Amikor Rómában leesik az első hó…

Nézőpont – 2018. február 27., kedd | 9:01

Rómát hétfőn reggelre hótakaró lepte be, ekkora havazás 2012-ben volt. A város lakosai – gyerekek és felnőttek egyaránt – minden nehézség ellenére ünnepelve csodálták a havazást. A csodás történésről írt szívmelengető jegyzetet Vértesaljai László SJ, a Vatikáni Rádió magyar adásának főszerkesztője.


Amikor Rómában leesik az első hó, telefonál a szakácsunk, hogy ma inkább nem jön. A pék nem hozza reggel a kenyeret, tehát kétszersültet eszünk. Amikor Rómában leesik az első hó, úgy tízévenként egyszer, akkor többnyire elmaradnak a buszok, és úgy reggel nyolc óra tájt üres a centro storico, a belváros. A süppedő hó fölfogja a hangot, olyan csend van, hogy még a tolvajok is otthon maradnak. Amikor Rómában leesik az első hó, akkor a rádió hétkor bemondja, hogy az iskolák bezárnak, az egyetemek kapujára később írják ki, hogy ma „elmaradnak az órák”.

Így történt velem is, gyalog jöttem vissza a Gregoriana egyetemről, és egy egészen más várost találtam. Egy nagyon kedves, hósipkák födte várost, mely ilyenkor azt mutatja meg, ami egyébként el van rejtve. Az éjszaka zuhogó erős eső hajnaltájt havas esőre, majd havazásra váltott, és nagyon gyorsan tíz-húsz centis hó esett. Ablakomban a kinti hőmérő mínusz három fokot mutatott. Kiszaladtam a kertbe a január végi tavaszban ültetett árvácskáimhoz. Harcedzett kis virágként bátran meglapultak a jó tenyérnyi hótakaró alatt. „Corraggio!” – bátorítom őket: „Kibírjátok”. A nagy hóban átbotorkáltam a kert másik végébe, szemközt a Szent Péter-bazilikával, de most csak sejtettem, merre lehet. Ekkora hóesésben már csak hinni lehet. Amikor Rómában leesik az első hó, az ember hívőre fogja!

Az egyetemre odafelé menet a 40-es busz hamar csurig megtelt, és a sofőr a Vittorio Emmanuele néptelen korzóján egészen visszafogott, óvatos lépésben haladt. Elöl álltam, az arcát is láttam, amint elváltozott a tegnapi színeváltozás vasárnapja másnapján, mobilján kétségbeesetten kért a főnökétől erősítést: „Per favore, rinforzo, rinforzo!” („Erősítést kérek, erősítést!” – a szerk.)

Amikor Rómában leesik az első hó, az északi turisták helyzeti előnybe kerülnek. Teli tüdővel szívják a friss levegőt és hazagondolnak. Én is, haza Hévízre és Budapestre, az otthoni mínusz tíz-tizenötre, és fölujjong bennem a gyermek. Öt éve vártam erre a hóra. Most itt van a kezem ügyében, hógolyót gyúrok, és elhajítom a Pantheon felé. Bemennék, hogy lássam, miként esik be a hó a likas tetején az öreg kerektemplomba, de be van zárva. Laci, hát nem érted, amikor Rómában leesik az első hó, akkor nem nyitnak ki a templomok sem rendesen, hanem csak úgy felibül-harmadábúl? Ez itt például teljesen csukva.

A Piazza Navona csodálatos a havazásban. Bernini szökőkútjainak szobrai ügyetlen kézzel tapogatják a hófehér hupnikat magukon. Egyik-másik hófödte-behunyt szemmel keresi a helyét. A legcsodálatosabb azonban az, hogy a járókelők arca, amennyire kilátszik a sálak és egyebek burkolatából, derűs, kópés és gyermeki. Lassabban is megyünk, és egymásra nevetünk. Csak úgy! Fiatalok és öregek, kedves nővérek és a kedves nem nővérek, a többiek. A távol-keleti turisták jószerint ferde vágású szeme elkerekedik, és nincs ember a fehér Urbsban ma reggel, aki ne értené, hogy miért csilingel oly derűsen a „Buon giorno!”. Mert Rómában minden más, amikor leesik az első hó!

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria