Sacré Coeur nővérek: Isten szeretete sürget minket – KÉPGALÉRIÁVAL

2015. május 24. vasárnap 13:01

A Sacré Coeur nővérek május 25-én emlékeznek alapítójuk, Szent Magdolna Zsófia halálának 150. évfordulójára. Június 4-én mutatják be a „Szelíd erő” címmel megjelent kötetet, amely a Világ Igaza díjjal kitüntetett egykori házfőnöknőjük, Hildegard Gutzwiller nővér életét mutatja be.


KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A Szent Szív Társaság 1883-ban érkezett Magyarországra. A nővérek jelenleg két házban laknak Budapesten. Szilágyi Erzsébet a zugligeti központban él, Paál Judit pedig a Mese utcai házban – kettőjüket kérdeztük a társaság múltjáról és jelenéről.

– Idén 150 éve, hogy meghalt a Szent Szív Társaság, vagyis a Sacré Coeur nővérek rendjének alapítója, Barat Szent Magdolna Zsófia. Ki volt ő, milyen alapokra építette a rendet?

Judit: Magdolna Zsófia a 18. század végén született, a francia forradalom idején volt kislány. Nála tizenegy évvel idősebb fivére, Louis lett a keresztapja, aki annyira komolyan vette a keresztapai felelősséget, hogy tanári feladatai mellett húgát is elkezdte tanítani. Zsófia korát meghaladó műveltségre tett szert, latinul, görögül és több élő nyelven is olvasott. Az Úristen munkálkodása van benne ebben: ennek a csendben elkezdődött folyamatnak később lett nyilvánvalóvá az értelme. Zsófia mély és bensőséges kapcsolatba került Istennel. Amikor bátyját azokban a nehéz történelmi időkben letartóztatták, és nem tudták, hol van, buzgón imádkozott érte a család. „A legnagyobb szükségben a végtelenségig nő a bizalom” – mondta később, a második világháború idején Hildegard nővér. Egybecseng ez azzal, ami a Barat család életében is fontos volt: nincs más, akihez fordulhatunk, csak Isten végtelen szeretete, még ha nem is értjük egészen. Magdolna Zsófia kármelita szeretett volna lenni, de abban az időben betiltották a szerzetesrendeket. Megértette, hogy más feladata van. Történelmi pillanat volt, amikor 1800. november 21-én három társával együtt fogadalmat tett. Ezt a pillanatot tekintjük a társaság születésének.

1801-ben Amiens-ben létrehoztak egy kis internátust, szerény körülmények között. Innentől kezdve világosan látszott a Lélek ereje, annak a jele, mennyire szükség van arra, amit a nővérek fel tudnak ajánlani. Gyorsan elterjedt a társaság, először Franciaországban, aztán amikor 1818-ban az első nővér – Philippine Duchesne, a másik szentünk – kalandos úton két társával útnak indult, Amerikában is. Philippine megélte a társaság két pillérét: a szemlélődő és a cselekvő életet. Apostoli rend vagyunk, de a szemlélődő imádságból, az aktivitásban való szemlélődő jelenlétből próbálunk élni. Philippine tűzzel, missziós lendülettel telve indult el az ismeretlen világba, az Újvilág felé, és nagyon vágyott arra, hogy eljusson az indiánokhoz. Amikor végre eljutott, addigra már olyan idős volt, hogy nem tudta megtanulni a nyelvüket. Ott volt közöttük, és semmi mást nem csinált, „csak” imádkozott. Az indiánok – akik pár szóval ki tudják fejezni a lényeget – úgy emlegették: az asszony, aki állandóan imádkozik. Nem a korábbi aktivitással, hanem egy nagyon csendes, Istenhez közeli jelenléttel volt ott közöttük.

Világszerte bentlakásos iskolák jöttek létre, a nevelés célja az volt, hogy a lányokat magas színvonalú oktatásban részesítsék, emberi és lelki fejlődésüket a hitélet és a Szent Szív tiszteletének alapjain biztosítsák, hogy később mint anyák a családjukra gyakorolt hatásuk révén hozzájáruljanak a társadalom keresztény szellemiségben való megújulásához. Szent Magdolna Zsófia különös gondot fordított arra is, hogy a bentlakásos iskolák mellett szegény gyerekek számára ingyenes iskolákat alapítson.

