Csak tettem a dolgom – Interjú a püspökké szentelésének 25. évfordulójára készülő Bosák Nándorral

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Bosák Nándor 55 éves papi szolgálata alatt sok mindent megélt, az egyházellenes, kommunista időszakot, majd a rendszerváltozást követő éveket, amelyek az Egyháznak több lehetőséget kínáltak – bár nem mindig a látványos gyarapodást éltük meg. Volt egyszerű lelkipásztor, teológiai tanár, szemináriumi spirituális és rektor, majd egyházmegyét szervező és kormányzó püspök. Immár harmadik éve nyugdíjasként szemléli a világot és az Egyház életét.

– Kedves püspök atya! Emlékszem, prédikációiban egy-egy évfordulón mindig azt hangsúlyozta, az emlékezés egyben értékelést is jelent. John Lukács író, történész, püspök atya egyik kedvenc szerzője azt mondta: „Az ember előre él, de csak a múltat ismeri, ezért hátrafelé gondolkodik.” Isten gondolatai viszont a jövőre néznek. Mi volt az Ő terve püspök atya életére?

– Isten gondolataiban a múlt és a jövő együtt van, Isten az örök jelen. Ezért aztán az Isten dimenzióit tudomásul vevő ember nem lesz rabja a múltjának, és nem fél a jövőjétől.

Az öntudatára ébredt ember szembetalálkozik azzal a lehetőséggel és feladattal, amelyet az élet, végső soron az Isten kínál neki, ebben kell megtalálnia a helyét. Ezt a felismerést nevezhetjük hivatásnak. A világot nem mi irányítjuk, és a világ sem csak a maga törvényeit követi. Úgy megy az élet, hogy benne Isten terve valósul meg, amely – mint ahogy John Lukács is mondja – csak a múlt megértéséből és tapasztalatainak felhasználásával válik világossá előttünk. Így van ez a személyes életünkben is. Mi volt a hivatásom? Inkább azon gondolkodom el, hogy mit akart „elvégeztetni” velem az Isten. Ami jó volt, az örömmel tölt el (nem büszkeséggel), a kudarcokat pedig a megbocsátó Istenre bízom.

A vallásnak – a vallásos életnek – mindig van ellensége, mindig „veszélyeztetett” helyzetben van, csak a veszély más-más formában jelentkezik. Ezért nem elég a külső körülmények miatt panaszkodni, ezt vagy azt a jelenséget felelőssé tenni, inkább azt kell keresni, hogy az adott helyzetben mi a következő lépés. Mi visz a jó és az igazság felé. Nem szeretek úgy beszélni a történelmi eseményekről vagy a minket körülvevő társadalmi körülményekről, hogy „akkor” nem volt szabad az Egyház, most már szabad, vagy fordítva. Legfeljebb azt mondhatom, hogy akkor nehezebb volt, most pedig könnyebb a vallásos ember helyzete. A történelmi szituációk sohasem csak fehérek vagy feketék. A dolgok végső soron az ember lelkében dőlnek el. Ezt a külső dogok segíthetik vagy nehezebbé tehetik, sajnos teszik is, de nem tudják Isten szándékát áthúzni. Így tekintek vissza életem különböző állomásaira, és azokra a külső körülményekre is, amelyek között éltem. Istennek volt és van rólam elgondolása, valamit velem is el akart végeztetni a világban az emberek javára, én pedig igyekeztem Rá figyelni, és barátságának tudatában szembe nézni a feladatokkal meg az akadályokkal is. Hol több, hol kevesebb sikerrel.

– Püspöki kinevezésével kettős feladat várt Önre. A főpásztori szolgálat feladatai mellett egy teljesen új egyházmegye felépítésével kellett megbirkóznia. Teherként nehezedett a vállára e kettős feladat?

– Érdekes pályája van az életemnek. Felszentelésemet követően 14 éven át a lelkipásztorkodásban végeztem szolgálatot, a hívek között éltem egyszerű papként. Utána 16 éven keresztül a papnevelés volt a feladatom, a jövendő papokat kellett formálnom, fölkészíteni őket a hivatásukra. Ezek után bízták rám egy új egyházmegye megszervezését, és annak a nagy „egyházmegyei családnak” a vezetését, amely akkor kb. 250 ezer katolikus hívőből, 80 aktív lelkipásztorból állt és körülöttünk sok-sok emberből (kb. egymillió ember él ezen a területen), akik közül nem tartoztak mindannyian a mi egyházmegyénkhez, de bizonyos értelemben értük is felelősek voltunk. Mindezt nem úgy szemlélem, hogy könnyű vagy nehéz volt, hanem ez lett a hivatásom.

Nem sokkal a püspökké szentelésem után találkoztam egyik paptársammal, akivel együtt tanultunk annak idején a szemináriumban. Aggódva kérdezte: „Mondd, ismerve a te természetedet és adottságaidat, hogyan lehet ilyen körülmények között ellátni a püspöki feladatot?” Mellbe vágott a kérdés. „Bizony, ezt magam se tudom – fogtam tréfásra a választ –, de ha már rám bízták, megpróbálom, és majd meglátjuk, mi jön ki belőle.” Néhány évvel ezelőtt ismét találkoztunk (az esztergomi bazilika káptalani sekrestyéjében), és derűsen beszélgettünk arról, hogy „azért valami mégiscsak kijött belőle”.

– Egyre komolyabb feladatokkal bízták meg.

– Tanulmányaim és a papságban eltöltött harminc évem alapján elméletben tudtam, mit kell tennie egy püspöknek, de egyházmegyei szervezési tapasztalataim nem voltak. A papokkal, főleg a szemináriumból kikerült fiatal papokkal tartva a kapcsolatot, volt képem a valós életről, és arról is, hogy mire lenne szükség az egyházi szolgálatban. Úgy gondoltam, ha papként helyt tudtam állni, akkor most sem lesz olyan nagy baj. Nem volt könnyű feladat, de mint korábban az új feladatok előtt, lépésről lépésre igyekeztem végezni a munkámat. Eközben sok minden sikerült, és sok minden nem.

Az új egyházmegye területén ugyanúgy folyt a lelkipásztorkodás, mint máshol, azonban az egyházmegyei egység struktúrájának kialakítása fontos feladat volt. Az egészet az alapjaitól kellett felépíteni, hiszen a szükséges épületek sem álltak rendelkezésünkre. Az első évben a nyíregyházi papi szociális otthon plébánosi lakásában működtünk. Továbbá ki kellett választani a papok közül azokat, akik vállalták és alkalmasak voltak az irodai szolgálatra. Itt senkinek nem volt ún. egyházkormányzati gyakorlata. Lipták József atya volt a titkár és a néhai Papp János atya az irodaigazgató. Elküldtem őket Egerbe, nézzék meg, hogy ott hogyan működik az iroda. Így kezdtük el a munkát. Volt ennek előnye is, nem kellett kiüresedett gyakorlatokat folytatni, a tényleges feladatokhoz igazodhattunk.

A másik nagy feladat a plébániai rendszer átszervezése volt. Egyházmegyénk jellemzője, hogy a híveink sok kisebb településen élnek, gyakran kisebbségben a protestáns vagy görögkatolikus hívek között. Figyelembe véve a papok létszámát, meg kellett keresni az optimális megoldást, hogy a hívek ellátása ne szenvedjen csorbát, és a munka elosztása is arányos legyen. Ez azonban nemcsak területrendezési feladat volt. Meg kellett ismerni a települések helyzetét, a szolgálatot végző papokat és lehetőségeiket. Nagy előnyt jelentett, hogy ismertem a paptársaimat. Egy részükkel mint lelkipásztor kollégákkal dolgoztam együtt, mások viszont tanítványaim voltak a szemináriumban. A strukturális építkezés mellett a szellemi építkezésre is gondolni kellett, mert az egyházmegye nem csak szervezeti egység. Munkálkodtunk azon – és ez a lelkipásztori munkánk fő feladata –, hogy az itt élő hívek és papok között kialakuljon az egyházmegyei közösséghez tartozás tudata, felelőssége és főleg mélyüljön a vallásos elköteleződés.

– Egy virágzó egyházmegyét látunk, ahol szociális, karitatív, oktató-nevelő tevékenység folyik több intézményben, a plébániai rendszer is felépült. Milyen tennivalók maradtak?

– A külső dolgokat tekintve – hála Istennek – egyházmegyénkről általában jó vélemény alakult ki, és természetesen örültem a jó hírünknek, de mindig szemem előtt volt, ami még hiányzik, ez éberségre és óvatosságra intett. Előre tekintve kellett gondolkodni. Történelmi tapasztalat, hogy amikor az Egyháznak túl jól megy a sora, és főleg megelégszik a jelen helyzetével, könnyen elfeledkezik a belső tartalomról. Igazi evangéliumi szellemiségnek kell átjárnia az életünket, gondolkodásunkat. Az építkezéssel párhuzamosan erre is törekedtem. Ebbe a kategóriába tartozik például, hogy igyekeztünk világiakat bevonni a lelkipásztori szolgálatba és a karitatív munkába, megszerveztük a világi hitoktatók, lelkipásztori kisegítők képzését, imamozgalmat szerveztünk papi hivatásokért. Ezen a téren is voltak örömeim.

– Ferenc pápa egyik megkapó gondolata szerint az egyház nemcsak szervezeti forma, hanem „Isten népe, úton a történelemben, örömökkel és fájdalmakkal”, amelyet a hívő közösség küzdelmes hétköznapi szentsége tölt meg. Milyen reformokra van szükségünk leginkább?

— A reformokat nem csak a külső dolgok elrendezésében kell látni. A reform (megtérés vagy megújulás) mindig a belső megújulásából táplálkozik. A gondolkodásmódunknak kell állandóan fejlődnie Krisztus irányába. A pap feladata – és természetesen a püspöké is –, hogy ebben a folyamatban segítse és szolgálja az embereket. Nem véletlenül sorolja az Egyház a papi rendet a szentségek közé, amely a szentségek dinamizmusa szerint működik, „szentségi jel” az emberek között. Az eredményessége sem mérhető le csupán evilági szinten. Ezért baj az, ha csak ezekre figyel az ember.

– A püspök atya ebben szép példát mutatott az egyházmegyének, világos irányvonalat követő, egyszerű életet élő, türelmes embernek ismerjük.

– Csak tettem a dolgom. Az első nyáron történt Debrecenben: a domonkosok templomában bérmáltam, és szentmise után bementem a Kenézy Kórházba, hogy meglátogassam az ott betegen fekvő papunkat. Egyedül mentem. Ahogy beléptem a kórház kapuján, özönlött a nép a vasárnap délutáni látogatási időben a főbejárathoz vezető hosszú és széles járdán. Ragyogó nyári napsütés volt, jöttek-mentek mellettem az emberek, én is igyekeztem közöttük célom felé fekete papi öltözetemben. Furcsa érzés kerített halmába, itt senki nem vett rólam tudomást. Senkinek nem tűntem fel, nem akadt olyan, aki – felismerve papi voltomat – köszönt volna, igaz olyan sem, aki gúnyolódva vagy megvetően nézett volna rám. Mindenki ment a maga útján. Eddig más környezethez voltam szokva… Szembesültem azzal, hogy idegen vagyok ebben a városban. Nem csoda, hiszen harmincöt év telt el azóta, hogy itt leérettségiztem, majd máshol folytattam tanulmányaimat. A gondolat azonban mélyebben érintett, és a fejemben visszhangzott Váci Mihály egy verssora: „Itt kell a napok hordalékából kimosni életem maroknyi aranyát.” Itt nem hivatkozhatom a múltamra, az Egyház régi érdemeire, még csak egyházi „rangomra” sem, itt a magam helytállásával szerezhetek, kell szereznem tekintélyt, jó ismertséget, nem is magamnak, hanem annak, „amit” és „akit” képviselek, a katolikus Egyháznak.

— Úgy látszik ez sikerült is, hiszen 22 évvel később, amikor a katolikusok Debrecenbe való visszatérésének 300. évfordulóját ünnepeltük, Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke közössége nevében így emlékezett: „A jubileumi év felerősíti a katolikus és protestáns együttélés krisztusi szálait, amit kötélméretűvé alakított II. János Pál pápának a református nagytemplomban tett látogatása (1991) és a gályarabok emlékoszlopa megkoszorúzása.” Majd hozzátette, „a mai nap ünnepi alkalom arra, hogy kimondjuk, Bosák Nándor, Debrecen első római katolikus püspöke ma a debreceni református hívek előtt a hit mélységének és a szeretet gazdagságának világító példája.”

Az egyházmegye területén belül is sokszínűség fogadta. Mi volt a feladata?

– Az egyházmegye három, egymástól bizonyos értelemben különböző hagyományokkal rendelkező területből tevődik össze. Más volt a szabolcsi, a hajdúsági, a szatmári papság és a hívek mentalitása. A három területből kellett egységes közösséget formálni. Fontosnak tartottam, hogy a korábban az egri és a szegedi nagy egyházmegyékhez tartozó különböző részek hagyományaiból a jól működő szokásokat továbbvigyük, vagy éppen változtassunk, hogy egységes közösség jöjjön létre. Azt gondolom, az elmúlt 25 év alatt formálódott a sajátos egyházmegyei gondolkodás.

A sokszínűség abban is megmutatkozott, hogy itt római katolikusok, görögkatolikusok, reformátusok, evangélikusok élnek együtt. A kisebbségi helyzetünk is kiemelt feladatot jelentett. Igaz, Szabó Magda írónő, aki akkor a Református Egyházkerület főgondnoka volt, egyszer így bátorított: „Püspök Úr! Ne féljen Debrecenben. A kisebbségi helyzet nagy kegyelem.” Mondhatjuk, hogy az egyházmegyénk az ökumenikus gondolat „gyakorlótere” lett országos vonatkozásban is. Itt is szép eredményeink vannak, ha nem is sikerült mindent megoldani. Fekete Károly püspök úr szavai – ha túl jóindulatúak is – jó irányról tanúskodnak.

– Henryk Sienkiewicz Quo vadis, Domine? című művében a hagyomány szerint a vértanúság elől Rómából menekülő Péter apostol találkozott a föltámadt Jézussal, s megkérdezte tőle: Quo vadis, Domine? (Hová mész, Uram?) Jézus azt felelte, Rómába megy, hogy ismét keresztre feszítsék. Erre az apostol visszatért a városba, ahol keresztre feszítették. Ennek mintájára, megfordítva a kérdést, szólt-e esetleg Krisztus: Hová mész, fiam? Kellett-e megfordulni, irányt váltani, korrigálni?

– A fenti kérdéssel mindenki találkozik, aki Isten jelenlétében próbál élni, és őszintén imádkozik. Akkor felelünk meg a hivatásunknak – és ez mindenkire vonatkozik – ha nem kerüljük meg az ilyen kérdéseket. Természetesen voltak helyzetek, amikor rossz vagy nem egészen jó döntések születtek. Ilyenkor változtatni kell, ha lehet, vagy viselni a következményeket.

Van bennünk egy alapvető beállítottság, erkölcsi irányultság (az erkölcstan ezt „optio fundamentalis”-nak nevezi), ez értékel és irányt ad. A személyes lelkiismeretünk ez, amely felel életünk minőségéért. Hétköznapi nyelven szoktuk azt mondani, hogy „én ilyen vagyok”. Nem vagyok se túl magabiztos, se erőszakos típus, olyan, aki egyből látja az igazságot, és azt határozottan képviseli is. A kategorikus és jelszavakban megfogalmazott véleményekkel szemben óvatos vagyok. Én inkább a megfontolva haladók közé tartozom. Úgy érzem, a szellemi látásom vagy lelki ítélőképességem elég jó. Megértem a dolgok lényegét és átlátom az összefüggéseket. De éppen ezért az én fejemben a dolgok, események, emberek sohasem csak fehérek vagy csak feketék. Nekem gondolkodásra van szükségem, hogy aztán valami mellett határozottan dönteni tudjak. Ebben a folyamatban szívesen figyeltem mások véleményére. A matematikában és a fizika világában egyértelmű megoldások adódnak, az emberi szituációkat mélyebb összefüggéseikben kell vizsgálni. Ehhez nekem időre volt szükségem és imádságra. Amikor aztán megszületett bennem egyfajta bizonyosság, azt nyugodtam és bátran követtem. Ha később kiderült is, hogy nem volt szerencsés vagy sikeres a döntés, nem ragadtam le sem az önsajnálatnál, sem a körülmények ostorozásánál. A jó eredménynek örülni tudtam, a kudarcok pedig nem vették el a kedvemet. Most – nagyobb távolságból szemlélve életemet – egyre világosabban látom, hogy ezen a hullámos úton Isten gondoskodó szeretete vezetett és vigyázott rám.

– Hilaritas est sal vitae – A vidámság az élet sója – mondja a latin közmondás. A püspök atya megőrizte a humorérzékét.

– Évtizedekkel ezelőtt került a kezembe Henri J. M. Nouwen Clowning in Rome (Bohóckodás Rómában) című könyvecskéje, amely mély, keresztény életet érintő kérdésekkel foglalkozik. A bevezető megmagyarázza a furcsa címet, utalva arra, hogy mi is a szerepe a bohócnak a cirkuszban. Az artisták, a bűvészek lélegzetelállító teljesítménye csodálatot, megdöbbenést, sokszor félelmet vált ki a nézőkből. Ezek között a számok között jelenik meg a bohóc, hogy levezesse a feszültségeket. Csetlik-botlik a porondon, megnevetteti az embereket, vagy könnyet csal a szemükbe. A bohócot nem csodálják, nem döbbenti meg a nézőket. A bohócot szeretik, mert együttérzést vált ki az emberekben. És amikor jól kinevették magukat, rájönnek, hogy valójában ők is ilyen csetlő-botló emberek saját életüknek porondján, és jól esik, ha mások is együttérzéssel, jóakarattal szemlélik botladozásaikat.

Ilyen szerepe van a humornak is az életünkben, és akinek van ehhez érzéke és érti a tréfát, az nagyon sokat lágyíthat az élet ütközésein. A jó humor – nem a gúnyolódás vagy a lelketlen csipkelődés – valóban jó ízt adhat az életünknek, ahogy a régi latin mondás hirdeti, mert az együttérzés légkörét teremti meg a mindig harcoló világunkban.

– Mivel tölti püspök úr az idejét? Bár tudjuk, hogy még mindig aktív a lelkipásztori szolgálatban, a papi otthonhoz tartozó Szent Antal-kápolnában rendszeresen misézik. A nagyszombati feltámadási szertartást is Ön végezte a nyíregyházi társszékesegyházban. Előadásokat, lelkigyakorlatokat is tart.

– Egy évvel a nyugdíjba vonulás előtt, egy újságírói kérdésre: „Mit fog csinálni nyugdíjasként?” – azt válaszoltam: „Ugyanazt, mint eddig, továbbra is »pap leszek«, legfeljebb a színfalak, a szereposztás változik.”

Az öregedés – már aki megéri – természetes, de nem könnyű része az életünknek. Lassan elkopik az ember. A 87 éves Seregély István érsek úr szokta mondani: „Eddig másoknak mondtam, hogy nem jó öregnek lenni, most már én magam is tapasztalom.” Amíg a fizikai állapotom engedi, szívesen segítek, ahogy azt a külső körülmények megengedik. A papi lét legmélyebb valósága a szentmisében fejeződik ki. Amíg bemutathatom a szentmisét – akár csak néhány ember jelenlétben is – mindig szolgálhatok.

Az eső eucharisztikus imában (a Római Kánonban) így imádkozik a pap, és így határozzuk meg szolgálatának lényegét:

Könyörögve kérünk tehát, jóságos Atyánk, Fiad, a mi Urunk, Jézus Krisztus által: fogadd el és áldd meg ezeket az adományokat és ajándékokat, ezt a szent és tiszta áldozatot. Elsősorban szent és katolikus Egyházadért ajánljuk fel neked: tartsd meg békében, őrizd meg egységben, és vezesd az egész földkerekségen szolgáddal, N. pápánkkal, N. főpásztorunkkal, és mindazokkal, akik az egyetemes és apostoli hitet hűségesen őrzik és vallják.

Emlékezzél meg, Urunk, szolgáidról, (N. és N.-ről.)

Emlékezzél meg minden jelenlévőről is, akiknek hitét és buzgóságát ismered, akikért ezt a dicsőítő áldozatot felajánljuk, vagy akik ezt felajánlják önmagukért és övéikért, lelkük megváltásáért, üdvösségük és épségük reményében, és hódolatukat bemutatják neked, az örök, élő és igaz Istennek.

Az (N. és N.-ről.) rész jelzi, hogy itt említheti meg a pap személyes szándékait. Szívesen módosítom így a szöveget: „Emlékezzél meg azokról, akiket rám bíztál, akikkel életem során találkoztam, akik imáimat kérték, vagy akikről én tudom, hogy szükségük van rá.” Így vagyunk mi papként benne – fiatalon és öregen – az Egyház élő és éltető közösségében.

Forrás: Kovács Ágnes/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye, MTI (püspökszentelési képek)

Magyar Kurír