„Ezt a sebet csak szeretettel lehet gyógyítani” – Egy örökbefogadott fiatal tanúságtétele

Nézőpont – 2019. február 14., csütörtök | 19:59

A 33 éves Váczi J. Pétert másfél évesen fogadták örökbe, jelenleg örökbefogadásra váró házaspároknak segít a felkészülésben egy alapítványon keresztül. Vele beszélgettünk a házasság hete alkalmából, gondolva azokra a házaspárokra, akik idegen gyermek befogadására éreznek hivatást.

– Mesélj egy kicsit magadról! Mi a te történeted?

– Az én nevem Váczi Jezsó Péter. A nevem, amit kaptam az örökbefogadó szüleimtől, az a Jezsó Péter, a Váczi nevet huszonéves koromban vettem föl, ez is önmagam keresésének a része volt. Másfél-két évesen kerültem az örökbefogadó szüleimhez, őket nevezem édesapámnak és édesanyámnak. Budapest belvárosában nevelkedtem, édesapám gépészmérnök volt, édesanyám pedig orvos: ilyen családban indíthattam az életemet. Akkor még nem tudtam az eredetemről részleteket. Azzal tisztában voltam, hogy örökbe fogadtak, hiszen ezt édesanyámék nem titkolták előttem, de nem volt téma otthon. Miután a családba kerültem, a szüleimnek vér szerinti gyermeke is született, a húgom. A szüleim minden dologban segítettek, rengeteg dolgot, nyelveket, zenét tanulhattam. Mire leérettségiztem, annyira megnövekedett bennem a feszültség, hogy mindenképpen el akartam költözni otthonról. Nagyjából tizenkét éves koromban kezdődött, hogy nem mertem őszinte lenni otthon: úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó a szüleimnek, főleg azért, mert örökbefogadott vagyok. Ezek a dolgok sajnos nem voltak igazán kibeszélve, így velem együtt nőttek. Igyekeztem ezt a magam módján megoldani, először elfojtani, aztán elmenekülni előle. Csak jóval később, a húszas éveim közepén jutottam arra az elhatározásra, hogy beszélni fogok erről: meg kell néznem, hogy mi ez igazából, és meg kell fejtenem önmagamat.

– Mit jelent számodra az identitás, az eredet?

– A vérvonal nagyon foglalkoztatja az embert: honnan indult az egész életem, az első másfél évem, ki voltam egyáltalán. Úgy éreztem, hogy gyökértelen vagyok. De annyira képtelennek éreztem, hogy önmagam megfejtsem, ezért az ég felé fordultam, hogy valami legyen. Öt évvel ezelőtt aztán történt egy váratlan esemény: „szembejött” egy hirdetés, amiben a vér szerinti testvérem engem keresett.

– Hogyan találtad meg a saját identitásodat?

– Tudtam, hogy van egy vér szerinti nővérem, mert ezt 18 éves korom körül elmondták a szüleim, meg azt is tudtam, hogy a vér szerinti szüleim garázdaság miatt börtönviseltek voltak – de ennél többet nem tudtam a családról. Foglalkoztatott, de nem kezdtem el jogi úton keresni őket, csak belül, a lélektana foglalkoztatott, hogy mi közöm nekem ehhez, mennyi részem származik a vér szerinti családomból, és mennyi onnan, ahol fölneveltek. Hogy vagyok én testvére a testvéremnek? Egyáltalán hogy lehetek én elég jó a világban ahhoz, hogy érvényesülhessek? Elég jó vagyok-e a szüleimnek? Minden gyereket érint ez a félelem, de én „megfejeltem” annyival, hogy mint örökbefogadott, ha nem felelek meg, lehet, hogy visszavisznek az intézetbe. Ebből a félelemből fakadt a megfelelési kényszer. Ezt én úgy éltem meg, hogy van egy belső világom, amit nem oszthatok meg senkivel, mert akkor nem leszek elég jó, ettől pedig zárkózott gyerek lettem, aki távol van önmagától, nem találja magát. Kívülről is érezhető volt, és belül is ezt éreztem. Ez huszonéves koromban lázadássá vált: mindennek ellene mentem, amit azelőtt értéknek gondoltam, mert azt hittem, hogy el tudok menekülni minden elől, ami elvárás.

– Hogyan segített önmagad keresésében a hit?

– Sokkal hamarabb elengedtem a Jóisten kezét, mint Ő az enyémet – pontosabban Ő sosem engedte el a kezemet. Ha Isten egy fényforrás, akkor én voltam az, aki elfordult a fényforrástól, és inkább az árnyékot néztem egy darabig. Érdekes, ennek ellenére a hitemet nem tudtam elveszteni. Nem bírtam azt a verziót elképzelni, hogy én ne legyek, hogy bántsam magam. Bár megfordult a fejemben, hogy nincs jogom élni sem, sose jutottam el addig, hogy tettlegességig vigyem. Isten olyan embereket küldött körém, akik a legmélyebb pillanataimban egyszer csak megjelentek, odaálltak mellém, és számomra teljesen érthetetlen módon csak szerettek. Isten egyszerűen nem engedte, hogy túl mélyre csússzak az önsajnálattá vált önkeresésben. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy a lázadás biztosan nem az útja annak, hogy a velem történteket rendbe rakjam magamban. Onnantól kezdve úgy éltem meg az örökbefogadottságomat, mint egy olyan helyzetet, amivel tisztába kell jönnöm, hogy mit jelent számomra, a szüleimnek, a világnak. Erre először magamban kerestem a válaszokat, aztán eljött az a pont, amikor kétségbeesésemben az Úrhoz kiáltottam: segítsen, mert két utat látok. Vagy tudjam elfogadni, hogy a múltamban nincs mindenre válasz, vagy ha nekem feladatom van ezzel, akkor nyissa ki az ajtókat, és én megígérem, hogy rálépek arra az útra. Ez volt az a pillanat, amikor elfogadtam azt, hogy az önkeresésnek valamilyen irányba haladnia kell, nem tartható a meg nem békélt állapotban. Isten felel is, nem csak hallgat: egy évre rá találkoztam a vér szerinti nővérem hirdetésével. Két éjszakát gondolkoztam azon, hogy erre most én reagáljak-e. Eszembe jutott, hogy egy évvel azelőtt megígértem Istennek, ha kinyitja az ajtót, rálépek arra az útra, ezért nem kérdés, hogy erre reagálni kell. A nővérem hirdetése egy ajtó volt, ami kinyílt, ami mögé benézhettem, és megláthattam, mi volt abban a világban, amibe én beleszülettem.

– Hogyan élted meg és éled meg ma mindazt, ami történt veled?

– Miután a nővérem hirdetésére válaszoltam, a békekeresés mellett megjelent az életemben az, hogy a vérvonallal való kapcsolatfelvétel által én már ki tudtam mondani a szavakat: bocsánat, szeretlek, sajnálom. A vér szerinti szüleim elmondhatják nekem, de én is elmondhatom nekik, milyen düh és fájdalom van bennem. Korábban írtam verseket is, ebben fejeztem ki a fájdalmamat: ezek létező fájdalmak egy olyan emberben, aki nem tud arról, miért dobták el, miért nem volt elég jó annak az embernek, aki megszülte. Amikor lehetőség nyílt arra, hogy felvegyem a kapcsolatot a vér szerinti családommal, megfogadtam, hogy semmi esetre sem akarok ítélkezni felettük, de oda szeretnék állni eléjük, és elmondani nekik, hogy mennyire fáj az a tény, hogy egy gyereket el lehet dobni, de ha már megadta az Úr, hogy találkozzunk, akkor mindent jóvá lehet tenni. Ha mind a két oldal el tudja mondani a saját részét, akkor sokkal nagyobb esély van arra, hogy gyógyuljanak a sebek. Ez nem azt jelenti, sőt, föl sem merült bennem, hogy családot váltsak. Szüleim teljesen a természetes gyermekükként kezeltek, nem volt az kérdés, hogy kevésbé vagyok gyermekük, mint a húgom.  

– Mit üzennél azoknak, akik örökbefogadáson gondolkodnak, vagy éppen már készülnek rá?

– Amikor találkoztam a vér szerinti családommal, szüleimben nyilvánvalóan fölmerült az a félelem, hogy a vérvonalhoz csatlakozom. Ez a félelem szerintem minden örökbefogadó szülőben fölmerül, de ez általában alaptalan. A gyerek nem fog választani: akikkel felnő, akiktől az értékeket, a mindennapi simogatást, a jóéjt-puszikat, a betegségében a törődést, az együtt örülést, a nyaralásokat kapja, az a családja. Az, hogy a vérvonalával kapcsolatos félelmeit, belső küszködéseit vagy fájdalmait ki tudja mondani, az csak javíthat a családjával való kapcsolaton is. Függetlenül attól, hogy az örökbefogadó család mennyire törődő, a gyermekben sérülések és fájdalmak vannak. Ő úgy kezdte az életét, hogy bántották, eldobták. De sajnálni semmiképpen nem szabad, sőt, tilos, mert ha érzi a gyerek, hogy sajnálják, akkor csak mélyebbre süllyed a fájdalmában. Az örökbefogadott gyermek úgy indul az életében, hogy van egy csomagja, pontosabban nem kapta meg a szükséges szeretetcsomagot. Van egy üres polca, és ő ezt érzi; attól függően, hogy mennyire nehezen indult az élete, követelőző, agresszív lehet. Nem azért, mert ő eredendően rossz, hanem azért, mert egyszerűen ki akarja fejezni azt, hogy szeressetek, szükségem van a szeretetetekre. Tudomásul kell venni, hogy ez a gyerek csecsemőként kapta a legnagyobb bántást, amikor a legnagyobb szeretetet kellett volna kapnia. Egy csecsemő nem tudja elmesélni, hogy mi történt, de pontosan megéli minden érzelemmel, tudattal azt a szituációt, hogy leszakítják az anyjáról, és egyedül marad, nincs senkije. Ez egy seb. Annak, aki örökbe fogad, ezt tudnia kell, hogy ez a seb jelen van a gyermekben. Ezt csak szeretettel lehet szépen lassan gyógyítani. Az örökbefogadás melletti döntés nagy bátorságot és végtelen szeretetet igényel, és fontos, hogy valóban belülről; a család iránti vágyból és hitből fakadjon.

– Melyik számít jobban, a genetika vagy a nevelés?

– Ezt sokszor megkérdezik tőlem, és mindig azt válaszolom, hogy nem választható szét ez a kettő. Nem szabad letagadnom magamat: ha tudok valamit az eredetemről, az csak hasznomra válhat, ha megfigyelem, miben erősíthet engem. Ezért is érdemes úgy felépíteni az identitást, hogy amennyiben ismert a származása, azt ne féljünk megosztani a gyermekkel: fedezzük fel együtt, hogy neki ez mit jelent! A gyermek az identitását úgy fogja fölépíteni, ha az igazságokon alapszik: nem szabad eltitkolni, nem szabad letagadni a származását, hanem abban kell segíteni, hogy a kérdéseire a lehető legvalódibb választ tudja megtalálni magának. Ez egyrészt erősíti a gyermekben azt, hogy van, akivel megfejtse önmagát, másrészt pedig azt is erősíti, hogy erről ő bármikor beszélhet, nem tabutéma, és a későbbi életében sem riad meg az identitás terén felmerülő kérdésektől. Egy barátom így fejezte ki, mikor feltűnt neki, hogy milyen békére leltem az identitáskeresés során: „Peti, neked irtó jól áll, hogy cigány vagy.” Ez természetesen nem a cigányságról szólt, hanem arról, hogy végre elkezdtem az identitásomat elfogadni, megtalálni, megismerni, magamévá tenni, hogy én jobban önmagam lehessek. A szülő, aki örökbe fogad, ebben hatalmas segítség lehet. Nem örökbe fogadni bátorság, hanem elhatározni azt, hogy ezzel a gyermekkel minden nehéz ponton át fogok menni, és tudom, hogy lesznek kritikus és érthetetlen dolgok, de én addig fogom szeretni, amíg rá nem jövünk együtt, hogy hogyan csináljuk jól.

Fotó: Merényi Zita

Benke Zsuzsa/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria