Az igazi missziós terület az ember szíve – A három új verbita diakónus tanúságtétele

2018. október 6. szombat 17:30

A Világmisszió Országos Ünnepe keretében október 6-án, Budapesten Német László SVD nagybecskereki megyéspüspök diakónussá szentelte Ngamba Mungwala Albert, Mawasala Mbela Fabien és Hernandez Elmer verbita szerzeteseket. Az ő bemutatkozásukat és tanúságtételüket olvashatják.

Fabien, Elmer és Albert

Ngamba Mungwala Albert SVD

Egy hétgyermekes katolikus családban születtem a Kongói Demokratikus Köztársaságban, kiskoromtól katolikus hitben neveltek a szüleim. Gyermekként ismertem papokat, szerzeteseket, akik lelkipásztorkodtak ott, ahol szüleim pedagógusként dolgoztak. Egyszer részt vettem apukám kollégája fiának az újmiséjén. Nagyon meghatott az ünnep, éreztem valamit, de nem különösebben foglalkoztam vele, hiszen még középiskolás voltam, még nem döntöttem el, hogy mit kezdjek az életemmel.

A gimnázium utolsó előtti évében, tizenhét éves koromban részt vettem egy papszentelési misén, melynek során megmozdult bennem a papi hivatás gondolata. Az egész esemény nagyon megérintett, különösen az evangéliumi idézet: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába” (Mt 9,37–38). A prédikációban nagy hangsúlyt kapott a papi hivatás és feladat a nép megszentelésére. Egész héten azon töprengtem, mit jelent ez számomra. Nem értettem, mit üzen nekem Isten. Egyre nyugtalanabbul éreztem magam, így elmentem egy ismerős kispaphoz, hogy megosszam vele mindezt. Ő azt tanácsolta, találjak egy lelkivezetőt, és vele tisztázzam magamban, amit érzek.

Egy verbita szerzetes lett a lelkivezetőm, és elég komoly programot kínált fel nekem. Havonta egyszer találkoztunk és a prófétai hivatásról elmélkedtünk, beszélgettünk: Sámuel, Jeremiás, Izajás alakjáról. Részt vettem plébániai hivatásgondozási programokon is, főleg lelkinapokon. E programok segítségével másfél év után elhatároztam, hogy papnak szeretnék menni, éreztem, hogy Isten hív engem erre a pályára.

A sikeres plébániai, majd az országos szintű felvételi vizsga után 2007-ben bekerültem a verbita képzésbe. Évről évre megerősödött a hivatásom, és mind jobban elköteleztem magam a szerzetesi életben az Isteni Ige Társaságában.

Verbitának lenni számomra azt jelenti: Krisztus apostolává válni a jelen században. Az emberek szívét evangelizálni, hogy ott Krisztus örömhíre lakóhelyet találjon – amint alapítónk, Szent Arnold Janssen is imádkozta: „hogy éljen Jézus szíve az emberek szívében”. Mert az igazi missziós terület az ember szíve. Másképpen megfogalmazva, Krisztus örömét adni tovább a világnak, és késznek lenni oda menni, ahova Krisztus hív és küld, hogy az ő parancsát teljesítsük. Ez a verbita lelkület, ami valóban Krisztus apostolává tesz minket, ahogy a mottónk kifejezi: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot” (Mk 16,15).

* * *

Mawasala Mbela Fabien SVD

A Kongói Demokratikus Köztársaságban láttam meg a napvilágot egy többgyermekes keresztény családban. Szüleimtől katolikus nevelést kaptam és a keresztény értékeket örököltem. Jó példájukkal megmutatták, hogy mik az élet fontos helyszínei: a család, a templom és az iskola.

A család értékes hely egy afrikai ember számára, erős a családi összetartás. A család egyrészt Isten ajándéka, és a családból származik a hivatás. Másrészt a család az első iskola, ahol sok mindent tanulhatunk. A családban tapasztaltam meg először az imádság helyét és a szeretetet. A családból pedig az út a templom felé vezetett. Ez a második legértékesebb helyszíne az életemnek, az Istennel és a másokkal való találkozás helye. És végül az iskola. Míg templom volt a mi kis falunkban, iskola nem. Ezért hétfőtől szombatig, mindennap, oda-vissza 24 kilométert kellett megtennem gyalog, hogy általános iskolába járhassak.

Az iskolai kötelességek mellett voltak feladataim a családban és a plébánián is. Voltak olyan napok, amikor szüleinknek kellett segítenünk suli után. Tűzifát vagy vizet hozni a főzéshez, esetleg vigyázni a legkisebb testvéreinkre. Közben nem feledkeztünk meg a plébániai feladatokról sem (énekpróbák, ministrálás stb). De volt idő a játékra, sportolásra is. Ez az időszak emlékezetes marad számomra, sok mindent tanultam mindebből.

Általános iskolás koromban többször felmerült bennem a kérdés: „Mit kell tennie annak, aki pap akar lenni?”. Édesapámnak is feltettem ezt a kérdést, aki jól tudta, hogy nem egyszerű nekünk iskolába járni. Bátorított: „Fiam, ha vinni akarod valamire a mai világban, sokat kell tanulnod, és szeretned kell a tanulást, mert aki szeret valamit, bármilyen akadály áll is előtte, mindent megtesz, hogy elérje azt, amire hajlik a szíve.” És hozzátette: ha pap akarsz lenni, nézz a plébános atyára. Ebben a tudatban örömmel tettük meg a barátaimmal a mindennapi utunkat az iskolába.

Az általános iskola hatodik osztálya után a szüleim beírattak a jezsuiták gimnáziumába. Itt éreztem Isten közelségét. Sok töprengés és imádság után, valamint a plébánosom, aki egyben a lelkivezetőm is volt, segítségével elhatároztam, hogy papi pályára lépek. 2005-ben, az érettségi évében Szűz Mária közbenjárása által elhatározásra jutottam. Kértem a szüleimtől, imádkozzanak értem, hogy Isten akarata teljesedjen be az életemben.

Megismerkedtem az Isteni Ige Társaságával egy egyéves jelöltprogram keretében. 2007-ben léptem be a rendbe, 2012. július 23-án tettem az első szerzetesi fogadalmakat. Hat éven át minden évben megújítottam Isten kegyemét, kérve, hogy egyre jobban megerősödjem a hivatásomban, és egyre többet tanuljak tőle, hiszen ő maga mondja: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,29).

Szeptember 8-án, Kisboldogasszony ünnepén és az Isteni Ige Társasága megalapításának 143. évfordulóján köteleztem el magam örökre Istennek. Az örökfogadalom teljes önátadást jelent számomra: nincs más, mint Istennek élni, neki tetszeni, ráhagyatkozni az Egyház szolgálatában a verbita rend tagjaként. Az örökfogadalommal egy plusz pecsétet tettem keresztény identitásomra.

Egyik barátom nemrég megkérdezte tőlem: hogy érzem magam a nagy esemény, a diakónusszentelés előtt? Kettős érzés van bennem. Az egyik az öröm és az ujjongás, hogy végre elérkeztem az egyházi rend alsó fokozatához, és a szívem tele van hálával. Ezt a hálát felajánlom ajándékként a Szűzanyának – az ő közbenjárását is kérem a szolgálatomhoz. A másik érzés a kíváncsiság: milyen diakónus leszek? Újra és újra elmélkedtem a Szentírás azon szakaszáról, ami a hét diakónus kiválasztásáról és missziójukról szól (vö. ApCsel 6,1–8). Felismertem, hogy a gondviselő Isten rám talált, meghívott és bizalmat adott nekem; nagy jel, hogy az Egyház is bízik bennem, és a felszenteléssel azt várja tőlem, hogy hű legyek a szolgálatomhoz és becsülettel teljesítsem azt. Nem szeretnék erre úgy tekinteni, mint átmenetre a papsághoz. Ez az időszak fontos számomra, lehetőség, hogy még jobban elmélyüljek szerzetesi és misszionáriusi hivatásomban, és felfedezzem a papság értékét.

* * *

Hernandez Elmer SVD

Papi, szerzetesi és missziós hivatásomat nagy titoknak tartom. Sem én, sem a családomból soha senki nem gondolta volna, hogy ilyen pályára lépek. A Fülöp-szigeteken születtem, én vagyok a legidősebb gyerek a családban. A mi kultúránkban legidősebbnek lenni jelentős dolog, nagy felelősséggel jár; íratlan szabály, hogy a legidősebb segít a többieknek. Szegény családból származom, a szüleimnek nem volt diplomájuk, de már a dédszüleimnek és a nagyszüleimnek is az volt az álma, hogy a gyereküknek sikerül egyetemre mennie. Nagyon sokat dolgoztak ezért. Mérnök akartam lenni, és a diploma megszerzése után természetesen támogatni tudtam volna a családomat.

Hogy tanulhassunk, először édesapa ment el külföldre dolgozni, Szaúd-Arábiába. Nem járt sikerrel, a keresete nem volt elég ahhoz, hogy mi, gyerekek később egyetemre menjünk. Édesapa 1989-ben véglegesen hazajött. Együtt volt a család egy darabig, ám édesanya úgy döntött, hogy ő is megpróbálkozik a külföldi munkavállalással. Az 1990-es években sokan mentek a Fülöp-szigetekről Olaszországba, hogy ott háztartási alkalmazottként vagy betegápolóként dolgozzanak. Édesanya 1993-ben indult el kölcsönből, sokat kellett fizetni az útért. Illegálisan jutott el Olaszországba, és sokáig nem tudott hazajönni, mert nem volt papírja. Négy év után kapta meg a tartózkodási engedélyt. Amikor elment, negyedikes általános iskolás voltam, a húgom másodikos, az öcsém pedig hároméves. Édesapa nevelt fel minket. Azért tudtunk iskolába járni, mert édesanya elment. A legnagyobb, a legkeményebb és a legszeretetteljesebb döntést hozták az életükben mint szülők. Számunkra ők hősök.

Ballagás után bejelentettem, hogy nem megyek egyetemre, hanem belépek a szemináriumba. Nem tudom, hogyan született meg bennem a gondolat, hogy pap legyek és misszionárius, hiszen a családban nincs se pap, se szerzetes, aki inspirált volna. Ráadásul így nem tudtam teljesíteni a feladatomat mint legidősebb gyerek. Volt egy időszak, amikor majdnem feladtam emiatt. Ötödik évben, még a noviciátus előtt bementem az elöljárómhoz azzal, hogy szeretnék kilépni, segíteni akarok a szüleimnek, hogy könnyebb legyen nekik. Egy nagyon fontos kérdést tett fel akkor nekem: ki tud jobban segíteni, te, vagy az, aki téged erre a hivatásra hívott? Egyértelmű a válasz… Továbbmentem a pályán, és egyszercsak a szüleim is elfogadták a döntésemet.

A verbita misszionáriusi hivatás nem egyszerű, de sok öröm van benne. Késznek kell lennünk arra, hogy elküldhetnek messzire, oda, ahol szükség van ránk. Amikor elindultam otthonról, próbáltam felkészülni arra, hogy ha valami történik valakivel a családban, nem leszek ott. Annak idején ez komoly próba volt számomra.

2007. október 2-án érkeztem Magyarországra. A negyedik évben kezdtem megérteni, mi lehetett az idős atyák – akik távoli misszióban voltak harminc, negyven évig – titka, hogyan voltak képesek annyi évig szolgálni? Voltak magyar verbiták – Bellér Lajos atya, Werner József atya és Halász Lajos atya – akik a Fülöp-szigeteken szolgáltak, és még volt lehetőségem találkozni velük, amikor ideérkeztem. Általuk megértettem, hogy a titok nem más, mint az emberek szeretete. Tizenegy éve vagyok itt, nem tartok még a harmincévnyi szolgálatnál, de tudom, hogy engem is ez tart meg a hivatásomban.

A verbita szerzetesi és missziós hivatás nem könnyű, de nagy ajándék számomra. Sok mindenre vágyhat az ember, de nekem nem kell más, hiszen boldog vagyok. Kérem a Jóistent, hogy váljak az ő eszközévé nap mint nap.

(A misszió hónapjában hagyományosan megrendezett Világmisszió Országos Ünnepéről, valamint a diakónusszentelésről szóló beszámolónkat hamarosan olvashatják.)

Fotó: Peidl Péter

Magyar Kurír
(sza)

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
ferenc-papa-ha-nem-szeretunk-mar-megtettuk-az-elso-lepest-ahhoz-hogy-oljunk
Ferenc pápa: Ha nem szeretünk, már megtettük az első lépést ahhoz, hogy öljünk!

Október 17-én a Szentatya azt fejtette ki a „Ne ölj!” parancsról szóló katekézisében, hogy nem más ez a parancs, mint Jézus tanítása szerint felszólítás a szeretetre és az irgalomra, és vigyáznunk kell, mert a másik sértegetésével, lenézésével, levegőnek nézésével már gyilkosai is vagyunk neki.

15:26
-van-egy-almunk-vilag-vallasi-vezetoi-beke-muhelyeben-munkalkodnak
„Van egy álmunk!” – A világ vallási vezetői a béke műhelyében munkálkodnak

Ökumenikus imádsággal és ünnepélyes szertartással ért véget október 16-án Bolognában az idén 32. alkalommal megrendezett vallások közötti találkozó, ahol a világ vallási vezetői együtt keresték, építették a béke hídjait.

09:38