Az én szerzetesem: Hegedűs Kolos OFM

2015. december 11. péntek 20:03

A megszentelt élet évében meghirdettük „Az én szerzetesem” kampányunkat. Azt kérjük olvasóinktól, osszák meg velünk, ki a kedvenc szerzetesük – vagy más megszentelt életet élő ismerősük –, mit jelent ő számukra. Kolos testvért rendtársa, Zatykó László OFM köszönti.


Kolos atyát növendéktársai – egymás között – ugyanazokkal a szavakkal jellemezték, mint amilyenekkel Sir Thomas More-t (1478–1535), VIII. Henrik vértanú lordkancellárját méltatták kortársai: „Kinek se nap, se szél”. Ezen a címen jelent meg 1969-ben az Európa Kiadónál – Vas István fordításában – Robert Bolt drámája Morus Tamásról. Kolos testvért rabul ejtette ez a dráma. Részeket tudott belőle kívülről. Tudtuk, bármiről is kezdünk beszélgetni vele, Morus Tamásnál lyukadunk ki. Kolos életre szóló barátságot kötött e szent vértanúval.

Tartományfőnökként (1988–1994) szívügye volt, hogy Kamarás Mihály atya fordításában megjelenjen a Morus Tamás, a lelkiismeret szentje című igen színvonalas, színes és impozáns album, mely gazdagon elénk tárja a szent világát. „Madarat tolláról, embert barátjáról”. Kolos egész egyéniségére rávilágít ez a Morus-barátság. Mert hát: similis simili gaudet, azaz: a hasonló a hasonlónak örül.

A Kinek se nap, se szél könyvcímmel Kolos testvérnek azt a szívósságát, fáradhatatlanságát, kitartó küzdőképességét fejeztük ki, mely megnyilvánult a túrákon (tanárként, igazgatóként a diákokkal a hajmeresztő erdélyi hegyek között kerekezve), a focipályán és a munkabírásában egyaránt. Az ablakából láttuk, hogy a szűk szobájában, késő éjszaka is még kezében a tankönyvvel fel-alá sétál, s már hajnalban is ugyanez a kép fogadott. Egészsége is rendíthetetlennek tűnt. Most is ilyen rendíthetetlennek tűnik szenvedés-, fájdalom- és betegségtűrő képessége. Akit nem tudott legyőzni „se nap, se szél”, azt ledöntötte az alattomban támadó kullancs, a boréliafertőzés. Ettől kezdve Kolos atyánál az erő – a Lélektől kapott lelkierő – „a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében” (2Kor 12,9). Ebben is tanítómesterét, nagy barátját követi, aki a Tower sötét pincebörtönében töltött tizenöt hónapját – már nagy betegen – lányának írt levelében így összegzi: „valójában fogságomat tekintem a legnagyobb kegynek, amelyet a király velem szemben gyakorolt”.

De miként köthet barátságot egy markazi parasztgyerek Anglia legfőbb arisztokratájával? Itt is érvényesül a similis simili gaudet elve? A magyar parasztság színe javának mindig is arisztokrata tartása volt. Az arisztokrata alatt itt nem társadalmi réteget, hanem minőséget értek. Ebben az értelemben használja a szót Bálint Sándor is a Képek Ausztriából című úti beszámolójában (Korunk szava 1936): „a bűnnek demokráciája uralkodik az egész világon és az emberség arisztokráciáját olyan kevesen akarják vállalni: nem akarunk Isten fiai lenni (…). Ezt az arisztokratikus úriságot ma már a szerzeteseknél lehet föltalálni”. Az arisztokratikus úrisághoz hozzátartozik a méltóság és a büszkeség. Mire büszke egy szerzetes? Magára? Teljesítményeire? „Mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7) – kérdezi Szent Pál. Mire büszke? Mindenek előtt és fölött arra a legnagyobb ajándékra, amit méltatlanul, kegyelemből kapott: Istenre, Isten barátságára; arra, hogy kimondhatja a 62. zsoltár szavaival: „Isten, te vagy az én Istenem… Lelkem szorosan átölel téged, és a jobbod szilárdan tart engem”. Ez a legszemélyesebb kincse, mondhatni, intim, titkos kincse minden egyes szerzetesnek, és – csodálatos paradoxon – ebben rejlik a közösségük is egymással. Ugyanaz a méltóságuk és a büszkeségük forrása. Ez köti őket össze. Ezt ezért együtt is ki kell mondaniuk. Ez a közös ima. Ennek nélkülözhetetlen összetartó ereje van. Közös munkájuk kreativitásának is ez a forrása. Kolos ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyik ezt fölismerve szorgalmazta az imádság primátusának helyreállítását a provinciai közösségeinkben. Maga pedig élen járt és jár e primátus érvényesítésében.

A proletárt az a törekvés jellemzi, hogy „a múltat végképp eltörölni” (Internacionálé). Az arisztokratát, az emberség arisztokratáját pedig épp az ellenkezője, hogy a múltat – a megbecsülendőt – végképp megbecsülni, büszkének lenni rá, élni belőle. Ez a szemlélet vezette Kolos atyát történelemtanárként, de még inkább a saját múltjának az értékelésében. Szüleire, a ferences hivatását egyengető ferences Dávid atyára, az esztergomi ferences atyákra olyan szeretettel, lelkesedéssel, ízzel, büszkeséggel tud emlékezni, mint egy olimpikon, amikor a saját világra szóló diadalára emlékezik vissza.

Morus Tamás a börtönéből is fáradhatatlanul tanít. Kolos atya abban is követője az angol szentéletű arisztokratának, hogy a tanítás életeleme. Tanít, nemcsak a Szentendrei Ferences Gimnázium – tíz éven át – igazgatójaként, tizenkilenc éven át tanáraként, de minden beosztásában, akár tartományfőnökként, akár lelkipásztorként. Megmaradt mindig tanárnak, tanítónak. És, mert ő is – szent barátjához hasonlóan – az emberség igaz arisztokratája, sohasem arisztokratikus magaslatról (ez a proletár stíl), hanem társként, kisebb testvérként a legkisebbek között. Ezt tanúsítja az a sok száz óvodás, akikkel negyven-ötven éven át, az óvodások számára bemutatott szentmiséken szót értett. Szót értett, mert jézusi módon szolgálta őket. Nem az óvodásoknak kellett megtanulniuk a Kolos atya nyelvét, lelkét, ez reménytelen lett volna, hanem fordítva, a kicsinyek kisebb testvéreként, ő tanulta meg az ő lelkületüket, nyelvüket. Tapasztalt szenvedőként pedig egészen alkalmassá vált arra, hogy „erősítő párbeszédben” tanítsa a betegeket, öregeket, hogy hiteles vigasztaló legyen. Él is vele, fáradhatatlan gyóntatóként.

Kolos atyának mindig voltak kedvencei. Az iskolában is, rendi elöljáróként is. Kivételezett, királyi módon. Ahogy a zsoltárokban gyakran olvassuk, hogy az Úr, Izrael királya kivételezik, felkarolja a gyengét, a bajbajutottat, „nem veti meg a szegény nyomorát”. Egy alkalommal késő este érkeztem haza a rendházba. Épphogy leszálltam a Pasaréti téren az 5-ös buszról, követni kezdett egy férfi. Meggyorsítottam lépteimet, ő is. Amikor a félelmem a tetőpontra hágott, mellém szegődött, és megkérdezte, hogy nem ismerem-e meg, mert tanítottam őt Szentendrén. Bevallottam, hogy nem tudom azonosítani. Megértő volt. Elmondta, hogy csak két évet járt hozzánk a gimnáziumba, mert kirúgtuk. Heccből elemelt egy csokoládét az üzletből, lebukott. Kolos atya eltanácsolta az iskolából. Ő ezért neki egy életre hálás, meg azért is, ahogyan kirúgta. Megengedte ugyanis neki, hogy év végén külön levizsgázzon. Sőt, kijelölt neki a pasaréti rendházban egy szobát, és arra kötelezte, hogy ott délben tanuljon, ugyanazokat a tantárgyakat, mintha iskolába járna. Délután, amikor Kolos atya megérkezett Szentendréről, szigorúan kikérdezte, aztán megebédeltette. Év végén kiválóan levizsgázott. Egy életre tanítást kapott a szigorú tisztességből és a jószívű emberségből. Két felnőtt fia van, őket is erre nevelte.

Elöljáróként Kolos atyának különös gondja volt az öreg és a beteg testvérekre. Anyai gyengédséggel, igen-igen áldozatosan szolgálta, karolta fel őket. Csak kívánni tudom, hogy ezt a gyengédséget neki maga a Jóisten viszonozza, hogy a nehéz időkben ugyanazt tapasztalhassa meg, amit Morus Tamás a végső nyomorúságában: „Nekem úgy tűnik, hogy Isten gyermekké tett, ölébe vesz, és becézget”.

Zatykó László OFM

Hegedűs Kolos, a ferences rend szentendrei gimnáziumának korábbi igazgatója és a rendszerváltás éveiben provinciálisa 1945. december 11-én, vagyis hetven éve született. Ebből az alkalomból hálaadó szentmisét tartanak december 12-én, szombaton 18 órakor a Margit körúti templomban.



Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
babel-balazs-ersek-baja-varos-diszpolgara-lett
Bábel Balázs érsek Baja város díszpolgára lett

December 15-én a bajai városháza dísztermében adták át az elismeréseket azoknak, akik sokat tettek Bajáért. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek a várostól díszpolgári címet kapott.

2018. december 17. hétfő
ferenc-papa-82-eves-szuletesnapi-jokivansagok-vilag-minden-tajarol
Ad multos annos, Franciscus! – Ferenc pápa 82 éves

Ferenc pápa december 17-én betöltötte 82. életévét; ez a hatodik születésnapja, amelyet pápaként ünnepel. A tényleges ünneplés tegnap történt: a vatikáni gyermekkórház kis betegeivel fogyasztott el egy hatalmas tortát.

2018. december 17. hétfő