„Én csak kiszállítom a pizzát” – Napló egy különleges lelkivezetői képzésről

2018. szeptember 2. vasárnap 15:23

Monty Williams a közelmúltban egyhetes filmes lelkigyakorlatot és háromnapos műhelyt tartott Dobogókőn – utóbbit lelkivezetők számára. A kanadai jezsuita védjegye, hogy a mélyen megélt misztika nem zárja ki nála a keresetlenséget, a humort, és hogy radikálisan őszinte. Kóczián Mária beszámolóját olvashatják.

Monty Williams lelkivezetői műhelyének címe a Felismerés volt. Ez teremtett némi jótékony bizonytalanságot a résztvevők számára, hiszen a recognition angol szó egyszerre jelent felismerést és elismerést. A fordítóknak néhányszor meg is gyűlt a bajuk ezzel: melyiket is válasszák?

Az angol-guayanai, 1944-es születésű Monty Geoffrey Williams az Ignáci Lelkiségi Központban (ILK) tevékenykedő Vízi Elemér SJ, Kővári Magdolna SSS és Laczkó Zsuzsa SJC tanára volt – ez a hazai lelkivezetői iskola tehát az ő nyomdokain halad. Magam is az ILK-ben tanultam lelkivezetést és lelkigyakorlat-kísérést, így különösen izgalmas volt személyesen is találkozni Montyval, és tőle hallani azokat a gondolatokat, amelyeket eddig áttételesen, tanítványain keresztül ismerhettem meg.

A műhely során előadásokat tartott, homíliát mondott, és nagy súly került arra, amire a „saját élmény” kifejezés a legjobb. Az öt-hat fős kiscsoportokra osztott résztvevők megadott szempontok vagy témák szerinti ima után megosztották egymással tapasztalataikat, miközben létrejött közöttük az a bensőségesség, amelyben mindenki egyre inkább megnyílt a többiek, így önmaga és Isten felé is. Monty tapasztalatai alapján ebben a biztonságos kisközösségben, az itt kialakuló szent térben, amelyben elismernek, megértenek, elfogadnak bennünket, születhetnek meg azok a felismerések, amelyek a konkrét hétköznapi életeseményekből indulnak ki, valamilyen módon értelmezzük őket, Isten elé visszük őket, így mindennapi megtérésünk eszközei lesznek, s végül képesek leszünk Isten terve szerint is értelmezni a saját történeteinket.

A kiscsoportokban tulajdonképpen a lelki beszélgetéseket modelleztük: minden résztvevő egyszerre volt lelkivezető és az, aki lelki beszélgetésre érkezik, hogy életét rendezze. Egyszerre voltunk tehát meghallgatók és meghallgatottak. Tapasztalhattuk, hogy milyen fontos megérintődni a magunk, illetve a többiek történetei, tapasztalatai által. Mert felismerés csak ott születhet, ahol megérintődünk, és vállaljuk is a megérintődés kockázatát, amikor kilépünk önmagunk biztonságos, elsősorban az etikára és a hagyományra építő történeteiből, ahogy Monty nevezi, zárt mítoszainkból. Sokszor tisztában vagyunk vele, hogy ezek a mítoszaink már nem adnak életet nekünk, megtörnek, mégis ragaszkodunk hozzájuk, mert biztonságot kínálnak. Mai, bizonytalan világunkban pedig nehéz feladnunk a biztonságunkat, szeretnénk értelmet találni az életünkben, de keressük a szabadságot és a közösséget is. Ezeket zárt mítoszainkon keresztül soha nem tudjuk éltető módon megtalálni, csakis akkor, ha a biztonságot feladva elindulunk Isten felé.

A Szent Ignác-i nagy lelkigyakorlat első hete lehetőséget ad arra, hogy találkozzunk a bennünket bűneink ellenére, sőt bűneinkkel együtt is szenvedélyesen szerető Istennel. Azzal az Istennel, aki messze több annál, mint amit el tudunk képzelni róla. Ha ez a találkozás létrejön, akkor ennek tapasztalatából képesek vagyunk továbbhaladni azon a spirituális úton, amelynek során már nem a biztonság lesz fontos számunkra, hanem az Istenben való meggyökerezettség.

A lelkigyakorlatok második hetében a lelkigyakorlatozó Jézus életének történeteivel imádkozik, elsősorban szemlélődik, s ezen imák során saját életének történetei találkoznak Jézus életének történeteivel, s ahol a két történet egy irányba halad, ott a lelkigyakorlatozó vigaszt érez, s ahol ellentétes irányba, ott vigasztalanságot. Monty kissé abszurd misztikájára (a misztika egyébként mindig abszurd) jellemző, hogy figyelmeztet rá, az sem jó, ha túl sok vigaszt élünk meg, hiszen a jó ellensége a jobbnak. Lehetséges, hogy a sok vigasz nem visz előre, viszont a vigasztalanságban is lehet sok pozitív, Isten felé vezető elem. Sokszor az a feladatunk, hogy elviseljük a feszültséget, ami a saját történeteink és Jézus történetei között van. A második héten pedig a Jézus iránt megszülető csodálat teszi képessé a lelkigyakorlatozót arra, hogy a harmadik héten követni tudja Őt a szenvedés legmélyebb sötétségébe is.

A műhely egyik kulcsszava a várakozás lett. Monty felhívta figyelmünket, hogy leginkább Jézus tanult meg várakozni az Atyára, s bennünket is erre hív meg. Jézus várakozik arra, hogy mi az Atya akarata. Erre példa lehet Lázár története. Tudjuk Jézusról, hogy távolról is képes gyógyítani, hogy szereti Lázárt és családját, mégsem tesz semmit, vár arra, hogy mit is akar az Atya. És csak az Ő akaratára indul el Betániába, s még ott is várakozik, hogy mit tegyen. Csak ez a teljes önátadás dicsőíti meg valóban Istent. Monty Williams az ignáci indifferenciát is ezen az úton értelmezi: Jézus végtelenül szereti az Atyát, s az Atya viszontszereti őt. Ebben a szeretetben meggyökeresedve, s ebből táplálkozva születik meg a teljes önátadás Isten akaratának, amelyben valóban eltűnik az, amit én akarok, s szabad lesz az út Isten akarata, végső soron Isten országa előtt. Ez a működő szabadság, ami megszülethet az életünkben, ha képesek leszünk várakozni Istenre.

Jézus várakozása a kereszten teljesedik ki, amikor a sötétség mélyén kiüresedve átadja magát az Atyának. Nem Jézus megy az Atyához, hanem az Atya jön el Jézushoz. Jézus nem önmagát támasztja fel, hanem az Atya támasztja fel Őt, s nem mi megyünk el a feltámadt Krisztushoz, hanem Ő jön el hozzánk. A mi dolgunk is ez: várakozni az Atya akaratára. Ez azonban, ugyanúgy, mint Jézus esetében, kockázatos. Fel kell adnunk biztonságunkat, ki kell magunkat tenni a szenvedésnek, vállalnunk kell azt, ami a valóságunk: sebezhetőek vagyunk. És itt egy újabb paradoxon: értékünk, méltóságunk is ebben a sebezhetőségben rejlik. Sebezhetőségünk az a pont, ahol kapcsolatba tudunk lépni Jézussal, rajta keresztül az Atyával, önmagunkkal és a másik emberrel is. Sebezhetőségünk teremti meg a közösséget, amelyben elfogadnak, elismernek annak, aki vagyok, s ezt megtapasztalva tudok gyógyulni, továbblépni a lelki úton. A hétköznapi jelentéstől az emberi értelmezéseken keresztül Istenhez megtérve saját történetem beilleszthető az eszkatológikus történetbe: „szenvedéstörténeteink” a hétköznapi történéstől a megváltáson át a feltámadásig vezetnek. Persze mindez a leggyakrabban csak utólag értelmezhető így. A szenvedés közepette gyakran tűnik úgy, hogy Isten elhagyott, eltűnt. Holott utólag meglátjuk, hogy Isten jelen volt, s a szenvedés jóról a jobbra vezetett, olyan módon, amely a szenvedés közepette beláthatatlan volt számunkra.

Monty szerint a lelkigyakorlat harmadik hetének a kérdése: hol van Isten a szenvedésben, a negyedik hété pedig: hogyan képes Isten a szenvedést jóra váltani, hogyan képes megváltani a megromlott világot? A nagyszombat csendje után az Atya cselekszik: Krisztus feltámad, s a számunkra ebből megszülető öröm hihetetlen kreativitással ruház fel bennünket. Monty felhívta a figyelmet, hogy Ignác nem beszél a pünkösdről. Valójában azonban az az öröm, ami a contemplatio ad amorem, a szemlélődés a szeretetről szenvedélyes imájából kiárad, a Lélek, a Vigasztaló, akit Krisztus megígért. S ahogy sebezhetőségünkben teremtődik meg emberi közösségünk, úgy a Szentlélek közösségében mutatkozik meg megváltottságunk közössége. A legnagyobb kreativitás maga a közösség – mondja Monty.

A kanadai jezsuita szereti a kérdéseket, miközben gyakran előfordul, hogy nem ad választ. Mert nem tud válaszolni, vagy mert nincs felelet, vagy mert úgy gondolja, hogy a kérdésre a műhely során feltárul majd a válasz. „Én csak kiszállítom a pizzát” – mondta nevetve egy megválaszolatlan kérdésre. A viccesnek szánt mondatot jó megjegyezni minden lelkivezetőnek, segítőnek: csak eszközei vagyunk Istennek, nem mi teremtünk, Ő teremt, s ő formál, gyógyít, nem mi. A jelenlétünkre, a megérintődésünk kockázatára azonban, arra, hogy elfogadjuk a másikat, hogy elismerjük őt annak, aki, szükség van, hiszen így lehetnek felismerései, így léphet tovább a spirituális életében, aminek, ha megtörténik, mindig megvan az a jól látható jele, hogy az élete is rendezettebbé válik.

Forrás és fotó: Jezsuita.hu

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Vezető híreink - olvasta már?
erdo-peter-megaldotta-mariaremetei-plebania-felujitott-epuletet
Erdő Péter megáldotta a máriaremetei plébánia felújított épületét

Plébániaépülete felújítását ünnepelte a máriaremetei Kisboldogasszony-bazilika közössége. November 18-án Erdő Péter bíboros áldotta meg az egyházközség otthonát.

10:50
ferenc-papa-mindannyiunknak-szamot-kell-adnunk-eletunkrol
Ferenc pápa: Mindannyiunknak számot kell adnunk életünkről!

November 18-án délben, az Úrangyala elimádkozásakor a Szentatya a napi evangéliumról elmélkedve azt hangsúlyozta, hogy a végső időkről szóló szentírási szövegek a jelen pillanat felelős megélésére akarnak figyelmeztetni.

2018. november 18. vasárnap