„Az Isten nem megy sehová, jön velem, sír velem” – Lackfi János verset írt az iraki hazatérőkért

Az Ökumenikus Segélyszervezet Észak-Irakban dolgozó munkatársai által lejegyzett történeteket feldolgozva Lackfi János költő az irodalom eszközeivel fejezi ki, mit élhetnek át a menekülttáborban élő emberek – a mindenüket elvesztett családok, a hitük miatt üldözött keresztények, a háborús borzalmakat átélt gyermekek.

A József Attila-díjas költő a segélyszervezet felkérésére írta meg költeményét, hogy felhívja a figyelmet a segítségnyújtás szükségességére és lehetőségére; a videó az Ökumenikus Segélyszervezet indította kampány részeként készült. Az „Adjunk egy esélyt a visszatérésre, esélyt a maradásra!” mottójú kezdeményezésbe mindannyian bekapcsolódhatunk – adományozással, anyagi áldozatvállalással segítve az üldöztetést szenvedő iraki rászorulókat.

„Az Isten nem megy sehová, jön velem, sír velem, aggódik velem, hűséges, fedelet ad a fejem fölé, vagy legalább sátorponyvát, idegen embereket küld, akik semmivel sem tartoznak nekem, mégis etetik a gyerekeimet, mintha sajátjaik lennének” – szerepel Lackfi János Neam mondja című versében, mely egy iraki édesanya gondolatait, fájdalmait, vívódásait engedi megismerni, átélni, akinek az Iszlám Állam elől menekülve kellett elhagynia otthonát, majd egy menekülttáborban talált menedéket.

A videót, melyben a menekülttáborban a visszatérést váró, négygyerekes édesanya szavait szólaltatja meg a költő, már az első napokban több tízezer ember nézte meg a Facebookon. A segélyszervezet bízik benne, hogy a lájkokon és megosztásokon túl sokan fognak adományozni is a 1353-as adományvonalon és a szervezet honlapján.

Neam mondja

Egy anya sohasem hagyja el gyerekeit, de még ha egy anya elhagyná is gyerekeit,
Isten akkor sem hagyja el azokat, akik szeretik.

A férfi jön-megy, kétségbeesik, haragra lobban, fejébe vesz valamit, amit Isten se tud kiverni a kemény koponyájából, és összedőlhet felőle a világ.
Azt se tudom, hogy miféle földet tapos a lába, hol izzik a cigarettája, hol kergetőzik a sok őrült gondolata.

Majd küld pénzt, majd visszajön fekete telivér paripán, harckocsi fülkéjében, örökké enyém lesz, lábam elé teríti Kelet és Nyugat minden kincsét, de most mennie kell.
És megy.

Az Isten nem megy sehová, jön velem, sír velem, aggódik velem, hűséges, fedelet ad a fejem fölé vagy legalább sátorponyvát, idegen embereket küld, akik semmivel sem tartoznak nekem,
mégis etetik a gyerekeimet, mintha sajátjaik lennének.

Fekszem a sötétben, hallgatom a kincseim szuszogását, és már nem találgatom, hol járhat az az átkozott férfi, az az áldott férfi, Isten itt szuszog a kicsikben, akikkel harmadik éve élünk a menekülttáborban.

Ha osztanak valamit, nagy a dulakodás, a tülekedés, a többiek letaposnak, hogy előbb jussanak hozzá a mindennapi betevőhöz, de marad mindenkinek, ragadozó lesz az emberből, ha kikezdi az éhség.

Aztán ha jóllaktak, lesz nevetés, a párok összebújnak, a férfiak ostábláznak, valaki furulyálni kezd, valaki dohányt szerzett, elfüstöli.

Ha eső esik, a kölkök kimennek, ugrálnak az áldás alatt, ömlik, ömlik, aztán az a játék, hogy botokkal piszkálják a ponyvamennyezetet, amelyben meggyűlik az esővíz, tekintélyes pocakot ereszt.

Óvatosan kell bökdösni, különben kiszakad, és minden a nyakunkba zuhog.
A ponyva nagy púpja szétoszlik kicsi púpokká, majd megint összeszalad egyetlen tóvá, megunhatatlan játék, a gyerekek visítoznak, és elfelejtenek mindent, ami volt.

Ebben a játékban élnek, én meg irigylem őket érte, nézem a jókedvüket, és egy kicsit megkönnyebbül a lelkem.
Nem tudom, visszatérhetünk-e még egy napon Sinjarba, áll-e még a házunk, miénk-e még, ha áll, ki van ott egyáltalán a régiek közül.
Attól félek, nem ismerek már senkit ott, engem sem ismer meg senki.
Idegen vagyok itt, idegen lettem talán ott is.

* * *

„Mikor éveken keresztül szinte naponta halljuk a háborús híreket a veszteségeket leíró, óriási számokkal, akkor ritkán gondolunk bele, mit is jelenthet ez az egyes emberek, családok szintjén. A felszabadított településeken dolgozva azonban nem nagy számokat, statisztikákat, hanem egyes embereket látunk. Mindenkinek megvan a saját története a menekülésről, a harcokról, a veszteségekről és a visszatérésről. Lackfi János történeteiben ezek a sorsok elevenednek meg, és segítenek megérteni, miért kell nekünk, magyaroknak is ott, helyben segítenünk, hogyan adhatunk esélyt a maradásra” – hangsúlyozta az akció kapcsán Gáncs Kristóf, a segélyszervezet kommunikációs igazgatója.

 *

Az Iszlám Állam 2014-es térnyerése után négy évvel a legtöbb iraki településen már újra béke van. Több mint hárommillió belső menekült már visszatért – lebombázott házak, iskolák és templomok fogadták őket.

Az Ökumenikus Segélyszervezet 2016 óta állandó jelenléttel segíti a visszatérőket, kiemelt figyelmet fordítva az üldözött keresztényekre. A most beérkező adományokból a visszatérő családok házait teszik újra lakhatóvá, iskolákat működővé, minden eszközzel segítve a családokat az újrakezdésben, a helyben boldogulásban. A magyar segélyprogram következő szakaszában az újjáépítés mellett a munkahelyteremtésre fog koncentrálni.

Forrás: Ökumenikus Segélyszervezet

Fotó: Evangélikus.hu; Ökumenikus Segélyszervezet/Facebook

Magyar Kurír