Vászonkrisztus – Xavier Beuvois „Emberek és istenek” című filmje a Párbeszéd Házában

Kultúra – 2018. november 22., csütörtök | 20:25

Vászonkrisztus filmklub címmel új, kilencrészesre tervezett sorozat zajlik a Párbeszéd Házában, a Vászonjézus folytatásaként. Harmadik alkalommal, november 20-án este Xavier Beauvois „Emberek és istenek” című francia filmdrámáját láthatták az érdeklődők.

Xavier Beauvois filmje az algériai Atlasz-hegységben, Maghreb környékén található tibhirine-i Miasszonyunk kolostorában történt eseményekre épül. 1996 tavaszán muszlim fundamentalisták elrabolták az ott élő hét trappista szerzetest, akiknek lefejezett holttestét több mint egy hónappal később találták meg. Máig tisztázatlan, hogy elrablóik végeztek-e velük, vagy mások.

A muszlim többségű faluban béke és nyugalom uralkodik. A szerzetesek dicsőítik Istent, énekkel és imával; gazdálkodnak, megtermelt áruikat értékesítik a piacon, segítenek a hozzájuk forduló muszlimoknak a hivatalos iratok kitöltésében, ellátják a betegeket gyógyszerekkel, ápolják, gyógyítják őket. Ha szükséges, cipőt, ruhát adnak nekik. A szerzetesek nem csupán hirdetik, de naponta élik meg a szeretetet, azzal, hogy másokat szolgálnak.

Ez pedig hat a muszlim környezetre is. Az egyik fiatal férfi meghívja a trappistákat kisfia körülmetélési szertartására. Számára ez teljesen természetes, mint ahogy az is, hogy a szerzetesek elmennek a muszlim imaházba. Keresztények és muszlimok együtt énekelnek a mecsetben, ki-ki a saját szent énekét. Egy tizenhat éves kislány még a szerelmi gondjait is megosztja az egyik szerzetessel, az orvos Luckkal. A légkör már-már valószerűtlenül idilli, amikor látszólag váratlanul tragikus események történnek. Szélsőséges radikális muszlimok megölnek egy muszlim lányt a buszon, mert a szerelem jogáról beszélt az iskolában, majd elvágják az építkezésen dolgozó horvát vendégmunkások torkát.

A békebeli állapot egyszer s mindenkorra véget ér. A nyugalom szigetén a félelem és a bizonytalanság lesz az úr. A terror elől menekülő családokat látunk. Megbomlik a szerzetesek közötti egység is, abban a kérdésben, hogy mit tegyenek: menjenek el, vagy maradjanak? A két szélső pólust a rendfőnök, Christian, illetve az egyik testvér, Christopher képviseli. Utóbbi egyértelműen fogalmaz: „Azért lettem szerzetes, hogy éljek. Nem azért, hogy lelőjenek vagy elvágják a torkom.” Christian viszont, bár elismeri a veszély valódiságát és nagyságát, Isten akaratára hivatkozik: „Az Úr szólított, hogy itt éljünk, ebben az országban, ezzel a néppel.” Christian ezért a végsőkig való maradás mellett áll ki, még azt is elutasítja, hogy katonai védelmet kérjenek a kormányerőktől.

A hét trappista szerzetes valódi szeretetközösséget alkot. Nem azt jelenti ez, hogy mindenben egyetértenének, komoly viták vannak közöttük a menni vagy maradni kérdésében. Ám képesek egymás fejével és szívével gondolkozni, érezni, s így végül hatalmas vívódások után harmóniába kerülnek önmagukkal, s igent mondanak Isten akaratának. Nem céljuk, hogy vértanúk legyenek, de nem menekülnek el sorsuk elől.

Gyönyörű és sokértelmű a szerzetesek elhurcoltatásuk előtti utolsó estéje. A béke és a derű tölti be a helyiséget, lemezről Csajkovszkij A hattyúk tava című szerzeménye szól. Az asztal dúsan terített, étellel, itallal. Az utolsó vacsora juthat eszünkbe, a poharakban vöröslő borról Jézus kiömlő vére, értünk meghozott önkéntes életáldozata. A szerzetesek boldogan kacagnak, nevetnek, tekintetük derűs, vidám, sugárzik belőlük az életöröm, majd éles kontrasztként fokozatosan fagy le arcukról a jókedv, s vesz erőt rajtuk a bánat, a komorság, a fájdalom, a félelem mindattól, ami rájuk vár. Ahogy Jézus is gyötrődött a Getszemáni-kertben a szenvedések éjszakáján: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te” (Mt 36,39).

A hét trappista szerzetes vértanúságának filmes feldolgozása példázat is. Az erőszakra épülő világban mindig fokozott veszélynek vannak kitéve azok, akik a békességre törekedve a szeretet hirdetik és élik, ahogy azt már Jézus is megmondta tanítványainak, az utolsó vacsorán: „A világ gyűlölni fog benneteket…” (Jn 15,18–19). Ám az emberiséget nem az örökös ellenségeskedésre épülő erőszak, nem is a GDP növekedése, hanem kizárólag a mindenkire kiterjedő irgalom és szeretet tarthatja meg. Az a szemlélet, amit Christian testvér fogalmazott meg a búcsúlevelében, amelyben köszönetet mond Istenek és felebarátainak – még az ő és szerzetes testvérei életét kioltó gyilkosnak is –, hogy közöttünk lehetett: „Igen, neked is címzem a hála szavát, és a búcsúét is. Isten hozzád, te, ki Istenhez küldesz. Adja az Ég, hogy majd újra találkozzunk, mint két gyarló lator a paradicsomban, ha Isten is úgy akarja, Atyánk, mindkettőnk Atyja. Ámen. Insallah.”

A vetítést követően Sajgó Szabolcs SJ, a Párbeszéd Házának igazgatója a közönség bevonásával beszélgetett Lázár Kovács Ákos esztétával és Maróth Miklós akadémikus-iszlámkutatóval.

A megszólaltatott nézők szinte egyöntetűen gyönyörűnek és megrázónak minősítették a filmet, amelyben megjelenik a vívódás, de felragyog a valódi istenhit is. A szerzetesek krisztusi szeretetközösségben éltek, és ez kisugárzott a falu muszlim lakóira is, akikkel kölcsönös békességben éltek.

Maróth professzor kifejtette: a film a helytállásról szól, amit bármilyen közösség esetében be lehetett volna mutatni – itt egy szerzetesközösség helytállásáról van szó: tagjai fogadalmat tettek, életcélt tűztek ki maguk elé, és ami mellett a veszélyek ellenére is mindvégig hűségesen kitartottak. Beauvois filmje francia, Algériában játszódik, valós történelmi eseményeken alapul.

A film egyik alapgondolata, hogy a valóban istenhívő emberek megértik egymást, de vannak muszlim szélsőségesek, akikkel nem lehet békében élni. Ez valóban így van, mert az iszlám vallás követői közül sokan követik azokat az erkölcsi normákat, amelyek hasonlók a mieinkhez, noha nem feltétlenül azonosak azzal. A szélsőséges muszlimok száma húsz százalékos – a szélsőséges elemek aránya minden társadalomban körülbelül ennyi –, ez 300 millió ember. Ugyanakkor az iszlám tiltja a gyilkosságot a fegyvertelen polgári lakosság ellen – külön kiemelve a keresztény és zsidó papi vezetőket, szervezeteket –, a filmben ábrázolt szélsőséges iszlamisták tehát súlyosan vétettek a törvény ellen.

Lázár Kovács Ákos esztéta szerint a film egyik legfőbb kérdése, hogy mennyire vesszük komolyan az első halált. Az első halál a Krisztus keresztségébe való beleoltódás – benne vagyunk az ő életében, halálában, feltámadásában. A második halál fájni fog, de aki ezt csak fájdalomként éli meg, az nem dolgozta fel igazán a kereszténységet. Aki viszont úgy éli meg a kereszténységét, hogy az beleoltódás Krisztus keresztjébe, halálába és feltámadásába, annak a második halál megajándékozás, új élet, a paradicsom, az örök üdvösség. Az első halállal a tükör által homályosan látásban vagyunk benne, a másodikkal pedig meglátjuk Istent, színről színre.

A filmbeli történet a szeretetben való fejlődés gyönyörű története, amelynek végén a szerzetesközösség tagjai legyőzve félelmüket a második haláltól, Krisztus iránti szeretetükből vállalják a vértanúhalált. A kereszténység és az iszlám közötti szembenállással kapcsolatban az esztéta a kereszténység egyetlen reményének nevezte, ha komolyan veszi magát – mondta Lázár Kovács Ákos.

Sajgó Szabolcs, a Párbeszéd Házának igazgatója felidézte: a közelmúltban Egyiptomban járt, meglátogatta a Szent Antal-monostort, és a filmben látott dolgokat tapasztalt: a szerzetesek gyógyító munkát végeztek a muszlim lakosság körében, segítették a szegényeket. Sajgó Szabolcs elmondta azt is: a közelmúltban Budapestre látogatott az iraki Moszul katolikus, illetve ortodox érseke, és elmondták: muszlimok egyénenként és csoportokként is jönnek hozzájuk, hogy megkeresztelkedjenek, mert megrendítő volt számukra, ahogyan az ottani keresztények életüket is feláldozva vállalták a hitüket az Iszlám Állam tombolásának idején. Emellett több muszlim szégyelli magát az ISIS miatt.

Maróth professzor hozzáfűzte: az Iszlám Állam terrorcselekedetei miatt sok muszlim döbbent rá arra, hogy annak, amit az ISIS meg akart valósítani, semmi köze az istenhithez, Isten nem akarja ártatlan emberek halálát. Nekünk, keresztényeknek az a feladatunk, hogy töltsük be küldetésünket, amiért a földre jöttünk, Európának, benne Magyarországnak misszióra van szüksége.

Lázár Kovács Ákos arra figyelmeztetett, hogy harccal semmire nem megyünk, a kereszténység nem a harc vallása. Bíznunk kell abban, hogy Krisztus szeretete – ami az ígéret szerint mindvégig itt marad velünk – hosszú távon erősebb a gyűlöletnél.

Fotó: Of Gods and Men/Facebook; Párbeszéd Háza

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria