Piarista hivatások – Perendy László SP

2017. január 8. vasárnap 19:04

Tavaly a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki Perendy László piarista szerzetest, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara Ókeresztény Egyháztörténeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanárát. A Piarista.hu beszélgetett vele életéről és hivatásáról.

Perendy László a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara Ókeresztény Egyháztörténeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, emellett a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán oktat, valamint a Magyar Patrisztikai Társaság alapító és elnökségi tagja. 2016. augusztus 18-án, a Pesti Vigadó dísztermében tartott ünnepségen vehette át a kitüntetést példamutató tanszékvezetői és kutatói munkája, valamint értékorientált egyetemi oktatói tevékenysége és a fiatalokat egészséges életmódra, illetve sportra nevelő, évtizedes önkéntes feladatellátása elismeréseként.

– A Zala megyei Gelsén született 62 évvel ezelőtt. Milyen szellemi és lelki örökséget hozott a családjából? Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára?

– Anyai nagyapám több dunántúli vasútállomáson dolgozott, és a gelsei vasútállomás állomásfőnökeként ment nyugdíjba. Édesanyám volt a legkisebb gyermeke. Ő maradt nagyszüleimmel a gelsei családi házban, miután nagybátyáim egymás után megnősültek és elköltöztek. Édesapám a honvédségnél híradósként szolgált 1944-től a Keleti-Kárpátokban. Budapest ostromakor esett fogságba, 1945. február 13-án, majd három év elteltével térhetett haza, Nagykanizsára. Ezt követően az építőiparban helyezkedett el villanyszerelőként. Szüleim 1953-ban kötöttek házasságot a gelsei katolikus templomban, és engem is ott kereszteltek meg 1954 szeptemberében. Nagyapámnak volt egy pincéje a falu melletti közeli dombon, ahová gyakran kivitt, amikor munkája akadt a szőlőben. Nagyanyámról is igen kedves emlékeim vannak, ahogy sokat mesél a könyveiből. Tőle hallottam először például Kis Szent Terézről, Pio atyáról és Kaszap Istvánról. 1959-ben született húgom, Mária.

Nagykanizsára, ahol édesapám dolgozott, hatéves koromban költöztünk be. Elsősorban azért döntöttek így a szüleim, hogy színvonalasabb iskolában tanulhassunk. Az alsóvárosi barokk templomba jártunk szentmisére, ahol 1962-ben lettem elsőáldozó, ötödikes koromban pedig ministrálni kezdtem. A szentmise akkor még latinul folyt, és fejből megtanultuk azokat az imádságokat, amelyeket nekünk kellett elmondanunk. Akkor került oda káplánként Gyűrű Géza atya, aki egyébként nemrég hunyt el a veszprémi egyházmegye helynökeként. A vasárnapi diákmise reggel 9-kor volt, a hittanóra pedig délután. A mise után odahaza le kellett írnunk a szentbeszéd lényegét, amit azután délután felolvastunk a sekrestyében, a hittanóra helyszínén. Biztos vagyok benne, hogy ezek a templomi élmények fontos szereppel bírtak a hivatásom kibontakozásában.

– Még nincs húszéves, mikor belép a piarista rendbe, örökfogadalmát 1980 szeptemberében teszi le, majd fél évre rá pappá szentelik. Mi volt az a meghatározó élménye, amely elindította a szerzetesség felé vezető úton? Kik voltak Önre igazán hatással?

– Az általános iskola elvégzése után a kecskeméti piarista gimnáziumba kerültem. Ebben a káplánunkon kívül nagy szerepe volt Magyar László tanár úrnak is, aki Nagykanizsán született és a budapesti piarista gimnázium kiváló nyelvtanára volt 1948-ig, amikor két évre bezárták az iskolát. A kecskeméti gimnáziumban nagyszerű tanáraim voltak, nehéz lenne valamennyit felsorolni. Az elhunytak közül megemlíteném Hardi Istvánt, akitől megtanultam a latin nyelv szeretetét, Herédi Vilmost, aki matematikára és fizikára tanított, Pázmándy Györgyöt, aki kémiát, Dobos Jenőt, aki történelmet tanított. Biztos, hogy az ő lelkiismeretes tanári munkájuk és a tanítás magas szakmai színvonala egyaránt megerősítette bennem a piarista hivatás gondolatát, amely csírájában már akkor megvolt, amikor odakerültem. De ezt az életformát a szabadidős és szünidei programok is vonzóvá tették a számomra. Ekkor tanultam meg kajakban és kenuban evezni. A fiatal tanárok közül szinte mindenki vitt bennünket kirándulni, túrázni; kerékpártúrákon vehettünk részt a Dunántúlon, az Alföldön, az Északi-középhegységben és a Felvidéken. Vitorlázni a hittanáromtól, Tuba Ivántól tanultam meg. Egyébként akkor nem volt még világos számomra, hogy lényegében a cserkészet hagyományait folytattuk. A kemény iskolai és kollégiumi élet, de a sok szabadidős élmény is olyan közösséggé kovácsolt össze bennünket, osztálytársakat, amely most is él.

– Egyszerre ismerjük Önt reál és humán szakos pedagógusként: 1981-ben az ELTE TTK-n diplomázott biológia–kémia szakon, majd egy évvel később megszerezte az angol szakos tanári diplomát is. Doktori fokozatot szerzett 1985-ben a természettudományok területén, majd 15 évvel később teológiából is doktorált a Leuveni Katolikus Egyetemen. 1992–2000 között a Kalazantínum Piarista Hittudományi Főiskolán patrológiát tanított; máig is a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola patrológiatanára. Hogyan kapcsolódnak ezek a területek egymáshoz az Ön életében, milyen szépségeket rejtenek magukban?

– Az általános iskolában és a gimnáziumban elsősorban a kémia és a fizika érdekelt, de az orosz mellett tanultam egy másik nyelvet, mégpedig az eszperantót. Érdekesség, hogy ezt a nyelvet Kocsis tanár úr, a fizikatanárom tanította szakkör keretében. Már akkor tetszett, hogy kristálytiszta logikával megalkotott nyelv. Kecskeméten Veszprémi tanár úr tartott eszperantó szakkört, aki egyébként matematikatanár volt, és matematika szakkörre is jártam hozzá. Ekkor kezdtem el tanulni angolt is Lukács tanár úr szakkörén, mint a természettudományok művelésének legfontosabb nyelvét.

A rendbe lépve eredetileg kémia–fizika szakos tanár szerettem volna lenni, a noviciátusban azonban kezembe kerültek Pierre Teilhard de Chardin könyvei: az ő hatására választottam a fizika helyett a biológiát. Az első egyetemi év után felvettem az angol szakot is; ekkor már nem csak azért akartam ebből is diplomát szerezni, mert a természettudományok miatt nélkülözhetetlennek tartottam, hanem mert a közben megkezdett teológiai tanulmányok hatására érdekelni kezdett a filozófia és a bölcsészettudomány is. A rendi főiskola elvégzését követően pedig azért iratkoztam be a Hittudományi Akadémiára, mert egyre inkább vonzottak a teológia nagy kérdései. A teológián belül elsősorban az ókeresztény kor kezdett érdekelni, talán filozófiai vonatkozása miatt. Ennek megerősödésében egyre nagyobb szerepe volt Vanyó László tantárgyainak és magas szintű szemináriumainak is, akinél a bakkalaureátusi és licenciátusi dolgozatomat is írtam. Az utóbbi szigorlatot 1989-ben tettem le. A következő tanévet Leuvenben töltöttem, amelynek végén elfogadtak doktorandusz hallgatónak. Ezután hosszabb-rövidebb időre rendszeresen visszatértem Leuvenbe, és témavezetőm, Boudewijn Dehandschutter professzor irányításával írtam meg a disszertációmat, amelyet azonban csak 2000-ben tudtam megvédeni.

Patrológiát 1992-ben kezdtem tanítani a rendi főiskolán, ahová ebben az időszakban kezdtek el járni az újra legálisan működő szerzetesrendek növendékei. A piarista főiskolának ebből a kezdeményezéséből, amelyhez később a ferences és bencés teológiai főiskolák is csatlakoztak, indult el az a folyamat, amely végül a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola megalapításához vezetett 2000-ben. A katolikus egyetem (PPKE – a szerk.) teológiai karán 2004-ben vettem át az Ókeresztény Egyháztörténeti Tanszéket, egy évvel Vanyó professzor úr halála után.

– Hogyan vett részt a kommunizmusban bezárt piarista iskolák újraindításában egykori nagykanizsai tanárként, igazgatóként?

– 1991 őszén a nagykanizsai földhivatalból én szereztem be a szükséges dokumentumokat. Abban a tanévben az egyik ottani általános iskola alsó tagozatán már indult egy úgy nevezett keresztény első osztály. 1992-től eredetileg ezt akartuk átvenni fenntartóként, illetve újabb évfolyamokkal kiegészíteni minden évben. A helyzet úgy alakult, hogy ez az osztály mégsem tagolódott bele az iskolánkba, ezért egyetlen osztállyal indult az iskola, mégpedig mindössze 17 elsős kisdiákkal. Megrendítő élmény volt, hogy a tanítás megkezdése előtt néhány nappal temettük Iván János piaristát az ottani piarista sírboltba, aki az államosítás után még hosszú ideig kitartott Nagykanizsán: kántorként szolgált. A temetésen azok a gyerekek mondtak imákat, akik néhány nap múlva már piarista diákként kezdhették az általános iskolát. A következő négy évben szombatonként Pestről Kanizsára utaztam, vasárnap diákmisét tartottam, illetve időnként kirándultunk, hétfőn pedig órákat látogattam, és gyakran tárgyaltam a város vezetőségével, hogy minden évben adjanak át használatra annyi osztálytermet, amennyi az adott évben szükséges. Keddtől péntekig a budapesti gimnáziumban, szombaton pedig a teológiai főiskolán tanítottam. Az ötödik évben – már igazgatóként – sikerült beindítanom a felső tagozatot. Ekkor már használhattuk a saját régi kollégiumépületünket. A hetedik évben elkezdte működését a hatosztályos gimnázium. Ennek a tanévnek a végén Budapestre helyeztek, és két rendtársam vette át tőlem a kanizsai iskolát.

– A piarista renden belül volt gimnáziumi tanár, igazgató, tartományfőnöki asszisztens és házfőnök is. Mely időszakokra emlékszik vissza igazán szívesen, és miért?

– A szaktárgyaim tanításán kívül leginkább az osztályfőnöki munkát szerettem a gimnáziumban. A nyolcvanas években – két évet leszámítva – a kecskeméti gimnáziumunkban tanítottam. Talán az otthonosság szóval lehetne leírni legjobban azt az érzést, amely alapvető élményem volt ezen években. Sok egykori tanárom munkatársammá lett. A pedagógiai munkát akkor nem könyvekből sajátítottuk el, hanem teljesen természetesen tagolódtunk bele az iskola életébe. Tartományfőnöki asszisztens 1991-től 1995-ig voltam, mely időszakban újraindíthattuk az 1948-ban elveszített iskoláink jó részét. Lelkesítő korszak volt ez, de nagyon fárasztó és sok kockázattal teli. A váci, a szegedi, a gödi és a nagykanizsai iskoláinkat a semmiből indítottuk el; az épületünkben működő, de egyházmegyei fenntartású mosonmagyaróvári általános iskolát pedig átvettük, és később ott is elindulhatott a gimnáziumi oktatás. Számos akadályt kellett legyűrnünk, még több gáncsoskodást elviselni és elhárítani. Viszont ott lehettem a nagy döntések megszületésénél, és ezért most is különösen hálás vagyok a Gondviselésnek. Jelenleg már ezek az iskoláink is keresettek, és többnyire nem az a gond, hogy kevés a jelentkező, hanem az, hogy kezdi a diákság kinőni az épületeket.

– Az elmúlt öt évben is rendkívül aktív: az Ókeresztény Egyháztörténeti Tanszék vezetője, egyetemi tanár a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. A Magyar Patrisztikai Társaság alapító tagja, amelynek 2006-tól 2012-ig elnökségi tagja is volt. Mit kell tudnunk az utóbbi szervezet fő küldetéséről, jelenlegi tevékenységéről?

– Oxfordban négyévenként szerveznek patrológiai világkonferenciát, ahol néhány résztvevő megfogalmazta, hogy Magyarországon is szükséges lenne egy külön társaságot alapítani. A Magyar Patrisztikai Társaság 2001-ben alakult meg egy konferencia során, amelyet a kecskeméti piarista gimnáziumban tartottunk. Az alapítók között különböző tudományterületek (például irodalomtörténet, filozófiatörténet, liturgiatörténet, régészet) kutatói voltak, akik már korábbi munkásságuk során is foglalkoztak az ókeresztény korral, és szükségét érezték annak, hogy rendszeres konferenciákon eszmét cseréljenek bizonyos témakörökről. A megalakulás óta minden évben június végén tartunk egy többnapos konferenciát, amelyen többnyire egy-egy érdekes témát vitatunk meg. Néhány éve már nem Kecskeméten, hanem másutt (Tihany, Esztergom, Pécs, Nyíregyháza) szoktunk találkozni valamilyen katolikus művelődési intézményben. Egyébként idén júniusban ismét beválasztottak az elnökségbe.

– Állami kitüntetését többek közt a fiatalok sportos életvitelre való neveléséért is kapta. Mely sportága(ka)t kedvel és űz szabadidejében?

– Kedvtelésből rendszeresen sportolok – futás, úszás és kerékpározás a fő számaim –, de azért triatlonistának nem mondanám magamat! Részt szoktam venni a budapesti piarista gimnázium sítúráin, nyáron pedig a balatonberényi vitorlástáborunkban töltöttem el néhány napot. A kitüntetés indoklásában említett sportszervezői tevékenység elsősorban azzal kapcsolatos, hogy a Katolikus Iskolák Diáksport Szövetségének (KIDS) munkájában régebben aktívan részt vettem, sőt négy éven keresztül az elnöke is voltam. Mind a mai napig tagja vagyok a nemzetközi szövetség (Fédération Internationale Sportive de l’Enseignement Catholique) elnökségének, immár tizenkét év óta. A pedagógiai és pasztorális bizottság elnökeként részt veszek a versenyek szervezésében és lebonyolításában.

– Visszatekintve eddigi szerzetesi és tanári pályájára, mit jelent az Ön számára piaristának lenni?

– Nehéz ezt néhány szóval összefoglalni… Talán az eddigiekből kiderült, hogy sok kihívást, megoldandó feladatot jelent számomra piaristának lenni. Mindenekelőtt azonban felbecsülhetetlen értékű ajándéknak érzem a piarista hivatást, olyan gyémántnak, amelynek sok-sok oldala számtalan színben csillant meg előttem az elmúlt évtizedekben.

Forrás és fotó: Szathmáry Melinda/Piarista.hu

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Vezető híreink - olvasta már?
atadni-ami-megtart-elsoaldozasra-keszulnek-budai-ciszterci-szent-imre-plebanian
Átadni, ami megtart – Elsőáldozásra készülnek a Budai Ciszterci Szent Imre-plébánián

A Budai Ciszterci Szent Imre-plébánián hetven gyerek várja az első találkozást Jézussal. Urr Ipoly OCist plébánossal és Palotás Rozina hitoktatóval arról a szemléletről beszélgettünk, amely egy egész életre biztos alapot jelent a Krisztussal élt életben.

2017. május 28. vasárnap
ferenc-papa-az-egyhaz-egyedul-azert-letezik-hogy-hirdesse-jezus-evangeliumat
Ferenc pápa: Az Egyház egyedül azért létezik, hogy hirdesse Jézus evangéliumát!

Május 28-án, vasárnap délben a szentatya Jézus mennybemeneteléről elmélkedett a Regina Caeli elimádkozása előtt, utána pedig megemlékezett az elmúlt napokban történt terrorcselekmények áldozatairól, és köszöntötte a téren egybegyűlt híveket.

2017. május 28. vasárnap