Soha ne forduljunk vissza Egyiptomba! – Előadás-sorozat „A belső várkastély”-ról a D18 kávézóban

Megszentelt élet – 2017. november 25., szombat | 17:15

A budapesti D18 könyvesbolt-kávézó előadás-sorozatot indított Avilai Nagy Szent Teréz „A belső várkastély” című műve alapján. A második előadást november 24-én tartották nagy érdeklődés mellett; az előadók Béri Renátó kármelita szerzetes, lelkigondozó és Baráth Évi mentálhigiénés orvos voltak.


KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Avilai Nagy Szent Teréz A belső várkastély című könyvében a történelem során először és azóta is egyedülállóan adott összefoglalást a keresztény misztika teljességéről. Hét lakásra osztotta fel a várkastélyt. Béri Renátó rámutatott: ezek szimbólumok, a lelki élet modelljei. Utalva a korábbi, a sorozatot elindító előadás témájára, felidézte, hogy az első lakásban Teréz az önismeret fontosságát emeli ki, ahhoz ugyanis, hogy megismerhessük Istent, először önmagunkkal kell tisztában lennünk. Az első lakás az önismeret lakása volt. Én vagyok, akiben az engem szerető Isten lakik. Ő az identitásom része. Aki ezt magáévá teszi, az tud tovább lépni a második lakásba. Itt kiemelt szerepe van az erős elhatározottságnak, a motiváltságnak. Ezért ennek az előadásnak Elszánt elhatározottság a címe – mondta Béri Renátó.

Az előadó kifejtette: aki elindul az Isten- és önismeret komoly útján, annak erős akarattal, elszántsággal kell rendelkeznie. Meg kell tennie mindazt, amit ő maga megtehet, kezébe kell vennie az életét, de komolyan, nem csak ímmel-ámmal. A második lakásban „olyanokról van szó, akik már elkezdték az imádkozást és megértették, milyen fontos, hogy ne maradjanak az első lakásokban, de még nincs meg bennük az elszántság, hogy ne időzzenek ott sokszor. Nem kerülik ugyanis az alkalmakat, ami nagyon veszélyes. De nagy kegyelem, hogy néha sikerül megmenekülniük a kígyóktól és a mérges lényektől, és megértik, hogy jó megszabadulni tőlük” – idézett a könyvből Béri Renátó.

Hozzátette: az imádságot Teréz tágan értelmezte, az Istennel való állandó kapcsolatot, együttlétet jelentette számára, a nap huszonnégy órájában. Renátó atya kiemelte: az Istennel és az emberekkel való kapcsolatunkban folyamatosan fejlődnünk kell, lelkiekben, erkölcsben, mindenben. Az önismeret magas foka az, amikor belátjuk ezt. A megtérés olyan, mint a házasságkötés, a kezdet. Utána kezdődik a közös élet, a maga boldogságával és kihívásaival, és ez egyaránt jellemző az Istennel és a házastársunkkal való kapcsolatunkra is. Evidens, hogy minden kapcsolatban benne van a fejlődés dinamikája, ami fájdalmakkal jár. Aki eldöntötte, hogy megtér, és együtt halad Istennel az élet útján, az számítson rá, hogy ez a kapcsolat krízisekkel jár. Erre nem készítették fel a keresztényeket – mondta a kármelita előadó.

Béri Renátó kiemelte: a második lakásban az Istennel való kapcsolat hirtelen nehézzé válik. A lélek elkezd fejlődni, és közben krízishelyzetbe kerül, átalakulnak az érzések. A legnagyobb krízis a szembenézés önmagunk sötétségével. Ez arra késztethet bennünket, hogy forduljunk vissza az első lakásba. Renátó atya mindezt a zsidók Egyiptomból való kivonulásához hasonlította, amikor megriadva a nehézségektől, a sivatagban vándorló nép azt követelte Mózestól, hogy forduljanak vissza. Igaz, hogy Egyiptomban rabszolgák voltak, szenvedtek, de legalább este odajutottak a húsosfazékhoz, ez biztos volt. Mindenkinek megvan a maga Egyiptoma, de ott van a választás lehetősége is. Ha sokáig élek sötétségben, nem veszem észre a rendetlenséget körülöttem, magamban. Ehhez az kell, hogy a fény beszüremkedjen az ablakon keresztül. Ahhoz, hogy igent mondjak erre, teljesen ráhagyatkozzak Istenre, erős elhatározottságra van szükség. A lényeg, hogy bármilyen megpróbáltatásokkal kell is szembesülnöm, határozzam el, hogy semmi pénzért nem megyek vissza Egyiptomba. Béri Renátó idézte egyrészt Kalkuttai Szent Terézt – „a szent az a bűnös, aki próbálkozik” –, másrészt Avilai Nagy Szent Terézt: „Az igazi probléma nem az elesés, hanem a visszatérés,” vagyis ha feladjuk. Egyúttal leszögezte: semmilyen bűn nem tudja kiszakítani belőlünk Isten jelenlétét és szeretetét. Avilai Nagy Szent Teréz szerint a fő motiváció ahhoz, hogy ne forduljunk vissza, a kereszt. Ez ugyanis Isten irántunk való szeretetének legfőbb bizonyítéka. Ha ezt tudatosítom magamban, mindig lesz elég motivációm ahhoz, hogy soha ne adjam fel, soha ne kételkedjem Isten irántam való határtalan és feltétlen szeretetében.

Baráth Évi szerint az elszántsághoz elhatározottságra van szükség. Rendkívül fontos, hogy tudjak új döntéseket hozni. A mentálhigiénés orvos is kiemelte: ahhoz, hogy végigmenjünk a választott utunkon, szükségünk van motivációkra. Tudatában kell lennünk annak is, hogy Isten olyannak szeret minket, amilyenek vagyunk. A legfontosabb motiváció a remény, a tartós hit abban, hogy a legmélyebb vágyaink teljesülnek. Természetes, hogy vannak bennünk elvárások, vágyunk a szeretetre, arra, hogy beszélgessenek velünk, becsüljenek meg minket, s ezek hiánya kellemetlen érzéseket válthat ki belőlünk. Ez természetes, veszélyessé akkor válik, ha hozzátapadok ezekhez, függök tőlük. A lehetőségek is ott vannak ezekben a hiányokban, így a megbocsátás, az elengedés.

Baráth Évi felidézte az édesapjával való kapcsolatát. Nagyon szeretett volna vele mély, őszinte beszélgetéseket folytatni, amikor kölcsönösen elmondhatták volna egymásnak a vágyaikat, gondjaikat. Ez azonban nem teljesült, ami sokáig rossz érzéssel töltötte el. Nem akart azonban beletapadni ebbe a nehéz érzésbe, ezért felidézte azokat a történéseket, amikor az édesapja kedves volt vele. Kislánykorában egyszer kiütéseket kapott a tonhaltól, erősen viszketett. Az édesapja odaült az ágyához, és addig mesélt neki, amíg el nem aludt. Tehát amikor szükség volt rá, kapott tőle szeretetet, intimitást, csak másképpen, ahogy azt ő elképzelte. Baráth Évi már felnőttként, hatgyermekes családanyaként, emlékezve erre az esetre, többször is végiggondolta, miképpen tudja ő megélni a gyermekeivel a bensőséges, mély kapcsolatot, és ha ez nem sikerül, képes-e továbblépni, elengedve a rossz érzést, megbocsátani. Gyakran eltűnődik ennek kapcsán az Istennel való viszonyán is.

Végezetül a doktornő emlékeztetett rá: Avilai Nagy Szent Teréz szerint az igazi gyógyulás az, ha befogadom, hogy Isten nem a teljesítményeimért, a sikereimért szeret, hanem önmagamért. Az emberi kapcsolatokban is a legnagyobb ajándék, ha a másik ugyanígy szeret bennünket. Akkor egyre nagyobb biztonságban leszünk, nem az ajándékra, hanem az ajándékozóra vágyunk. Isten bennünk van, és szeret minket.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria