A boldogság tudománya – A komputertudós, aki optimizmusra tanít

Nézőpont – 2018. október 17., szerda | 19:58

Eörs vallomása kivételes élettörténet, tehetség, észjárás lenyomata. Egy szabad embert mutat be, aki mindig helytállt, helyet talált, bizonyított, bárhol is járt a világon.

Sokat gondolkodtam, hogy mitől annyira lelkesítő Ferentzy Eörssel beszélgetni. Arra jutottam, hogy körülményektől, élethelyzettől független derűje teszi vonzó egyéniséggé. A szellemi és lelki gazdagság, amely nem múlik el a múló évekkel, és nincs kitéve sem a társadalmi státus változásának, sem a barátok megfogyatkozásának. Eörs képes volt valahogyan akkumulálni elmúlt nyolcvan éve, négy évtizedes kanadai és afrikai egyetemi karrierje minden szép pillanatát, sikerét, fényét és bőségét. Erőt kap tőle, aki találkozik vele. Tartást ad neki, hogy tisztában van az értékeivel, és úgy gondolja, képes minden nehézségen felülkerekedni. Kevéssel is beéri, de a sokat sem kuporgatta sohasem. Valami hasonlóról beszél Jézus, amikor a lelki szegénységet követendő példaként, a boldogsághoz szükséges feltételként állítja elénk.

Eörs vallomása kivételes élettörténet, tehetség, észjárás lenyomata. Egy szabad embert mutat be, aki mindig helytállt, helyet talált, bizonyított, bárhol járt is a világon. Krónikája olykor kissé Rejtő Jenő történeteit idézi; humora lefegyverző, önmagát sem kímélő. Ha létezik az alapjában véve közömbös világon felülkerekedő önbecsülés, ő egészen biztosan rendelkezik vele.

A nevem Ferentzy Eörs Levente Miklós. Az Eörs így, eö-s, vagyis szabálytalan írásmóddal. A piarista gimnáziumban már akkor hibapontot kaptam miatta, amikor a dolgozatomat még el sem kezdték olvasni.

Köznemesi család voltunk; egyik rokonom, Ferentzy Ida Erzsébet királyné udvarhölgyjelöltje volt, de „csak” az Aufleserinje vagy lectrice-e, azaz felolvasónője lehetett. Senki sem tudta még azt sem, egyáltalán hogyan került fel a jelöltek listájára, mivel nem volt elég előkelő család lánya. Sissi meggyilkolása után a Habsburg-kör kiköltöztette az udvarból, de a királyné – aki eszerint kedvelhette – szép összeget hagyott rá, amiből lakást vett Bécsben. Ott aztán három évtizeden át privát szalont tartott fenn.

A családunk a 16–17. században kapott nemességet, de a birtokunk a 19. század második felére elúszott, úgyhogy Zsiga nagypapának már dolgoznia kellett. Agronómus, a bábolnai gazdaság igazgatója volt, amely már akkor is világhírű ménessel büszkélkedhetett. Az aszódi nagynénéim megőrizték azt az újságot, amelyben fotó jelent meg róla, amikor Sziám (ma Thaiföld) királyát kalauzolja a mintabirtokon. Negyvenévesen, hirtelen hunyt el; szívrohama vagy agyvérzése lehetett.

A papám, aki 1895-ben született, Ludovikát végzett, de már a felgyorsított kétéves változatot, hogy aztán minél hamarabb kivezényelhessék először az orosz, majd az erdélyi, végül az olasz frontra. Később bejárta a ranglétra összes fokát, és a győri tüzérezred parancsnokságáig vitte. De nem volt könnyű útja, mert automatikusan vöröskatona lett a Tanácsköztársaság idején, és noha semmit sem csinált, ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy tíz éven át főhadnagy maradjon utána. Előléptetéseinek üteme csak a II. világháború szelének hatására gyorsult fel.

1938. november 4-én születtem, és noha 1944-ben még csak öt és fél éves voltam, jól emlékszem a megszállásra, a német tankok áporodott olajszagára, amely akkor földöntúli illatnak tűnt számomra.

A mamám katolikus, a papám evangélikus, de titkos ateista vagy legalábbis agnosztikus volt. Annyi rosszat látott, mondta, hogy nem tud hinni egy jóindulatú felső hatalomban. Az pedig bosszantotta, hogy reverzálist kellett adnia, és így én katolikus lettem. Leginkább azért, mert míg a protestánsokat mindig a Habsburgok elleni protestálás jellemezte, addig a katolikusok általában az osztrákokhoz húztak, és emiatt az ő szemében nem voltak elég jó magyarok.

Győrben 1936-tól éltünk, a papám ezredparancsnokként a város életét meghatározó három ember egyikének számított Apor Vilmos püspök és a polgármester mellett, és a püspökkel baráti viszonyt ápolt. Míg a háború nem jött, gyönyörű életünk volt. A papámnak akkor megint az oroszok ellen kellett harcolnia, méghozzá a Balatonnál, amit ő komolyan is vett. Amikor aztán a front már elérte az osztrák határt, kizsuppoltak bennünket Németországba, a későbbi amerikai megszállási övezetbe.

A háború után visszatértünk Győrbe. Ekkortól már szűkös körülmények között éltünk, de engem ez sohasem bántott vagy nyomasztott: szép emlékeket őrzök a gyermekkoromból. A fiatal helyi papok mintaszerűen foglalkoztak az ifjúsággal, például társasjátékokra tanítottak bennünket. Egyiküknek, Zágon Józsefnek, aki nagy motoros volt, 1949-ben úgy sikerült külföldre szöknie a letartóztatások elől, hogy motorra pattant, és a határőröknek azt mondta: a Budapest–Bécs verseny résztvevőjeként joga van elhagyni az országot. Később jelentős történelmi szerephez jutott. Ő lett VI. Pál pápa követe az amerikai követségen 1956 után menedéket találó Mindszentyhez; neki sikerült 1971-ben rávennie, hogy távozzon külföldre.

A papámat mint korábbi horthysta katonatisztet és a régi vezető réteg képviselőjét az új rendszerben még asztalostanoncnak sem vették fel, pedig nagyon igyekezett munkát találni. 1949-ben Aszódra költöztünk, ami a Mindszenty-perrel függött össze. A mamám ugyanis munkába állt a Magyar Nemzeti Banknál, hogy a papám helyett eltartsa a családot. Egy nap azzal állított haza, hogy a főpásztort elítélő nyilatkozatot kellene aláírnia. A szüleim megtanácskozták a dolgot, és arra jutottak, hogy ezt semmiképpen sem teheti meg, mert mindkettőjük elveivel ellenkezett volna. Másnap már nem volt állása, és „ki kellett települnünk” Aszódra, a papám nővéreihez, hogy a valódi, hortobágyi kitelepítést elkerüljük. Állami gimnáziumba mint osztályidegent nem vettek volna fel, így kerültem 1953-ban a budapesti piaristákhoz, akiknél sokat ministráltam aztán. Míg korábban – sem Győrben, sem Aszódon – egyáltalán nem kellett tanulnom ahhoz, hogy kitűnő legyek, ott az első félévemet kénytelen voltam arra fordítani, hogy felküzdjem magamat a legjobb tanulók közé. A mamám Pestre járt dolgozni, ahol fél évvel az elbocsátása után sikerült adminisztrátori munkát találnia, sőt egy nagybácsi révén még lakást is szerzett az Üllői úton, az Örökimádás-templommal szemben, ahová az aszódi három év után költöztünk.

Van egy ’56-os történetem, amely roppant jellemző a világhoz és a történelemhez való viszonyomra. A matematika már egészen korán a nagy szenvedélyemmé vált: megrendeltem a Matematikai Lapokat, és minden feladványt megoldottam, ami megjelent benne; versenyekre jártam, és a gimnáziumi szakkör tagja voltam, pedig az mindig reggel hétkor kezdődött. Így lett volna ez október 24-én, a forradalom kirobbanásának másnapján is. Gondolom, éppen nagyon lefoglalt egy szép feladatsor megoldása, mert hajnalban mit sem sejtve elindultam a Mikszáth téri iskolánkba, és nagyon elcsodálkoztam, hogy a forradalom miatt nemcsak a szakkör, hanem a tanítás is elmarad. A papám is annak tudatát erősítette bennem, hogy ne sokat foglalkozzam a kinti eseményekkel. Röviden és velősen az volt ugyanis a véleménye, hogy ha az egyik kommunista lövi a másikat, az nem ránk tartozik. És mint katonai ismeretekkel rendelkező ember kezdettől biztosított arról, hogy tinisrácok és egyetemisták nem fogják tudni legyőzni a világ második – magát azonban az elsőnek tartó – katonai nagyhatalmát.

Érettségi után érdekes időszak következett. Mivel meg voltam győződve arról, hogy „X káderként” semmilyen állami felsőoktatási intézménybe nem fognak felvenni, az ELTE matematika–fizika szaka mellett a katolikus hittudományi akadémiára is jelentkeztem, és csodák csodájára mindkét egyetemre bejutottam; igaz, az ELTE-re csak háromszori fellebbezés után. Úgy döntöttem, hogy egyszerre mindkét intézmény diákja leszek, ami teljesen illegális volt. Ezt csak azzal a csellel valósíthattam meg, hogy „elvesztettem” a személyi igazolványomat, aztán újat csináltattam. A régi személyimmel a teológiára iratkoztam be, az újjal pedig az ELTE-re, mintha két különböző személy lennék. Bevallom, a teológiára legfőképpen azért mentem, hogy ne kelljen katonáskodnom, mert a papám biztos volt benne, hogy abba belehalnék. Az első két évben főleg nyelveket: latint, ógörögöt és hébert, filozófiát és egyháztörténetet tanítottak, engem leginkább a nyelvek érdekeltek. Sok előadást latinul tartottak, és bizonyos vizsgák abból álltak, hogy latinul kellett társalogni a professzorral. A két egyetem földrajzi értelemben egészen közel volt egymáshoz: a teológia az Egyetem téren, az ELTE Természettudományi Kara az Astoriánál; az első két egyetemi évemben állandóan e két pont között sétáltam fel és alá. Ám valójában világok választották el őket egymástól, és engem akár le is csukhattak volna, ha kiderül a turpisság. A kettős terhelés idővel soknak bizonyult, és mivel akkoriban a lányok és a mozi is érdekelni kezdett, a teológiát végül otthagytam. Talán ma is befejezhetném még, a teljesített vizsgáimról meg kell lennie minden dokumentumnak.

A matematika szakon az első két év gyerekjáték volt számomra; a fizika szakot harmadévtől elhagytam, és a matematikatanárit vettem fel helyette. Az informatikához a tanulmányaim révén megkaptam az elméleti hátteret, de magát a computer science-t nem tanította ott nekem senki, mivel az akkor Magyarországon és nagyjából az egész világon még alig-alig létezett: szinte úgy kellett „feltalálni”, a nyelvét megtanulni, az algoritmusait kifejleszteni. A nehézipari minisztériumnak ebben az időben már volt számítóközpontja, az Elliott nevű brit gépet importálták. Egyetem után a minisztérium alá tartozó Villamosenergia-ipari Kutatóintézethez kerültem, ott lettem kezdő számítástudós. Programozni már 1961-ben megtanultam.

1965-ben németországi turistautamon sikerült elintéznem, hogy mint assistant professor egy évre szerződést kapjak az USA-ban: a Washington State Universityn, Pullmanban. Nem sokkal azelőtt, hogy a szerződésem lejárt volna, a pályázataim alapján már tíz ajánlatom volt mindenféle egyetemekre, másrészt a magyar hatóságok megtagadták az útlevelem meghosszabbítását. Ezért az egy év leteltével nem tértem haza, hanem a legközelebbi országot, Kanadát választottam, ahol négy évet a University of Toronto, majd újabb négyet a York University professzoraként töltöttem. 1974-től 1980-ig Ottawában, a Statistics Canadánál, azaz a szövetségi statisztikai hivatalnál dolgoztam kutató-fejlesztő matematikai statisztikusként, de közben tanítottam is. Szinte mindig legalább két munkám volt egyszerre. A kanadai állampolgárságot idővel megkaptam, de a magyart sem vesztettem el soha.

1980-ban nagy kalandba vágtam bele: jelentkeztem a kanadai külsegély-minisztérium két félállást meghirdető pályázatára, amelyet a szváziföldi egyetem számítástechnikai tanszékének felállítására és matematikaoktatásra írtak ki. Közben a statisztikai hivatalnál fizetés nélküli szabadságot vettem ki. A projekt lejártával, két évvel később a johannesburgi Wits University computer science tanszékén helyezkedtem el, és ezzel egyidejűleg lemondtam a kanadai állásomról. Gyakran mondogatom, hogy ez kétféle értelemben is „Wits-es” volt, az én részemről ugyanis rossz viccnek bizonyult: egész életemre szóló rossz döntést hoztam vele, mivel a kanadai állami állásom békés nyugdíjas éveket biztosított volna, míg ma nyolcvanévesen anyagi nehézségeim vannak. A Wits után a University of Zimbabwén tanítottam, majd ipari fejlesztői pozíciókat töltöttem be Dél-Afrikában. 2000-től a nyugdíjalapjaim bevételeiből éltem, ám ezek egyike, egy dél-afrikai életjáradék körülbelül egy éve befagyott: a „fele királyságom” elúszott. Jog szerint továbbra is rendszeres járandóságra lennék jogosult Dél-Afrikából, de az e-mailjeimre nem válaszolnak, személyesen pedig egyelőre nem tudtam odautazni, hogy az asztalra csapjak. Meggyőződésem, hogy trehányság, nemtörődömség áldozata vagyok. Gondoltam már arra is, hogy a követségen keresztül próbálok eredményt elérni.

1965-ben a szerelmemmel együtt hagytuk el az országot, Francia-Svájcban házasodtunk össze. Mariann azonban másfél évtizeddel később balesetben elhunyt. Gyermekünk nem született. Szváziföldön kötöttem a második házasságomat, és még egy szép házat is építtettem a feleségem örömére azon a földbirtokon, amit a törzsétől kaptunk. Őt tíz év után betegség vitte el, és utána már nekem sem volt maradásom ott, az övéi körében.

Annak idején, gyermekkoromban, miután a papám elvesztette az állását, nem éltünk jó körülmények között, sőt kis túlzással nyomorogtunk. Én mégsem emlékezem rossz érzésekkel az életemnek arra a szakaszára. Lelkileg nem nyomorított meg a nyomor, mint mondjuk József Attilát. A pénz különösebben soha nem érdekelt, de az utóbbi évekig mindig volt pénzem. Bárhová is mentem a világban, megálltam a helyemet, igényt tartottak a tudásomra.

2005-től újra itthon élek: visszatértem gyermek- és ifjúkorom helyszíneire. Három-négy éve még óraadó voltam a Műszaki Egyetemen és egy technikumban, de aztán nem hívtak többet. Ma a szerény összegű kanadai állami nyugdíjamból próbálok megélni, ami egyáltalán nem könnyű. Szívesen tanítanék még, de egyre többször kötnek bele a koromba, amit életkori diszkriminációnak tartok. Továbbra is eljárok konferenciákra, levelezek, gondozom az angol nyelvű honlapomat (efrenzypress.blogspot.com), és szellemi téren igyekszem nagyjából ugyanúgy élni, mint korábban. Irigylem azokat, akiket nem lehet nyugdíjba küldeni; akik maguk generálják a munkájukat, mint például az írók. Én sem akarok csupán az életkorom miatt lemondani az aktív életről: szívesen kutatnék, publikálnék még. Lehet, hogy ennek az írásnak köszönhetően újra felfedeznek majd. A nehézségeimet átmenetinek tekintem.

Lejegyezte: Kiss Péter

Fotó: Lambert Attila, Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2019-es Új Ember Kalendáriumban jelent meg.

A kalendárium megvásárolható az Új Ember könyvesboltban (Budapest, V. kerület, Ferenciek tere 7–8.; nyitvatartás: hétfő, kedd, csütörtök, péntek 9–17 óráig; szerdán 10–18 óráig) vagy megrendelhető az Új Ember online könyváruházban.

Kapcsolódó fotógaléria