Borotválkozás közben bele tudott nézni a tükörbe... – Robert Spaemann halálára

2018. december 21. péntek, 19:13

December 10-én, kilencvenegy éves korában meghalt Robert Spaemann filozófus, katolikus gondolkodó. Görföl Tibor, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola docense, a Vigilia főszerkesztő-helyettese emlékező írását adjuk közre.

Nem sok emberben kelt szenvedélyes érdeklődést, ha meghallja a filozófia szót, de arra talán mindenki felfigyel, ha valakit kora legnagyobb katolikus filozófusának neveznek. Természetesen lehetetlen eldönteni, hogy ki jogosult e cím viselésére, de 1992 óta egyre többen hajlottak arra, hogy a másik két esélyes, a kanadai Charles Taylor és a francia Jean-Luc Marion helyett a december 10-én elhunyt német Robert Spaemannt tüntessék ki ezzel az elismeréssel. A német filozófus számtalan területen a világ nyilvánossága elé tárta, mit jelent a katolikus szellem, és meggyőzően igazolta, hogy a filozófia nem a valóság felett lebegő életidegen fogalmi játék, hanem főként azzal foglalkozik, ami mindenki számára magától értetődően áthatja az életet, de éppen ezért szinte senki nem veszi a fáradságot ahhoz, hogy figyelmet szenteljen neki.

1992 azért tekinthető meghatározó dátumnak, mert Robert Spaemann hatvanöt évesen ekkor vonult nyugdíjba a müncheni egyetemről, és még a korábbiaknál is intenzívebben az írásnak és a gondolkodásnak szentelte magát. Maradhatott még volna legalább három évig a katedráján, és mivel igen népszerű tanár volt, értetlenkedést is váltott ki a távozása. Spaemann jellegzetesen fanyar humorával csak ennyit mondott az értetlenkedőknek: „Jobb, ha most megyek el, amikor mindenki azt kérdezi, miért hagy itt minket ilyen korán, mint ha évek múlva már csak azt kérdezgetnék: nahát, ez még mindig itt van?” A megelőző években Spaemann olyan egyetemeken tanított és olyan egyetemekre kapott professzori meghívást, ahol korábban soha nem adott elő filozófiát katolikus tudós. Soha nem rejtette véka alá, hogy katolikus, mindenki tudta róla. Mégis éppen őt kérték fel 1969-ben, hogy foglalja el a világ egyik legtekintélyesebb filozófiai tanszékét, s legyen Hans-Georg Gadamer utódja a heidelbergi egyetemen. Spaemann mindössze két évet töltött itt, és távozása azzal függött össze, hogy nemcsak a tudománynak, de az erkölcsi tartásnak is mestere volt. Heidelbergben az előző évi diáklázadások után a tanár kar rettegett attól, hogy ismét feszültség támadhat a professzorok és a diákok között, ezért azonnal elhatárolódtak azoktól az oktatóktól, akik tanári tekintélyüket érvényesíteni igyekeztek a követelésekkel fellépő egyetemistákkal szemben. Amikor az egyik tanár nem volt hajlandó nyomban az első óra után hosszú vitát folytatni a harcias diákokkal, hanem azt hangsúlyozta, hogy a vitához megfelelő ismeretek lefektetésére van szükség, a tanszékről egyedül Robert Spaemann állt a pártjára. Máskor a filozófiai intézet vezetői azonnal készek voltak törölni a tanrendből annak a tanárnak az óráját, akivel a diákok nem voltak megelégedve, de álságos módon pénzügyi nehézségekre hivatkoztak – ekkor Robert Spaemann felajánlotta, hogy saját zsebéből kifizeti a tanár bérét, mire a vezetőség kénytelen volt engedni. E körülményeket Spaemann végül elviselhetetlennek találta, s bár a filozófia intézményes csúcsáról lemondott, fontosabb volt neki, hogy borotválkozás közben bele tudott nézni a tükörbe.

Efféle esetek végigkísérik a nagy német filozófus életét. De természetesen nem ezért lett kora talán legnagyobbja. Korai műveiben széles körű filozófiatörténeti ismeretek birtokában annak járt utána, hogyan változott meg az emberről és az emberi természetről alkotott felfogás az európai évszázadokban. Egyik nagy felfedezése az volt, amit – kissé riasztóak ható szóösszetétellel – a „teleológia inverzének” nevezett. Arról van szó, hogy az emberi természetet az európai gondolkodás hosszú időn át olyasminek tekintette, ami nincs egyszer s mindenkorra készen, nem teljes és végleges eleve, hanem arra van rendelve, hogy kibontakozzon és teljesen megvalósuljon (ezt a megvalósítandó cél elérését hangsúlyozó gondolkodásmódot nevezzük teleológiának). Legkésőbb a 17. századtól azonban előtérbe került az a meggyőződés, hogy az emberi létezésnek nem a kibontakozása, hanem a megőrzése és fenntartása a legfontosabb, s ettől kezdve az emberi élet alárendelődött fennmaradása feltételeinek: már nem valamilyen belső teljesség elérése a kívánatos, hanem az, hogy mindenáron biztosítjuk életben maradásunkat. Különösen érdekes, ahogyan Robert Spaemann bemutatja ennek az átalakulásnak a következményeit Fénélon és Bossuet, a két nagy francia püspök Isten szeretetéről folytatott híres vitájában.

Az a katolikus közeg, amelynek személyes jelentősége ebben a filozófiatörténeti érdeklődésben is megnyilvánul, már gyermekkorától fogva adva volt Robert Spaemann számára. Szokatlan módon az apja ugyanis Heinrich Spaemann katolikus pap, népszerű lelkiségi író volt, aki felesége halála után szenteltette magát pappá. A filozófiát választó gyermeke pedig mindig is azt a meggyőződést vallotta, ha a keresztény ember, aki tudatos életet akar élni, nem engedheti meg magának, hogy a hitét ne hozza összefüggésbe azzal, amit egyébként a világról tud, és ennek az összefüggésnek a megteremtéséhez nélkülözhetetlen számára a filozófia. A bölcseleti érdeklődés Robert Spaemann életművében pedig alighanem abban fejeződött ki a legszebben, amit az emberi személy lényegéről mondott. Ezen belül is főként a megbocsátásról szóló okfejtései lehetnek megragadóak, amely szerint a megbocsátást gyakorolva az ember lehetőséget ad a másiknak arra, hogy ne az határozza meg, amit tett. Aki megbocsát, lényegében azt mondja: „Megengedem neked, hogy más legyél, mint az, aki akkor voltál, amikor megbántottál.” Ezt pedig senki nem tudja kimondani önmagának. Részben erről szól Személyek. Kísérletek a valaki és a valami közötti különbségről című főműve, amely 1996-ban jelent meg.

Robert Spaemann katolikus szellemisége abban is észrevehető volt, hogy már a kilencvenes években a pápa barátjának és a pápa tanácsadójának könyvelték el. II. János Pál és XVI. Benedek idején egyaránt többször megfordult Castel Gandolfóban, ahol nemcsak hivatalos tanácskozásokon vett részt, de személyes eszmecserét is folytatott az egyházfőkkel. De katolikus identitása főként abban nyilvánult meg, hogy soha senkinek nem igyekezett a kedvére tenni, senkinek a tetszését nem kereste, és rendszerint olyan állásfoglalásokat fogalmazott meg (kiterjedt publicisztikai tevékenységében is), amelyek minden szekértábor számára meglepőek voltak. Amikor például dél-amerikaiak azt hangsúlyozták, hogy az Egyháznak a szegények pártjára kell állnia, mert a szegények fognak győzni (Marx szellemében), azzal vágott vissza: nem, az Egyháznak akkor is a szegények pártjára kell állnia, ha nem győznek, mert az Egyház mindig a legyőzöttek oldalán áll. Ugyanilyen határozottan bírálta az Egyház és a konzervatívnak számító politikai csoportok túlságosan szoros összefonódását, és ugyanilyen egyértelmű szavakkal lépett fel az állatkísérletek, az atomenergia és az eutanázia ellen. Kevés katolikus volt, aki külön könyvben foglalkozott az atomenergia felhasználásának erkölcsi és antropológiai felelőtlenségével.

Aki olvasta Robert Spaemann boldogságról szóló írásait, soha nem felejti el azt a mondatát, hogy aki boldog lesz, felismeri, hogy lényegében mindig is boldog volt, csak nem volt tudatában. Amikor pedig megkérdezték tőle, otthon érzi-e magát a világban, azt felelte, túlzás lenne azt mondani, hogy otthon van a világban, de azért az idegenben való tartózkodásnak sem kell rossznak lennie, sőt nagyszerű lenne, ha az emberek csodálatosnak tudnák tartani. Most, amikor a boldogságról oly sokat gondolkodó filozófus földi élete véget ért, e szavak tükrében mindannyian tudjuk, mit kívánjunk neki.

Fotó: Katholisch.de

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Nézőpont
Vezető híreink – olvasta már?
nemzetkozi-eucharisztikus-kongresszus-kivul-es-belul-tizenot-kerdes-es-valasz-segit-keszuletben
Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kívül és belül – Tizenöt kérdés és válasz segít a készületben

Fábry Kornélt, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) általános titkárát kérdeztük a budapesti találkozó előkészületeiről, tudnivalóiról. A kérdéseket és a válaszokat két részben adjuk közre. Az alábbiakban az első rész olvasható.

2019. február 18. hétfő
isten-tud-kozel-hozni-minket-egymashoz-uzeni-hazassag-hete
Isten tud közel hozni minket egymáshoz – üzeni a házasság hete

A hazánkban tizenkettedszer megrendezett házasság hete programsorozat záró szentmiséjére február 17-én, a budapest-belvárosi Nagyboldogasszony-főplébánia-templomban került sor. A liturgiát Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök vezette.

2019. február 18. hétfő