Zsófia életében több mint háromezerötszázan voltak a nővérek, halálakor 89 ház működött szerte a világon.


– Hogyan lehet összefoglalni a társaság lelkiségét? Mi volt fontos az alapításkor, és mi fontos ma?

Judit: Magdolna Zsófia harminc évvel az alapítás után azt mondta: változnak az idők, nekünk is változnunk kell. Ferenc pápa is erre hívja fel most a figyelmet: nem az a kérdés, hogyan csinálta az alapító, hanem az, hogyan csinálná most, ebben a helyzetben. Zsófia már 1830-ban azt a kérdést tette fel: „Mi a valóság?” Előttünk megélte és átadta nekünk a hívást, János evangéliumának 15. fejezetéből: a szőlőtő hasonlatát. Szeretnénk a szőlőtőn maradni, onnan forrásozni, abból életet hozni. Jézusra az emberré lett Isten fiaként tekintünk, és az életében meglátjuk, hogyan valósul meg a szeretet. Jézus Szívére tekintve Őt magát szemléljük, és Őhozzá szeretnénk hasonlóvá válni. Az Ő egysége az Atyával az, amibe bennünket is hív: „ahogy te Atyám bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk…” (Jn 17,21) A szeretete egy választás, egy döntés. Mi, nővérek egy hívásra válaszolunk, és az ebből a kapcsolatból forrásozó életet másokkal meg akarjuk osztani. Csak abból tudunk meríteni, amit mi magunk is kapunk. Itt tér vissza az akció, vagyis a tevékenység és a kontempláció, a szemlélődés egysége. Nem lehet más magyarázata semmiféle zseniális gondolatnak, tevékenységnek, mint az, hogy az Isten szeretete sürget minket. Őt vesszük észre mindabban, ami körülvesz bennünket.

A szív dobbanása két mozdulatból áll: az egyik befelé irányul, a másik kifelé küld. A befelé irányuló mozdulat a csendességben, együttlétben és az egyedül Istenben eltöltött idő, az imádság tere, a csend helye, gazdagsága. Fontos, hogy amikor kifelé indul a dobbanás, amikor kint vagyunk az apostoli szolgálatban, akkor abban ugyanúgy jelen tudjunk lenni. Ez a kettő egy. És az egy azt is jelenti, hogy Jézus, a Krisztus az Eucharisztiában, a szívünkben, a te szívedben és mindazok szívében, valóságában, lényében jelen van, akikhez odamegyünk, akikkel együtt keressük az életet. Ebben a szolgálatban kulcsfontosságú szó az „együtt”. A kapcsolatokban nem én akarok neked valamit adni, hanem engedem a találkozást. Azt tudom megosztani, amit én is kaptam, és hagyom, hogy hasson rám, aki te vagy.

– Mi a rend szimbólumának jelentése?

Judit: A legfontosabb a keresztünk, amit az örökfogadalom alkalmával kapunk, a Krisztushoz való tartozásunk jele. A következő rövidítés áll rajta: „Egy szív, egy lélek Jézus szívében”. Rendünk jelképe a kezdetektől Jézus és Mária szívét ábrázolta. 1988-tól, amikor Philippine-t szentté avatták, létezik egy másik logónk, amely talán modern nyelven fejezi ki ugyanazt: Krisztushoz hasonlóan jelen lenni a valóságban. Egy nyitott szív, felül egy kereszttel. Egy magát nem hívőnek valló ismerősöm azt mondta erre, hogy a kereszt tartja nyitva. Egy fénymásolóban pedig azt kérdezték: „És az a pluszjel?” Ez engem nagyon megérintett: igen, a kereszt, az a „pluszjel”. Jézus szívének lelkisége a húsvét lelkisége. Zsófia maga úgy fejezte ki, hogy az alapítás igazából a kereszten történt, amikor Jézus szívét megnyitotta a lándzsa, oldalából vér és víz jött, az élet fakadt. Innen merítjük az életet, próbáljuk továbbadni azoknak, akik ugyanúgy az életet keresik. Jézust követjük, aki azért jött, hogy életünk legyen és bőségben legyen (Jn 10,10). Erre a hívásra válaszolunk, és nem kevesebb, amit szeretnénk. Botladozva, mindig újrakezdve, a forráshoz visszatérve…


– A rend Magyarországon átélte a történelem viharait. Hogyan élte túl a megpróbáltatásokat, hogyan éledt újjá?

Erzsébet: 1883-ban került a rend Magyarországra, amikor tíz jónevű család idehívta a nővéreket. Osztrák, svájci, francia, német nővérek jöttek. Az első házunk 1883-ban létesült, a Philippineum a mai Ajtósi Dürer soron. 1914-ben létrejött a Sophianum, ahol megkezdődött a gimnáziumi oktatás, de csak 1917-ben költözött át a helyére, a Mikszáth Kálmán téri épületbe. Mindkét intézményünk fiatal lányok több generációját és családjaikat szolgálta egészen a második világháború utánig, a szerzetesrendek feloszlatásáig, aminek következtében a nővérek az ország elhagyására kényszerültek.

A rendszerváltozással lehetővé vált rendünk újraalapítása, melynek egyik fontos eseménye 1989, a keletnémet menekültek tömeges érkezése Budapestre. Egy Ausztriában élő magyar nővértársunk, Prohászka Ilona olvasott erről a napilapokban, és jelentkezett a menekülteket befogadó zugligeti plébánián Kozma Imre atyánál, hogy szeretne segíteni, hiszen jól tud németül. Amikor vége lett a több hónapos együttműködésnek, Kozma atya felvetette: a történelmi helyzet megérett, a Szent Szív Társaság esetleg visszatérhetne Magyarországra. Belle Éva nővér már korábban, a ’80-as években családi kapcsolatai révén gyakran járt Monorra, ahol katekézist, bibliakört tartott felnőtteknek és gyerekeknek. 1990-ben két másik nővérünk érkezett Magyarországra. Kozma atya felajánlotta a plébánia vendégházát, így lehetővé vált, hogy a rend ismét újrainduljon Magyarországon, majd negyvenéves kényszerszünet után.  A nagyon eleven zugligeti plébániaközösség életében rendtársaink hamar megtalálták helyüket, Majtényi Ilona sekrestyés szolgálatot látott el, László Anna pedig, aki több nyelven beszélt, Kozma Imre mellett dolgozott a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál.

1991-ben jöttünk mi, első fecskék, a rendszerváltozás utáni első hivatások, akik elkezdtük a jelöltidőt, 1992-ben megnyílt a házunk Zugligetben, elkezdődött a noviciátus. Öten 1994-ben tettünk első fogadalmat.

Visszatért nővéreink 1944–45-ben még nagyon fiatalok voltak, jelöltek vagy novíciák, először Olaszországba mentek, ott töltötték a noviciátust, fiatal fogadalmas éveiket pedig Franciaországban, aztán Ausztriában élték szerzetesi életüket, onnan jöttek vissza.

Rendünkre nagy hatással volt a II. vatikáni zsinat, mely nem csupán külső, de mély belső megújulást is hozott. Ennek egyik eredménye, hogy lelkiségünk nevelésben való megnyilvánulása már nemcsak az iskola (alap-, közép- és felsőfokú), hanem az élet bármely területén lehetségessé vált. Hiszen nevelési küldetésünk rendi identitásunk alapköve, melynek forrása a szeretetből emberré lett Isten hús-vér valósága.


– Nemrég jelent meg egy kötet Hildegard Gutzwiller nővérről, aki Budapest ostroma alatt menekülteket bújtatott a Sophianumban. Hogyan emlékeznek meg helytállásáról?

