190 éve született az első magyar szalézi munkatárs

A tanár és pedagógus, író, műfordító, szerkesztő, laptulajdonos, nyomdaalapító és kiváló szervező Bocskón, Máramaros megyében látta meg a napvilágot. Apja államhivatalnok volt. A máramarosszigeti piarista gimnáziumban tanult, a hatodik osztály elvégzése után belépett a rendbe. Tanulmányait Szatmáron és Pesten fejezte be. Papnövendékként tanított Nagybecskereken.

A szabadságharc kitörésekor társaival együtt ő is felcsapott honvédnek. Főhadnagyi rendfokozattal Perczel Mór tábornok parancsőrtisztje volt – ő fogalmazta meg a napiparancsokat. A temesvári csatában megsebesült, majd a szabadságharc leverése után sok üldözésben volt része.

Miután nem vették vissza a szemináriumba, 1855-ben megnősült és Budán, majd Pesten telepedett le. Felesége, Tóth Jolán (1835–1890) költőnő, főleg gyermekverseket írt. Lonkay visszavonultan élt, irodalomtörténetet és neveléstudományt tanult, tanári állást vállalt, s mellette a Pesti Napló és az Új Magyar Múzeum munkatársa lett, közben műfordítással is foglalkozott.

A kiegyezés után a budai egyetemi, majd a pesti főgimnáziumban tanított magyar nyelvet és irodalmat, és folyamatosan publikált. Bátor tollú, határozott ember volt, aki a Katolikus Egyház politikai szerepét vallva a vallási közöny korában sok gúnynak volt céltáblája. A magyar sajtóélet egyik sokat támadott résztvevője volt, jórészt annak köszönhetően, hogy több szélsőséges mozgalomban is szerepet vállalt.

1856-ban megalapította a Tanodai Lapokat, amely 1871-ig állt fenn, majd 1860-ban az Idők Tanúja című katolikus politikai napilapot, amely 1868-ban összeolvadt Török János Pesti Hírnökével Magyar Állam címen. A katolikus ügy körül kifejtett buzgó tevékenységének elismeréseként XIII. Leó pápa a Szent Gergely Rend lovagjává, a Szent Szilveszter Rend kommendátorává és aranysarkantyús vitézzé nevezte ki. Sokat utazott különböző zarándokhelyekre, ennek köszönhette találkozását Don Boscóval.

1880. május 23-án, második római zarándokútjáról hazatérőben Lonkay Antal megszakította útját Torinóban, hogy adományát letegye a Segítő Szűz Mária kegytemplomában. Amíg két pap útitársa a Torinói Nemzetközi Kiállítást nézte, Lonkay fölkereste Don Bosco valdoccói oratóriumát. Hosszasan elbeszélgetett vele és kérte felvételét a szalézi munkatársak közé. Don Bosco saját kezéből és aláírásával vette át a felvételi okmányt és a Szalézi Munkatársak Kézikönyvét. Ettől fogva Lonkay Don Bosco hatása alatt élt, „hőn szeretett rendgenerálisát” erkölcsi életének eredményeként követte, lelkiigazgatójának és titkos figyelőjének tartotta, úgy érezte, állandóan a háta mögött áll. Hirtelen haragú ember lévén a legtöbb esetben azzal fogta vissza magát: „... szalézi vagyok, akinek sohasem szabad nagyon haragudni, hanem Don Bosco példájára vidám lélekkel kell fogadni mindent.”

Lonkay jóvoltából a Magyar Államból, az első, ízig-vérig katolikus napilapból ismerte meg a magyar katolikus társadalom Don Bosco személyét, közérdekű tevékenységét, gyermekapostolságát, missziós kezdeményezéseit, első oratóriumának belső életét, nevelési rendszerét, társaságának terjesztését, édesanyjának és első papjainak a nevét; nem utolsó sorban a Segítő Szűz Máriának és Szalézi Szent Ferencnek a kultuszát. Lonkay évről évre bő ismertetést adott Don Boscónak a világi munkatársaihoz intézett év végi beszámolójából s újévi programadásából. Nevére szóló leveleit mindig első lapon közölte eredeti nyelven, majd magyar fordításban is. Don Bosco közvetlen baráti kapcsolatban állt Lonkayval, aki nagyon helyesen értékelve a szalézi munkatárs fogalmát az első találkozástól fogva valóságos szalézinak tartotta magát. Ezt a meggyőződését többször írásaiban is kifejezte.

Lonkay Antal Don Bosco iránt érzett rokonszenvét minden lehető módon – írásban, beszélgetések során – igyekezett átadni másoknak. Életével, példájával, írói képességeivel különösen sokat tett azért, hogy Magyarországon megismerjék a szalézi rendet. Ma úgy mondanánk: jól átgondolt propaganda-hadjáratot indított a szaléziak megismertetésére. Simor János, Vaszary Kolos, Csernoch János prímások, Jedlicska Pál nagyszombati érseki helytartó, Viszolajszky Károly, Robitsek Ferenc, Krywald Ottó, Zafféry Károly és sokan mások erős indítékot kaptak tőle a szalézi munkásság értékelésében.

1884-től szinte hónapról hónapra rövid összefoglalásban közölte a Bollettino Salesianót, bővebben idézve Don Bosco újévi beszámolóit. Akkoriban gyakorlatilag a Magyar Állam volt a „magyar Szalézi Értesítő”. Levelezett Don Boscóval, és amennyire lehetősége engedte, anyagilag is segítette a mindig szűkében lévő Szalézi Családot. 1886. március 7-én közölte egyik levelét a lapban, melyben Don Bosco köszönetét fejezi ki az adományokért, s abbeli kívánságát, hogy minél hamarább elküldhesse fiait magyar földre.

Lonkay Antal szívében, nyelvén s tollán hordozta Don Boscót egy emberöltőn át, halálában megsiratta, s hamarosan követte is. 1888. augusztus 29-én halt meg balatonfüredi villájában, sírja Balatonfüred arácsi részén, a református temetőben található.

Álma a szaléziak magyarországi letelepedéséről csak halála után huszonöt évvel, 1913-ban vált valóra.

Forrás és fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír