Narciso Sequeira Arellano, Közép-Amerika első szalézi szerzetese

Fiatal korában Narciso világias életet élt, vakmerő volt és különc; gáláns hódításoknak szentelte magát Párizsban, és csak az érzéki szerelem érdekelte. Aztán hirtelen csendes lett, a gondolataiba merült. Meghallott egy belső hangot, és elkezdett aggódni a lelke üdvösségéért. Úgy tűnt, megvilágosodott, mintha a megtérés fényét kapta volna.

Spanyolországban, a Barcelona közelében lévő Sant Vicenç dels Hortsban tette le első szerzetesi fogadalmát 1896. október 22-én. Elutasította, hogy pap legyen, mert túl nagy kiváltságnak tartotta a maga számára, ezért úgy döntött, hogy szalézi szerzetes testvér lesz. Csak arra törekedett, hogy szolgáljon. Ezt az útmutatást Michele Ruától, Don Bosco első utódától kapta, aki egy Torinóban együtt imádkozott kilenced harmadik napján elmondta Narcisónak, hogy az Úr meg fogja világosítani előtte, milyen új életállapotot válasszon: „Mária, a Keresztények Segítsége azt akarja, hogy szalézi testvér legyél.”

Attól a pillanattól kezdve, Sequeira Arellano mindig ugyanolyan maradt: engedelmes, nyugodt, segítőkész, érzékeny, lelkiismeretes és szokatlanul felvilágosult.

Istennek szentelt élete elején elöljárói könyvtárosnak nevezték ki, de Narciso hamarosan azt kérte, hogy szerényebb szerepet osszanak rá. Ekkor lektori munkát adtak neki a nyomdában, ahol nagyon intenzíven dolgozott. Miután áthelyezték egy sevillai szalézi házba, úgy döntöttek, hogy kapus lesz, és hosszú ideig ő volt az ideális kapus, aki pontosan, az előírásoknak megfelelően látta el feladatát.

Az első nicaraguai testvér soha nem tért vissza hazájába. Testvére, Fernando meglátogatta Sevillában, és elegendő pénzt hagyott neki, hogy hazautazhasson Nicaraguába, és a családjával töltsön néhány hónapot. Narciso elfogadta a pénzt, de arra használta, hogy segítse a szegényeket.

Narciso Sequeira Arellano testvér harminc évet élt le úgy, hogy szent odaadással szolgálta mindazokat, akik ismerték őt. Vidám és udvarias volt, mindig szerényen öltözött, mindenkit úgy kezelt, mint a felettesét. „Felemelő volt látni, hogy megtett bármilyen feladatot anélkül, hogy valaha is büszkélkedett volna hatalmas kultúrájával és nemesi származásával” – mondta róla Gioacchino Bressan atya.

„Végső rövid betegsége során – folytatja a megemlékezést Bressan atya – kedves és hálás volt mindenért, és ajkaival gyakran formálta az öröm rövid szavait. Végül kimerült, megfosztva a beszéd képességétől, a legfőbb erőfeszítést tette, hogy száját a feszülethez érintse, és megcsókolja. Élete állandó imádság volt, tisztelgés honfitársait iránt Nicaraguában.”

A szájhagyomány szerint az utolsó kívánsága az volt, hogy temessék el a portásfülke bejáratánál, a fekete padló alá, hogy mindenki rajta taposson.

Forrás: El Nuevo Diario/ANS – Granada/Szaléziak.hu

Fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír