zongorázni. Miután nyolc év korkülönbség van köztünk, úgy tizenegy éves lehettem. Ez tekinthető a későbbi találkozásunk előzményének. Liszt h-moll szonátáját játszotta, életre szóló élmény volt. Másodikos zeneakadémiai vizsgámra készülve egyszer meghallgatott engem.

R. D.: Igen, azokban az években tanítottam a Zeneakadémián, bár Edit nem volt a növendékem...

K. E.: Én Kadosa Pál és Jandó Jenő osztályában tanultam. 

– A zenei érdeklődésben, gondolkodásmódban hasonlítottak? 

K. E.: Dezső játéka merőben elütött a többi zongoristáétól. Olyasmit éreztem, amit rajta kívül csak egy-két művésznél, például Richternél.

R. D.: Azt hiszem, különválaszthatatlan egymástól az, hogy a zenében és az életben is társak vagyunk.

K. E.: A zenélésben – a szerző szándékait szolgálva – áttételmentesen mutatkozik meg a lelkületünk, a személyiségünk. Természetesen a legfontosabb feladatunk a kotta feltétlen tisztelete, ami nem ízlés kérdése. Munkánk során, a szeretetünkön kívül, ez a legfőbb táplálékunk. Talán így lehet tisztán és őszintén a hallgatósághoz fordulni.

– Az előadó-művészet tehát az emberi őszinteségről is szól?

K. E.: Nekem igen.   

R. D.: Szavakkal lehet hazudni, akár meggyőzően is, de zenében nem, ott minden kiderül.

– Úgy tapasztaltam, hogy a művészi ágak közül ma is a komolyzene őrzi, feltételezi és követeli meg leginkább művelőitől a spirituális érzékenységet. Ha ez igaz, mi lehet az oka? A zene eleve transzcendens volta?

K. E.: Aki a magasrendű művészettel kapcsolatba kerül – még ha nem is hívő –, óhatatlanul belép a transzcendens világba. Megszületik egy Liszt-mű, majd elhangzik, meghallgatjuk… De lehet Bach, Messiaen, Dukay, vagy egy csodálatos Fra Angelico-festmény. Ez olyan természetes, mint ahogyan világra jövünk és meghalunk.

R. D.: A zene közvetlenül a személyiségünk, a lelkünk legősibb, legmélyebb rétegeit, a lényeget ragadja meg. És amint beszélni kezdünk róla, tévútra kerülünk, a kimondott szó már nem ugyanazt jelenti, ráadásul mindenkinek kicsit mást is. Aki a zenére fogékony, az olyasmivel lesz gazdagabb, amit más művészettől nem kaphat meg.

Ránki Fülöp: Azt hiszem, ez főként a fogalmi és a vizuális felfogás félretételéből fakad, amelyek a tudatos működésünket leginkább meghatározó érzékelésmódjaink. A zene hallgatása során ezeket takaréklángra állítva a lelkünk mélyebb, a hétköznapi figyelmünk alatt szunnyadó rétegei válnak aktívvá. Mindez rokonítható azzal, ami egy szertartás során élhető át, és nyugodtan nevezhetjük spirituális tapasztalásnak.

– Ez az a pont, ahol rátérhetünk Lisztre, akinek művei mindhármuk életében és pályafutásában fontos szerepet játszanak. Úgy tudom, Fülöp elsőszámú kedvence, akihez egyfajta lelki kötődés is fűzi. Mit gondolnak, mi az oka annak, hogy Lisztet máig nem az őt megillető helyén kezeli a zenei világ? Nem ismerik, félreértik, „elhallgatják”.

R. F.: Liszt zenéjéhez kisgyermekkorom óta ösztönösen vonzódom, és minél többet foglalkozom vele, annál inkább elmélyül ez a vonzódás. Az a lelki tágasság és tisztaság, amit minden művéből ragyogni hallok, a legfontosabb ihlető forrássá tette számomra a művészetét. A különböző alkotói periódusaiban írott, egymástól látszólag gyökeresen eltérő zenék között is szoros összefonódást érzek a lelkület szintjén. Mindezzel a tartalommal együtt jár Lisztnél az az egyedi formakezelés, ami lehetővé teszi mindennek az akadálytalan működését: szabad úgy, hogy mégis minden szükségszerű; improvizatív úgy, hogy mégis minden gondosan megkomponált – a megágyazott pillanat erejével nyit kaput a hallgató számára az időtlen felé.

K. E.: Emlékszem, hogy nyolc-, kilenc-, tízéves koromban mennyire tartottam  műveinek technikai nehézségétől. A Villa d'Este szökőkútjai, a Mefisztó-keringők, a zongoraversenyek, a h-moll szonáta beláthatatlanul nagy feladatnak tűntek. Ahogy telt az idő, világossá vált számomra, hogy Lisztnél a virtuozitás és a spiritualitás nem szétválasztandó. Amikor ’86-ban Dezsővel közösen eljátszottuk a Via crucis négykezes változatát, még sokkal közelebb kerültem hozzá. Aztán jött a Faust-szimfónia, a Dante-szimfónia és a többi remekmű. Kompozícióiból és írásaiból érezhetjük, cselekedetei is igazolták, hogy alázatos, önfeláldozó ember volt. Mindig meghatottan hallgatom.

R. D.: Liszt fiatal éveiben, amikor rengeteget koncertezett, sok energiát fektetett abba, hogy fizikailag is a legmagasabb szintre fejlessze a zongorajátékát. Ekkor igen sok virtuóz technikát igénylő művet írt, nem mellesleg kénytelenségből is, a közönség igényeit kielégítendő, de ezt a helyzetet, életmódot egyre jobban utálta. Viszont ezeket a darabokat is igen gondosan, invenciódúsan komponálta meg. Később már – például a h-moll szonátában, ami a zongorairodalom csúcsa – a zenei anyagot egyre jobban letisztítva, még a legkisebb kísérőmotívumok is hihetetlenül egységes, minden-mindennel-összefüggő építménybe rendeződnek. Sokan, akik csak felületesen foglalkoznak Liszttel, hitelt adva az elterjedt lesajnáló sztereotípiáknak, csak vállat vonva legyintenek. Elmondhatatlanul sokat veszítenek így.

R. F.: Még nem volt negyvenéves, amikor abbahagyta a koncertezést. Ő maga úgy tekintett akkor erre a döntésre, mint az emberélet dantei felezőpontjára, amitől kezdve a komponálásnak szentelheti művészi energiáit.

R. D.: Ezután soha többé nem zongorázott pénzért, csak jótékonysági koncerteket vállalt.

– A korszakolás oka nem az lehet, hogy a műveit hallgatva az általa is alakított „vad” romantikából, mondjuk, a zongoraversenyek hangözönéből eljutunk a ma is modernnek ható, takarékos, letisztult, meditatív minimalizmusig, amit például a Via crucis is képvisel?

R. D.: Ez a korábbi műveire ugyanúgy igaz, csak sok minden más is van bennük, ami a laikus hallgató számára ezt elfedi.  A zenéjének a magja, a lényege kezdettől jelen van, csak az idő haladtával egyre közvetlenebbül, puritánabban.   

R. F.: Liszt talán korának legtehetségesebb zenésze volt, aki a zongorázáshoz is kivételes adottságokat kapott. Természetes tehát, hogy eredeti zenei ötleteit, gondolatait sosem hallott figurációk és technikai elemek segítségével öntötte formába. Huszonöt-harminc éves kora körül egészen szélsőséges megoldásokig jutott, amelyek aztán fokozatosan letisztultak. Gyönyörű példa erre a Transzcendens etűdök sorozata, amelynek három változatában (tizen-, huszon- és negyvenéveskori verzió) világosan nyomon követhető ez a folyamat. De a zongoraversenyeiben, amelyeken szintén hosszan és alaposan dolgozott a ma ismert, csiszolt állapotuk megszületéséig, sincs fölöslegesen nehéz vagy leküzdhetetlen technikai akadály: minden az elképzelt hangzás szolgálatában áll, és Liszt a zongorajáték legavatottabb ismerőjeként mindenhol képes volt a lehető legotthonosabb érzetű felrakásokat és formulákat megtalálni.

R. D.: Lisztnél mindig az az érzésem, hogy végtelen a látóhatára. Minden beépült a zenéjébe, ami addig történt, és mindennek a csíráját is megtaláljuk, ami azóta kiteljesedett a zenetörténetben.

K. E.: Talán még valami, ami az előadót és a befogadót egyaránt érinti. A mai zaklatott világunkban egyre nagyobb szükségünk lenne a csendre és a szemlélődésre. Liszt életművének jelentős része megajándékoz bennünket ezzel a lehetőséggel. Szeretnénk minél több koncertünkön, minél szélesebb körben eljátszani az „oeuvre” sajnálatosan ritkán hallható részét.  

– Maradva a spiritualitásnál, de műfajt váltva: miért tartották szívügyüknek, hogy kezdeményezzék egy Madonna-szobor elkészítését, amelyet néhány éve a budai vár fokán, a pesti panorámás kortinafalra állítottak fel?

K. E.: A szobor öt éve, 2013. november 9. óta áll a déli kortinafalon. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy Szekeres Anna barátnőm mintegy húsz ével ezelőttMáriabesnyő felé autózva megjegyezte: Budapestnek nincs nagyobb méretű, szabadtéri Mária-szobra. Megnéztük a kegyhelyet, aztán hazautaztunk, és erről a témáról többet nem esett szó; tovább nem gondolkodtam rajta. Aztán 2007-ben Dezsővel Bilbaóban koncerteztünk. A hangversenyterem és a szálloda közötti úton, egy forgalmas, kör alakú téren, egy magas oszlop tetején megláttuk a város szimbolikus Krisztus-szobrát. Csodálatos volt, ahogy abban a nyüzsgésben, hangzavarban vonzotta a tekintetet, magára vonta a figyelmet. Ennek hatására született a gondolat, hogy Budapestnek is szüksége lenne valami hasonlóra, és rögtön a Mária-szoborra gondoltam. Itthon felhívtam Mátyássy László szobrászművészt, akinek néhány művét már korábbról ismertem. Teljesen biztosan éreztem, hogy csakis őrá bízhatom ezt a minden szempontból nehéz feladatot. Örömömre elvállalta. Megszületett az Immaculata Alapítvány. A 2007-től 2013-ig tartó munkánkat nagyon sokan segítették bizalommal, imával és anyagi támogatással.  

– Ha ma felnéznek erre a világörökségi közegben elhelyezett szoborra, jön vele valamiféle bizsergető érzés, hogy „közünk van hozzá”? Vagy „elengedték”, és már olyan természetes városképi elemként tekintenek rá, mint a lokálpatrióta fővárosiak vagy a történetét nem ismerő turisták…

K. E.: Érdekes, ez ahhoz hasonló, mint ahogy a legnagyobb dolgokat átéljük. Telnek az évek, visszatekintünk, és mintha nem is velünk történt volna meg. A munka közben, amikor felnéztem a pillérre, lelki szemeimmel már láttam. Most pedig olyan, mintha mindig ott lett volna. Dukay Barnabás zeneszerző barátunk, aki végigkövette az eseményeket, egyszer azt mondta: „Mindent megtehetsz, bármennyit dolgozhatsz, de csak akkor valósulhat meg, ha a Jóisten is úgy akarja.” Ahogy a koncertjeink is a kegyelmi állapoton múlnak. Sokat dolgozhatunk, de az önmagában nem elég.  

– Az ünnepre térve: egy zenészcsaládban hogyan telik a karácsony? Zenével, vagy szándékosan anélkül, valamilyen különleges hagyományt tartva?

R. F.: Eddig minden karácsonyomat – hála Istennek – a családdal tölthettem, ezáltal nem volt kedvenc vagy legjobb ünnepem, mert mindegyik az. Az ünnep zenéjét nekem elsősorban a Karácsonyi oratórium jelenti. Már gyermekkoromban is szokás volt, hogy szenteste reggelén Bach e remekműve szól a házban, így ez számomra az ünnep természetes velejárója lett. A karácsony lényegének a családi együttlétet érzem.

K. E.: Nem szeretnénk hajszával készülni az ünnepre. Az utóbbi időben az egyszerűségre törekszünk, már nincs nálunk fenyőfa, a szimbolikus jelek utalnak a karácsonyra. Mindannyian annak örülünk, ha nyugodtabban, csöndesebben lehetünk együtt. Természetesen boldogan díszítgetem a házat, minimális jelképekkel, és örömmel főzöm meg a szokásos étkeket. Luca-napkor búzát ültetek, ami gyönyörűen zöldell szenteste. Decemberben tágabb családunkkal és legkedvesebb barátainkkal is találkozunk.

R. D.: Karácsonykor, az ünnep közelében soha nem koncertezünk. Csak egyszer, 2000-ben vállaltunk egy újévi koncertet, később – már hárman – még egy szilveszterit. December 21-én van a házassági évfordulónk. Ez a téli napforduló, vagyis az év legsötétebb napja, de a fontos, hogy a kezdete az egyre hosszabbodó, világosodó nappaloknak…  

Fotó: Felvégi Andrea; Radnóti Róza; Ránki Soma

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2018. december 23–30-i, összevont számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Kultúra
Vezető híreink - olvasta már?
wallenberg-dijat-kapott-szekely-janos-puspok
Wallenberg-díjat kapott Székely János püspök

Január 16-án, szerdán délután adták át az idei Raoul Wallenberg-díjakat Budapesten, a Goldmark teremben. A kitüntetettek között van Székely János szombathelyi megyéspüspök is.

11:00
ferenc-papa-katekezise-hivjuk-papanak-istent-gyermeki-bizalommal
Ferenc pápa: Hívjuk papának Istent, gyermeki bizalommal!

Január 16-án a Szentatya folytatta a Miatyánknak szentelt katekézissorozatát. Az ima első szava kulcsszerepet játszik: mindig szólíthatjuk Istent atyánknak, apukánknak, s ezzel tudatosíthatjuk, hogy ő mindig velünk van, apai-anyai szeretete sosem szűnik meg.

2019. január 16. szerda