A kegyelem tálalva – Leo atyával, a sztárséffel beszélgettünk

Nézőpont – 2018. október 4., csütörtök | 19:55

Szeptember 19-én Leo Patalinghug atyát, a filippínó-amerikai papot és séfet kérdeztük a Bonum TV budapesti stúdiójában, aki egészen rendkívüli formáját választotta a szolgálatnak.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

– Felidézné gyerekkorát, az étkezéshez kötődő családi tradícióikat?

– Filippínó-amerikai családban nőttem fel, mi mindig együtt ettünk, az egész család. Édesapám orvos, nagyon sokáig dolgozott mindennap, de megvártuk a vacsorával mindannyian, így mindennap volt közös családi étkezés. Egy alkalom arra, hogy vitatkozhassunk – és ünnepelhessünk; hogy megtanuljuk, kik vagyunk, hogy felnőjünk. Azt gondolom, az étkezőasztal egy iskolapad, ahol az élet legfontosabb leckéit lehet megtanulni.

Később Olaszországba kerültem, és az Észak-amerikai Kollégiumban tanultam; az olasz kultúra megköveteli az emberektől, hogy leüljenek együtt enni. A nap fő étkezésénél felváltva szolgáltunk fel, így megtanultuk, hogyan legyünk szolgái egymásnak, hiszen mint papok arra kaptunk meghívást, hogy szolgáljunk az Úr asztalánál. Amíg szeminarista voltam, rengeteget tanultam teológiáról, lelkiségről az egyetemen. Akkor pedig, amikor egyszerűen együtt ültünk az asztal körül, azt tanultuk meg, hogyan legyünk jó papok.

– Hogyan kezdett főzni?

– Rómában sokszor kimentem a piacra egy-egy baráttal, és a szabadnapjaimon elfoglaltam a konyhát a kollégiumban, s főztem valami amerikai ételt a többieknek – mert nagyon hiányzott mindannyiunknak a „hazai”. Nekem különösen hiányzott édesanyám főztje, úgyhogy filippínó ételeket is készítettem.

Rómában kulináris tanulmányokat is folytattam, a vakációk alatt beiratkoztam főzőtanfolyamokra – számomra ez egy hobbi volt. Isten azonban még a hobbijainkat is felhasználja… És szolgálattá alakítja. Elkezdtem látni: az ételnek ereje van, jelentése van; az étel össze tud hozni bennünket.

Őszinte leszek: sokszor, amikor imádkozom a kitett Oltáriszentség előtt, és magasröptű dolgokra kellene gondolnom, a megváltásra, a megbocsátásra – én valójában azon gondolkodom: mit főzzek ma este? És tudják mit? Isten örül neki! Mert Isten ott akar lenni velünk az étkezőasztalunknál is, pont ugyanannyira, mint amennyire azt szeretné, hogy mi ott legyünk az oltárasztalnál. Úgyhogy ilyenkor őszintén bevallom Istennek, hogy éhes vagyok, és hogy főzni fogok ma este a barátaimnak – és ez egy gyönyörű beszélgetés Isten és köztem! Mert Isten részese akar lenni az étkezéseinknek is.

– Mi volt az a pillanat, amelynek a hatására eldöntötte, hogy pap lesz?

– Nagyon sok oka volt, hogy pap lettem. Egyik az, hogy egy nagy megtérést éltem át Međugorjéban, ahová zarándoklatra mentem 1987-ben vagy ’88-ban. Akár megjelenik ott a Szűzanya, akár nem, de az biztos, hogy az én szívemhez beszélt ott… A másik ilyen pillanat az volt, amikor egy pap előadást tartott a plébániánkon, és csodálatosan beszélt, izgalmassá tette előttem a hitet – előtte nem nagyon szerettem templomba járni. Vagy amikor elkezdtem rózsafüzért imádkozni futás közben. A legfontosabb pont mégis talán az volt, amikor először mentem gyónni – mert az a pap azt éreztette velem, nincs miért félnem a gyónástól, és megtapasztalhattam Isten irgalmát. Szóval rengeteg dolog vezetett ahhoz a döntéshez, hogy pap legyek… Végül akkor dőlt el, amikor fiatal harcművészet-oktató koromban be kellett öltöznöm halloweenre, és én papnak öltöztem. Édesanyám teljesen megdöbbent, amikor meglátott, és mindenki azt hitte, hogy tényleg pap vagyok. És viccből azt mondtam, igen, az vagyok, én vagyok Leo atya – csak vicceltem, de Istennek van humorérzéke… A halloween után sokan mondták, hogy mennyire el tudnának engem képzelni papként, s ez befészkelte magát a fejembe. Elkezdtem mindennap misére járni, imádkozni a rózsafüzért, jártam gyónni, lelkigyakorlatokra, zarándoklatokra – az egyik oka annak, hogy sok zarándoklatot vezetek szerte a világon… Ki akarom mozdítani az embereket a templomi padokból, megmutatni nekik, hogy ez az egyik arca a katolikus hitnek, de van több is! Megmutatni nekik a teremtett világ szépségét. Ezért is vagyunk most Magyarországon… És Magyarország egyik legszebb vonása a katolikus hit.

– Katolikus családban nőtt fel?

– Igen. Édesapám eredetileg protestáns volt, de áttért, hogy katolikus iskolába járhasson. De amikor még nem tért át, már akkor is mindenkinek azt mondta, hogy ő katolikus… Aztán megismerte anyukámat, és beleszeretett a hitbe is, mert anyukám mélyen hívő katolikus.

– Még édesanyja neve, Fe is erre utal…

– Fe… Vagyis „hit”… Pontosan. Édesapám nevében pedig az egyetlen filippínó elem – mert egyébként spanyol a nevünk, a teljes nevem José Leo E. Patalinghug –, a Patalinghug azt jelenti: „Isten irgalmas”, vagy azt: „Irgalmazz, Istenem!”. Úgyhogy tényleg gondviselésszerű, hogy pap lettem.

– És hogyan áll egymással étel és irgalmasság? Van étele az irgalomnak?

– Igen, amit a tékozló fiúnak készítenek. Étel és irgalom tökéletesen összeillenek.

– Minek a hatására indított saját főzőműsort?

– Én nem akartam főzőműsort indítani! Ez egy őrült ötlet…

– Kényszerítették rá?

– Nem! Az ölembe hullott! Minek tanul egy pap hat éven át teológiát, szerez egy csomó végzettséget, ha aztán főzőműsort vezet?!

– Vagyis tiltakozott?

– Igen! Mondtam nekik, hogy nem akarom. Sok paptársam úgy látta, ez jó ötlet; egyikük pedig úgy fogalmazta meg: jó ötlet, mert összehozza a családokat; jó ötlet megmutatni, hogy a papok is normális emberek – ők is esznek; jó ötlet megmutatni, hogy papok és családok együtt lehetnek, sőt, együtt kell lenniük az asztal körül. És nem csak a szentségi étkezésnél. Szóval azt mondták: „Ez jó ötlet, Leo, persze romba dönti minden esélyedet, hogy valaha püspök lehess…” És épp ezért mentem bele! Mert nem akartam püspök lenni.

Mikor plébános voltam, éveken át jártam a plébánia családjaihoz, akik meghívtak ebédre. Direkt mindig korán érkeztem, hogy együtt főzhessünk. Kicsit idegesek lettek, mert ők egy formális ebédet akartak adni a papjuknak; én meg azt mondtam: mi egy család vagyunk, ez nem egy hivatalos találkozó. Úgyhogy együtt főztünk, és észrevettem, hogy valami csodálatos történik a konyhában: együttműködtünk és közben beszélgettünk, mégha volt is benne valami jóféle szétszórtság. Miközben valaki kevergeti az ételt, megszólal: „Leo atya, szeretnék kérdezni valamit erről és erről a katolikus tanításról...” Én pedig válaszolok. És beszélgetünk róla, néha csak rövid mondatokban, mert közben, mondjuk, fölforr a víz…

– Ön nem plébános már, jelenleg ez a munka a küldetése?

– Egy megszentelt életet élő közösségnek vagyok a tagja, a Voluntas Deinek, ami egy pápai jogú világi intézmény. Eredetileg a baltimore-i főegyházmegye számára szenteltek pappá. Plébános voltam, kórházakban szolgáltam, börtönökben, majd a püspök megkért, hogy vezessem a pasztorális képzést egy nagyobb szemináriumban, hat évig tanítottam is itt.

Akkoriban egy nagy tévétársaság valahogy tudomást szerzett a munkámról, és akartak egy műsort csinálni a Plating Grace (A kegyelem tálalva) nevű mozgalmamról. Beleegyeztem, megcsinálták a műsort, és kiderült, valójában egy meglepetés főzőversenyről is szó van… Ki kellett állnom az egyik legismertebb séf ellen – és legyőztem. Ez volt az a pont, amikor a Plating Grace mozgalmat milliók ismerték meg; a tévéadás alatt kétmillióan látogatták meg a weboldalunkat.

Emellett megalapítottam a Table Foundationt, amely a vendéglátóiparban dolgozókat pasztorálja. Ezenkívül volt elítéltekkel is foglalkozom, munkát adok nekik, képzést biztosítok, és remélhetőleg hamarosan egy éttermet is tudunk nyitni – ha Isten is úgy akarja –, ahol szentek és bűnösök együtt ehetnek.

– Hogyan választja ki a szabadult elítéltek közül, kik vehetnek részt ebben a programban?

– Ők választanak ki engem. Hallanak rólunk, és megkeresnek. Reméljük, összejön a pénz is hozzá, és akkor talán jövőre nyithatunk. Emellett előadásokat tartok, lelkigyakorlatokat vezetek, könyveket írok, tévéműsorok, rádióműsorok, podcastok – soha nem dolgoztam ennyit, mint mostanában. Majdnem ötvenéves vagyok, és éttermet akarok nyitni?! A legnagyobb őrültség, amit csak tehetek! Ugyanakkor ez is azt mutatja, hogy ha Isten azt akarja, hogy tegyél meg valamit – és hiszek benne, hogy azt akarja –, akkor áldást is ad hozzá, és megadja hozzá az erőt. És még receptekről is gondoskodik.

– Kapott negatív visszajelzéseket, akár az Egyházon belül, akár azon kívül?

– Természetesen. A Katolikus Egyház egy nagyon kritikus hely. És ez rendben is van! A kritikusainktól sokat tanulhatunk. Megtanulhatjuk, hogyan lehetünk alázatosak, megtanulhatjuk, hogy a kritikában néha igazság is lehet. Amikor azt mondják, ennek a papnak nem kéne a tévében főznie, azt felelem, rendben, nem is a főzésről van szó – hanem egy olyan élményre hívom meg az embereket, ahol a hitről beszélek az ételeken keresztül. Mások azt mondják, ez a pap olyan öntelt, merthogy ő a tévében, rádióban szerepel, könyveket ír, körbeutazza a világot – igen, ez igaz, néha tényleg öntelt vagyok. Éppen ezért járok gyónni rendszeresen. És imádkozom az alázatért, türelemért mindennap. Egyet mondhatok: ha türelmet és alázatot akar valaki tanulni, indítson saját tévéműsort! Mert akkor egyfolytában várnod kell! A megfelelő szögre, kameraállásra, technikai dolgokra… Mindenki utasításokat ad neked… És a legmegalázóbb: utána látod magad a tévében – és rádöbbensz: fogynom kell.

Ugyanakkor mindez nem számít. Az emberek kritizálnak, én elfogadom, és tanulok belőle. És tudják, kik szoktak pont így tenni? A séfek. És még kik? Anya és apa. Amikor főznek a gyerekeiknek, ők meg azt mondják: nem finom. És alázatosnak kell lenniük, és valami olyat csinálni, amit megesznek. Ez az én küldetésem is végső soron: hogy jóízű falattá tegyem Isten mérhetetlen és örök jóságát az emberek számára. Ami hol túl sós, hol meg keserű. Máskor meg édes. Időnként nehezen rágható. Néha az igazságot nehéz megemészteni. Ezért próbálom ízletessé tenni.

– Bemutatná nekünk a Grace Before Meals (Étkezés előtti ima) mozgalmat?

– Mostani nevén Plating Grace (A kegyelem tálalva). Eredetileg Grace Before Meals volt, amiről mindenki azt hitte, csak annyit akarok mondani, hogy imádkozzál evés előtt.

– Túl régivágású volt?

– Túl spirituális. Túl ájtatos. Úgyhogy megváltoztattam Plating Grace-re – mert ez az, amit teszek: tálalom a kegyelmet. A séfek gyönyörűen tálalják az ételeket. Felszolgálják, és te azt mondod: Hú! Ez igen! Ezt meg akarom enni! Én pedig tálalom a kegyelmet. Nemcsak a katolikusoknak, hanem mindenkinek, szerte a világon, különböző kultúrákban. És még jobb is, amikor bűnösök akarják elfogyasztani.

– Hogy érzi magát Magyarországon?

– Magyarország csodálatos élmény volt számomra: hit, történelem és tradíció. Tudom, mi mindenen ment át ez az ország, hogy a harmada egykori területének, két világháború, nácizmus, kommunizmus, járványok, árvizek… És mégis, van mibe kapaszkodniuk az embereknek. Amit a tévéműsorommal meg akarok mutatni a világnak az az, hogy a rengeteg nehézség ellenére a valódi szépség látszik az emberek arcán.

– Hogyan lehet az „étel teológiáját” beleszőni a családok mindennapjaiba?

– A szülőknek időt kell találniuk arra, hogy táplálják a gyerekeiket: testben – nyilván az étkezések révén; értelmükben – erre való a beszélgetés az asztal körül; és lélekben – amikor Istenről, a hitről, az imáról, a Szentírásról beszélgetnek velük. És az asztal körül, a családi étkezésnél mindennek helye van! Imádkozol, mielőtt elkezded, megtudod, mi történt a többiekkel aznap, illemet tanulsz, megtanulod szolgálni a többieket, és természetesen a recepteket is… Így ha Isten hazahívja magához a szüleidet, akkor is mindig emlékezni fogsz rá, mivel tápláltak gyerekként. „Vegyétek és egyétek… Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”

Fotó: Merényi Zita

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria