Az én papom: Balázs András

András atya mosolyogva nyitott ajtót első találkozásunkkor. Már ekkor megragadott Jézus iránti szeretete, amely az arcán tükröződött. Ennek már jó pár éve, és sok találkozás van mögöttünk.

A felhívás, hogy mutassuk be papunkat, rögtön arra ösztönzött, hogy írjak róla, mert számomra, számunkra András atya nagyon értékes ajándék. Nemcsak az én papom, hanem a miénk.

Papi elhívása előtt az egészségügyben dolgozott, nagyon sok élethelyzettel találkozott, ezek révén is nagyon gyakorlatias, és sokat segít nekünk személyes tapasztalatai által.

Ferenc pápa gondolatai indították el azon az úton, hogy eljutott egészen Ausztráliáig, a trappista szerzetesrendig, melynek tagjai szigorú csendben és munkával töltik napjaikat. Ez a tette minket is ösztönzött, hogy kilépjünk a mindennapi kényelemből, s a zajos világban többet legyünk csendben, elmélkedve.

András atya szabadidejében gyönyörű rajzokat készít. Számomra sokat jelentenek az arcok, amelyeket ábrázol. Rohanó világunkban nincs időnk egymás arckifejezésein elgondolkodni, de az ő festményei lehetőséget adnak erre is.

Tőle sajátítottuk el, hogy mindennapjainkban nagyon oda kell figyelnünk a következő sorrendre: alvás, étkezés, imádság, aktivitás. Először meglepő volt számunkra ez a sorrend, de a megtapasztalásunk bizonyította, hogy rendkívül fontos.

Szolgálja Istent, alázatos szeretettel. Velünk örül, vagy osztozik fájdalmunkban. Hálásak vagyunk Istennek, hogy ő a mi papunk!

„Ahogyan a víz tükrözi az arcot, úgy tükröződik a szívben az ember.”
(Péld 27,19)

Besztercei Szilvia