Erzsébet: Hildegard nővér unokaöccse írta meg ezt a könyvet, ami most megjelent magyarul. Nagyon megrendítő történet. Ő svájci származású volt, először megrémült, hogy Budapest központjában kell élnie, számára ismeretlen közegben, miközben nem beszélt magyarul. Megrendítő a nagylelkűsége, szeretete: amikor a történelem ilyen nehéz helyzetbe hozta, hősiesen helytállt. Úgy tudott helytállni, hogy Istenbe, Jézus szívébe kapaszkodott. Tényleg csoda volt: kétszázötven ember a bombatámadások alatt megmenekült a házunkban. Az ostrom alatt ott meghúzódó egykori növendékek ötévente találkoznak egymással. Ezeken az „ostromtalálkozókon” ma is átsüt a lelkesedés, milyen boldog idő volt az számukra. Emlegetik a történeteket, amikor bombázás alatt még hangosabban énekeltek, rózsafüzért imádkoztak, vagy éjjel egy nővér becsempészett hozzájuk egy kis fánkot. A zsidó bújtatottakról érthető módon, mindenki biztonsága érdekében nem készítettek listát, nem tudjuk, kik voltak. Néhány történetet ismerünk: egy zsidó asszony például megjelent két gyerekével, a kapus nővér behívta a társalgóba. Már attól meghatódott, hogy nem csukták be az ajtót előttük. Maradhatott, később a férjét is odavették szerelőnek, együtt vészelték át a háborút.

– Hogyan élnek ma a szerzetesnővérek?

Erzsébet: Életünk forrása az imaélet. Kis létszámú közösségekben élünk, vannak köztünk örökfogadalmasok, elsőfogadalmas és jelölt rendtárs is. Közösségi életünk fontos részét képezi az együtt töltött imaidő a kápolnában és a rendszeres közösségi alkalmak. A kisközösségi életforma biztosítja számunkra a lankadatlan törekvést arra, hogy Istent helyezzük életünk és tevékenységünk középpontjába; napról napra újrakezdve, egymást támogatva, egymásnak megbocsájtva csiszolódunk, hogy emberségünket egyre hitelesebben élhessük meg.

Hatodik éve két fő tevékenység köré csoportosul életünk: a Forrás központ, ahol lelkiségi programokat nyújtunk és a hivatásgondozás, melynek keretében életük értelmét és célját kereső fiataloknak, fiatal felnőtteknek kínálunk döntésüket segítő egyéni vagy csoportos programokat.

Emellett vannak köztünk olyanok, akik iskolákban tanítanak vagy fiatalokkal foglalkoznak iskolán kívül, de jelen vagyunk az élet peremére szorultak, úgymint a hajléktalanok vagy a tanulási nehézségekkel küzdő, főként roma származású gyerekek számára is.

Judit: Mese utcai házunkban működik a Forrás Lelkiségi Központ, ahol különféle lelkigyakorlatokat, lelki programokat, táncmeditációs imádságot, megbocsátás kurzust, kommunikációs kurzust szervezünk. Jönnek hozzánk imaalkalmakra, lelki kísérésre, lelkigondozásra. Elsőpéntekenként közös szentségimádást tartunk. Az interneten is elérhetők vagyunk: a hivatáspasztorációhoz kapcsolódik a hivatásblog; a magyar honlapunk többek közt hírül adja a Forrás központ programjait, a nemzetközi honlapon pedig arról lehet tájékozódni, hogyan vagyunk jelen a világban.

Fotó: Lambert Attila

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Vezető híreink - olvasta már?
nekilendulni-szeretetbol-orommel-elbucsuztunk-egerszaloktol2
Nekilendülni, szeretetből, örömmel – Elbúcsúztunk Egerszalóktól

Július 15-én érkezett záró napjához az Egerszalóki Ifjúsági Találkozó és Lelkigyakorlat. Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén, Egerszalók búcsúnapján Ternyák Csaba érsek összegzésre kérte a résztvevőket. „Nehézséggel jár kereszténynek lenni, de az öröm és a szeretet az, ami igazán kereszténnyé tesz.”

2018. július 15. vasárnap
ferenc-papa-az-evangelium-hirdetoi-nem-menedzserek-nem-turnezo-celebek
Ferenc pápa: Az evangélium hirdetői nem menedzserek, nem turnézó celebek!

Július 15-én, vasárnap délben az evangélium hiteles hirdetésének jellemzőiről elmélkedett a Szentatya, majd elimádkozta az Úrangyalát a Szent Péter téren összegyűlt hívőkkel.

2018. július 15. vasárnap