A pap az Isten kutyája – Interjú Erdei József bazilita szerzetessel

2018. február 11. vasárnap 15:00

Istenről, hitről, életről és halálról, tengeren túli emlékekről, múltról és jelenről beszélgetett a kilencvenedik életévét február 4-én betöltött Erdei József bazilita szerzetessel Máriapócson a Nyíregyházi Egyházmegye sajtóreferense, Polyákné Tóth Nóra.

Azt, aki Erdei József bazilita testvérrel találkozik, szíven üti a felismerés: mekkora hite van ennek a kilencvenéves embernek, akinek mindig mosoly van a szája szegletén. Napi rendszerességgel jár a máriapócsi kegytemplomba járókeretével.

– Milyen főbb állomásai vagy fordulópontjai voltak életének?

– 1956-ban mentünk ki egykori növendéktársammal, Bazil atyával Ausztriába, ahol azt mondták, Klagenfurtban a konzulátuson, ha valaki intézkedik, akkor átmehetünk Rómába. Akkor még nem voltam fogadalmas, rendtag, csak novícius. A Germanicumban féltek tőlünk, mert nem tudták, milyen emberek lehetnek azok, akiket egy szerzetes elöljáró egy másik helyre akar küldeni, féltek tőle, hogy valami bajt csinálunk. Persze elöljárónknak nem volt választása, a mi elküldésünkkel két rossz megoldás közül a rendház számára kevésbé fájdalmas megoldást választotta.

28 éves voltam akkor, nem akartam a szüleimre támaszkodni, de édesapám azt mondta, egész ember kell a teológiához, ne dolgozzak, ne végezzek egyéb tanulmányokat. Másfél évig Rómában tartózkodtam, majd Kanadába kerültem ki 1958 júliusában. Egy év múlva pedig Kelet-Kanadában, a Nagy-tavak vidékén, a dohányültetvények mellett telepedtem le a Grimsbyben található rendházban. Onnan jártam át 100 kilométerre vasárnaponként egy kis magyar közösséget szolgálni.

Úgy volt, hogy Kanadában csak pár hónapig leszek, megkezdtük az áttelepülést az USA-ba, de marasztaltak: így lett belőle tíz év. Az utolsó novíciátusi évemben Albertába akartak visszahelyezni, ahol az első kanadai évemet töltöttem, de a mínusz negyven fokos komisz telek elrettentettek, és inkább Rómába készültem. A generális atya ez alatt az év alatt doktorátus megszerzését ajánlotta fel nekem, de tudtam, hogy a több éves kihagyás miatt egy év alatt biztosan nem sikerülne megszereznem a doktorátust. Így inkább a Pápai Keleti Intézetben tanultam, ahol többet sajátítottam el a gyakorlathoz szükséges ismeretekből, mint bárhol máshol. A római nagyfogadalomtétel után visszaküldtek oda, ahonnan jöttem: Kanadába.

– Nem akart volna Rómában maradni?

– Rómában lenni élmény, de nem akartam valamilyen hivatalban eldugva maradni. Én szeretem a népet szolgálni, de hogy fújjam az aktákról a port: nem nekem való. Mikor hazaérkeztem újra a tengerentúlra, épp a dohányt készítették a vásárra. Az erdélyi nyolcvanéves Juli néni így fogadott: „Father Erdei, Isten hozta, hol van?” „Hát hol lennék? Itt a dohányvidéken.” „És hol lesz? Hol fog lakni?” – kérdezte a néni. „Juli néni, a lakásával szemben, a templom mellett.” „Oh, hála Istennek!” – örült nekem. „Mért?” „Mert maga parasztpap” – mondta. „Micsoda?” – csodálkoztam én. „Parasztpap. Parasztok közé való.”

Földművesként (ami családi örökség, de szerzetesként is dolgoztam dohányültetvényeken) tudtam, hogy kell beszélni velük. Mikor egy ember hiányzott egy farmról, bajban voltak, beálltam közéjük, segítettem nekik.

Mikor tíz éve szolgáltam papként, rövid látogatásra hazatértem, Dudás püspök úr azt mondta: „Eredj most haza Kanadába, de készülj.” „Hova, püspök úr?” „Mégy Amerikába, New Jersey-be. Neked ott a helyed.” És valóban, egy év múlva május elsején jött a levél, hogy mikor kívánok indulni. Majdnem negyven évig tartó utolsó állomás következett tehát: New Jersey.

– 60 év távollét után 2016-an érkezett vissza Magyarországra. Hogyan élte meg a változást, hogyan tudott újra otthonra találni itt Máriapócson?

– Nem akartam jönni, de hét évvel korábban már elfogadták itthon, hogy Matawant fel kell adni, mert nem fenntartható. Matawant mi ott Máriapócsnak hívtuk. Az ottaniaknak megígértem, hogy maradok, ott fogok meghalni, de nem tudtam beváltani ígéretemet. Együtt építettük fel a rendházat, a templomot. Nem sajnáltam semmit, csak a kápolnát, hogy azt ott kell hagyni. Féltem, hogyan fogom megértetni magam Magyarországon. Sok időbe került, mire újra megszoktam, hogy csak magyarul beszéljek, bár még most is keverednek angol szavak a mondataimba.

– Mi indította arra, hogy szerzetes legyen?

– 1946-ban egy nagyon derék bazilita atya, Regős Dénes harmadmagával missziót tartott szülőfalumban, Nagylétán. 18 éves voltam. Ez a misszió nagyon megmozgatta a falut. Csütörtökön azt mondták az atyák: „Ma senki nem megy ki dolgozni. Ezt a napot a lelketekre szánjátok!” Regős atya gyertyákkal vonultatta fel a fiatalokat a főutcán. „Mi ez, tüntetés?” – kérdezte valaki, aki látta a menetet. „Nem, csak megmutatjuk, hogy keresztények vagyunk” – hangzott a válasz. „Ezek a hitüket is megvallják, és védik a papjukat is” – mondta a rövid időre elhurcolt protestáns lelkész felesége. Vagyis mindenkit, köztük engem is, megérintett a szerzetes atyák missziós lelkigyakorlata.

Regős atyát Berettyóújfaluba internálták hat hónapra a misszió miatt. Hazafelé bejött hozzánk újra, Nagylétára, és vasárnap ő tartotta a prédikációt: „Kedves testvérek, egy évvel ezelőtt itt misszió volt. A kereszt a falra került, de a kereszt nem a falra való, a keresztet hordani kell. Én hordom legtovább egyedül. Meg vagyunk győződve, hogy amit megtudtunk, megtettük a ti lelketekért, mert kötelességünk. A pap az Isten kutyája. Ha a gazda szérűje bajba van, és a kutya nem ugat, meg kell kövezni azt a kutyát.” A pap az Isten kutyája. Úgy megfogott: én is olyan pap akarok lenni, mint Father Regős, fogalmazódott meg bennem az elhatározás. Amikor csak hazajöttem a hatvan év alatt, mindig felkerestem őt is.

„Apám, a Father beszélni akar veled” – mondtam édesapámnak. „Mit akar? Esik az eső, sár is van, nem megyek.” De csak elment, hogy beszéljen vele. Regős atya könnyen le tudta venni a lábáról az embereket, apámat is, aki nem akarta, hogy a rendbe menjek, de őt is öt perc alatt helyre tette szavaival. Az első gyerek voltam a hat közül, apám tartotta magát hozzá, hogy neki szüksége van rám a földeken is. „Hány gyereke van?” – kezdte a perdöntő beszélgetést az atya apámmal. „Hat.” „Hat áldás. Ha egyet a Jóisten hív, maga elengedné? Maga becsületes ember, ha a fia mihaszna lenne, odaadná, mert nem tudná használni. De maga becsületes.” S akkor elengedett.

– Hogyan tudta elengedni a világ dolgait? Mennyire okozott az Önnek nehézséget, hogy nem lehet családja, gyermeke, unokája?

– Szeretem a vallásomat, szerettem a Bibliát már gyerekkoromban is. Amikor meghalt XI. Piusz pápa, a segédlelkész és az esperes, akik minket, ötödikeseket tanítottak, magyarázták, hogy megy a pápaválasztás. Annyira érdekelt minden, hogy megszerettem a hitünket, a Bibliát. Már hatvan éve leszek pap ebben az évben, olvasva a perikópákat, a szentírási részleteket, még most is előfordul, hogy könny gyűlik a szemembe, mert megértek valamit, és csodálkozom, hogy eddig hogy nem jöttem rá, ennek vagy annak a részletnek a jelentésére.

Mikor Krisztus lejött a földre, eljött az Isten országa. Kihez jött Krisztus? Nem egyénekhez, hanem egy egész néphez, Izraelhez. Krisztus országa bennetek van. Szükség van arra, hogy segítsük a másikat, hogy ezt mások is megértsék. Egymásért felelünk. Nem magamért lettem pap, hanem másokért.

– Hogyan készül a halálra? Gondol-e rá?

– Nagyon is. Castel Gandolfóban voltam egy lelkigyakorlaton, ott Federico Lombardi erre tanított minket: „Ha valamit kérnek tőled és megteheted, azt tedd meg. Mindig igennel válaszolni. Mindig igent mondani. Aki azt mondja: majd megadom a választ, azt felejtsd el.” Próbálni kell elfogadni, ami van, s mindig csak a pozitív úton felfogni a dolgokat. Sokszor azon gondolkodom, hogy lehet az ember annyira botor, hogy nem látja meg, mennyire szeret minket az Isten.

Fausztina nővér emlékiratát nem tudnám letenni. Ezt olvasva újra és újra rádöbbenek, hogy a kegyelem dolgozik bennünk és körülöttünk, az Isten kegyelme. Hogy az Isten mennyire fel tud emelni egy embert, ha az szereti a másikat, ha önzetlen.

A legnagyobb feladat, hogy elfogadjuk azt, amit Isten ránk mér, akár szenvedés, akár büntetés, mert azt is kapunk, de szeretni kell, amit az Isten nekem ad. Elfogadni azt egy igennel. Elfogadni, hogy össze kell pakolni és jönni kell. Elfogadni az Isten akaratát, ugyanúgy a halált is. Csak tudnám az Úristen kívánságát beteljesíteni! Irgalomra van szükségünk, mert érdemről nincs szó, azt nem tudunk felmutatni. Ha az Isten igazságossága jönne el, még a pápa sem tudna üdvözülni, annyira gyarlók és esendők vagyunk. Az Ő szemében nem lehet félvállról cselekedni.

– Visszatekintve hogyan jellemezné az Istennel való viszonyát? Hogyan jutott ki istenhitének mélypontjaiból, ha voltak ilyenek?

– Bíztam a Jóistenben, mindig volt hitem. ’56-ban kispapként, amikor elmentem egy pamutgyárba dolgozni, hogy segítsek nagy szegénységben lévő szüleimnek, a gyárban egy munkás megtudta valahogyan, hogy papnak tanulok. „Maga szereti az életet?” – kérdezte. „Igen.” „S akkor mért akar pap lenni? Nem szeretne élni?” „Hogyne szeretnék. De a Jóisten hív.” „De akkor nem értek valamit – értetlenkedett tovább. – Apám ávós tiszt, mindig azt mondja, hogy akik papnak mennek, félhülyék, életuntak és nem szeretnek dolgozni. Maga meg akar élni, dolgozni és értelmes is. Akkor most ki hazudik?” Mikor visszamentem a teológiára, szeretettel búcsúztak el tőlem.

– Van-e, lehet-e egy kilencvenéves szerzetesnek bakancslistája, vagyis mit kellene még megtennie, hogy teljes életet zárhasson le, amikor eljön a Teremtőhöz való visszatérés ideje?

– Hiány az életemben még a bűnbánat. Azért imádkozom, hogy ami hibát elkövettem, az Úristen törölje el, az adósságaimat tudjam letörleszteni. A püspökkel, bankkal már rendeztem az adósságokat. A Jóistennél több az adósságom. S mivel törleszteni igen nehéz, az irgalomért imádkozom, az adósságaim eltörléséért.

Forrás és fotó: Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Nézőpont
Vezető híreink - olvasta már?
-marianak-ez-cime-nem-elmeleti-meggondolasokra-osztonoz-foegyhazmegyei-majalis-mariaremeten
„Máriának ez a címe nem elméleti meggondolásokra ösztönöz” – Főegyházmegyei majális Máriaremetén

Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye pünkösdhétfőn, május 21-én tartotta meg a máriaremetei kegytemplom kertjében hagyományos majálisát. Idén először volt ez a nap Szűz Máriának, az Egyház Anyjának emléknapja. Az ünnepen Erdő Péter bíboros, prímás tartott katekézist és mutatott be szentmisét.

19:21
szuz-maria-az-egyhaz-anyja-kotelezo-emleknapja
Szűz Mária, az Egyház Anyja kötelező emléknapja

Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció dekrétumával elrendelte a Boldogságos Szűz Máriának, az Egyház Anyjának kötelező emléknapját, melyet a liturgiában a pünkösdvasárnap utáni hétfőn ünnepelünk az idei évtől.

2018. május 20. vasárnap