Beteljesülő élet

Nézőpont – 2017. február 18., szombat | 16:00

Évközi 7. vasárnap – Gondolatok az olvasmányokhoz (Lev 19,1–2. 17–18; 1Kor 3,16–23; Mt 5,38–48)

A hegyi beszéd első részében Jézus az ószövetségi törvényt magyarázza, melyet nem eltörölni, hanem beteljesíteni akar (ld. Mt 5,17). Mi is sokat tanulhatunk e tökéletesítés belső logikájából: önkritikát és helyes Krisztus-követést.

Mindegyik téma – a paráznaság, a házasságtörés, az eskü, a talió-elv (a megtorlás elve) és az ellenséghez való viszony – felveti a kérdést: elég-e valamiféle emberi szempontból „igazságos” (azaz: a mi szemünkben méltányos) eljárásrendet követni, vagy Isten mást vár el tőlünk? Elég, ha a rossz (értsd: a másikénál rosszabb) tettektől tartózkodom? Megfelelő-e, ha egész erkölcsiségem kimerül abban, hogy „olyan vagyok, mint a többiek” (vagyis: ha ők jók hozzám, én is jó vagyok hozzájuk; ám ha rosszak, jogom van ugyanolyan fokú rosszaságra)? Lehet-e egészséges világot felépíteni arra az elgondolásra, mely szerint „amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten”? Emberileg érthető az ilyen magatartás – de elegendő-e az üdvösséghez?

Jézus válasza világos, nem hagy kibúvót: nem elég. Isten kinyilatkoztató tekintélyével lép fel, amikor számadásra hívja az emberi okoskodást: „Hallottátok a parancsot (…) Én pedig azt mondom nektek (…)” (Mt 5,38 és 43). A Mester a megszólalás módjában itt Mózes fölé emelkedik: nem közvetít egy isteni üzenetet, hanem ő maga közvetlenül, teljes súllyal mondja ki a szavakat: „ne álljatok ellent a gonosznak” (Mt 5,39), „szeressétek ellenségeiteket” (Mt 5,44). Maga a Fiú jelenti ki, hogy mi, gyarló emberek csakis ezen az úton mutathatjuk meg: Isten gyermekei vagyunk (Mt 5,45), így leszünk nemcsak névleg, de valóban fiakká a Fiúban. A keresztség kegyelme csakis így kezd el kibontakozni bennünk, s megtermi a gyümölcsöket, amelyeket a gazda olyannyira keres életünk ágain (vö. Lk 13,6–9).

Ebben a perspektívában áll a végső felszólítás: „Legyetek olyan tökéletesek, mint amilyen tökéletes a ti mennyei Atyátok” (Mt 5,48). Nem metafizikai vagy emberileg leképezett tökéletességről van szó, ami már-már mindenhatóságot, mindentudást jelent – erre soha nem leszünk képesek. Az élet beteljesüléséről, a saját személyes mivoltunkhoz képest legtökéletesebb Istenhez való hasonlóságról, istenképűségünk kibontásáról van itt szó. Ennek pedig csak egyetlen útja van: szeretni, túl minden emberi elváráson és „igazságosságon”. Ez a szeretet „őrültsége”, amelyre Krisztus keresztje, a szentek példája tanít. Ez a világ utolsó reménye, amelyet az emberi „igazságosságnál” és „kölcsönösségnél” jobban kevés dolog tud elpusztítani. „Szeresd embertársadat úgy, mint magadat. Én vagyok az Úr” (Lev 19,18).

Török Csaba/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria