Cursillós küldetés: „Nekünk azokhoz kell elmennünk, akik a kegyelem szélére sodródtak”

A börtöncursillo, vagyis a börtönökben tartott háromnapos, élményszerű, a keresztény hit alapjairól szóló, tanúságtételből és előadásokból álló rövid tanfolyam gyakorlata itthon bár gyerekcipőben jár – de már a saját lábán! Berecz Balázzsal beszélgettünk a börtöncursillóról, a reintegrációról, a kegyelem lélekformáló erejéről és arról, hogy Isten szeretetéről hírt adni mindig csapatmunka.

– Szívből gratulálunk Neked az megérdemelt elismeréshez. Te magad hogyan értékeled a hazai börtöncursillo eddigi eredményeit?

– 2014-ben tartottuk az első, akkor még „csonka” cursillót a sátoraljaújhelyi börtönben, így bő három esztendős a börtöncursillo, ez a kitüntetés pedig fontos mérföldkő. Elsősorban az a fontos, hogy a helyén kezeljük ezt a díjat. Ez egy szakmai kitüntetés, nem a legmagasabb és nem is a legalacsonyabb adható állami elismerés. Ami még ennél is fontosabb, hogy bár világi koordinátorként én kaptam és én vettem át, a börtöncursillo a kezdetektől fogva csapatmunka, így valójában nálam jóval többeké ez a díj. Sokat köszönhet a mozgalom Gaál Jenő verbita atyának, Draxler Ferencnek, a váci börtön volt munkatársának, és persze Hajdú Miklós atyának, akivel egy 2011-es cursillón kezdtünk el beszélgetni erről. A börtöncursillo lelkivezetője Orosz Árpád görögkatolikus atya, aki szintén az elejétől fogva rengeteget tesz a programért. Vágner Mihály váci diakónusként, Vatai Gyula mint váci börtönparancsnok és Mohos László mint egykori politikai elítélt kapcsolódott be a közös munkába. Ez a csapat hűen tükrözi, mennyire jól rakta össze a Jóisten ezt a projektet: dolgozik velünk börtönlelkész, börtönparancsnok és volt fogvatartott is – szinte azt mondhatjuk, hogy közgazdászként én vagyok a kakukktojás.

Hogy a kérdésre is válaszoljak: az elmúlt évek eredménye az elindulás. Olyan ez, mint amikor megszületik a csecsemő, majd szép lassan megtanul járni: az elején még fogni kell a kezét, de az első lépések után nagyon hamar rátalál a saját erejére, és sétálni, majd szaladni kezd. Ez a kitüntetés fontos visszajelzés is állami oldalról, hogy amit eddig tettünk, az nem volt hiába, illetve biztatás is, hogy folytassuk.

– Az eredeti spanyol kifejezés, a Cursillos de Cristiandad jelentése: a kereszténység rövid tanfolyama. Van valamiféle előkészítése a cursillónak, vagy rögtön egy háromnapos lelkigyakorlat „mélyvizébe csobbannak” a fogvatartottak?

– Van előkészítés, de ezt kétfelől kell szemlélni. A szervezés szempontjából hosszú és alapos készülődés előzi meg a hétvégét. Felvesszük a börtönlelkésszel a kapcsolatot, majd a segítségével tárgyalunk a parancsnokkal is, és ha megegyeztünk, akkor a börtön szigorú menetrendjéhez igazodva megindul a konkrét szervezés, többek között a résztvevők kiválasztása és meghívása. A börtöncursillo nem mindenkinek való, például a pszichés betegségekkel élőknek mi nem tudunk segíteni. A fogvatartottak szempontjából fontos a börtönlelkészek szerepe, akik egyébként is jelen vannak a foglyok életében, törődnek velük a hit dolgában, ahány intézet van, annyiféle módon és felekezeti képviselettel. Más programok is jó ráhangolódást jelenthetnek a börtöncursillóra, Szombathelyen például van börtön-Alpha is, Szegeden működik a református börtönmisszió. Illetve az elítéltek általában rendelkeznek valamiféle benyomással a kereszténységről a családjuk, szüleik, nagyszüleik kapcsán: ezt hozzák magukkal. A börtöncursillo nem igazán lelkigyakorlat, mert több annál: van egy elmélyülős része, de legjobban talán a tréning szó illik rá. Nehéz ezt szavakkal átadni, ez inkább egy olyan élmény, amit meg kell élni.

– Az előbb említetted, hogy a börtöncursillo nem mindenkinek való. A résztvevők ezek szerint nem önkéntes alapon jelentkeznek?

– Azt gondolják sokan, hogy ezeket az embereket odaküldik hozzánk, hogy kötelező jönniük, ám ez nem így van. Azokat, akiket alkalmasnak gondol, a börtönlelkész hívja meg. Sőt ma már ott tartunk, hogy maguk a fogvatartottak hívnak újabb fogvatartottakat. Van olyan helyszínünk, ahol mindennapi beszélgetés tárgya a cursillo, a solti börtönben még egy börtöncursillós közösség is kialakult, már a zárkák is ebben a szellemben működnek. Borzasztó érdekes látni, hogy a börtöncursillo nem más, ugyanakkor mégis nagyon más, mint a civil.

– Miben hasonlít, miben tér el a kettő?

– A civil cursillóra való meghívás alapvetően egymás ismeretén, meglévő kapcsolaton nyugszik, az ember elhívja a családját, barátait, ismerőseit, akikkel már van valamiféle kapcsolata. A börtöncursillónál kezdetben ez hiányzik, hiszen a fogvatartottaknak csak hallomásból van bármi fogalmuk arról, hogy mi is ez az egész, legfeljebb a börtönlelkészt ismerik személyesen. Később a közvetlenségnek ez a hiánya enyhül. Ennél is markánsabb különbség a szabadság fokában, illetve abban van, hogy tapasztalataink szerint a börtöncursillón részt vevőkben sokkal nagyobb az éhség, a kíváncsiság. Ez jórészt azért van, mert annyira monoton az életük, hogy minden, ami csak egy kicsi változást hoz a mindennapjaikba, már jó. Volt egy fogvatartott, aki őszintén bevallotta, hogy a süti és a frissen főzött kávé miatt jött el, amiből ihatott akár ötöt is egy nap. Közben azonban rádöbbent, hogy sokkal többet kapott ennél. A civil cursillo a motiváció szempontjából más dinamikájú: ott az ember gyakran már keres valamilyen konkrét választ. Végül pedig: a civil cursillo alapelve, hogy nem választ szét társadalmi osztályokat, sokkal inkább integrál. Az a jó, amikor találkozik, és emberként tekint egymásra a háromdiplomás menedzser, a kétkezi melós meg a hatvanéves nyugdíjas. A börtönben ez eleve megvalósul, ott is sokfajta ember van sokféle helyről.

– Mely magyarországi börtönökben van jelen a börtöncursillo?

– Tíz helyszínünk van, ezek közül kilenc intézményben, Sátoraljaújhelyen, Balassagyarmaton, Márianosztrán, Vácott, Tiszalökön, Sopronkőhidán, Baracskán, Solton és Kalocsán (ott a női börtönben) már tartottunk börtöncursillót, és rövidesen Szegeden is ott leszünk.

– Hogy néz ki egy cursillós csapat, milyen szereplők együttműködése kell egy sikeres börtöncursillóhoz?

– Az alapvető modell az, hogy van egy világi személy, akit megbízunk a szervezéssel, őt rektornak nevezzük, ami kissé csalóka, ugyanis a cursillóban nincs hierarchia. A másik központi figura a börtönlelkész. A rektor által összerakott csapatot nevezzük törzsnek, ők tartják a börtöncursillót, a papok és lelkészek képviselik a tanítást. Egy börtöncursillóra általában fél, háromnegyed évvel előtte kezdünk el készülni.

– Hogy lehet a közös nyelvet megtalálni azokkal, akik nem tapasztalják azt a szabadságot, mint mi?

– Tulajdonképpen mindenkinek könnyű dolga van, aki ismeri a tékozló fiú történetét. Úgy lehet a legjobban közeledni a fogvatartottakhoz, hogy minél jobban törekszünk magunk mögött hagyni az előítéleteinket. Sok múlik azon, hogy az ember önmagára hogyan tekint. Aki egy kisebbfajta szentnek képzeli magát, annak nem sok keresnivalója van egy börtöncursillóban, aki viszont elég önkritikus, annak sokkal könnyebb a dolga. Fontos az is, hogy amikor bemegyünk, nem kérdezzük meg, hogy mi történt, miért ül ott az, aki ott ül, mert nem az az érdekes. A lelkület szempontjából mindegy is. Jézust sem az érdekelte, mit művelt az asszony, amikor azt mondta neki, hogy „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!” (Jn 8,1–11). A cursillóra ott van a legnagyobb szükség, ahol nincs irgalom. A börtön jellemzően ilyen hely, és nekünk azokhoz kell elmenni, akik a kegyelem szélére sodródtak.

– Milyen utógondozási lehetőségeket biztosít a cursillo?

– Az, ami a civil cursillóban is alapszabály, hogy nem szabad cursillót tartani utócursillo nélkül, a börtönben ezerszeresen igaz. Az, hogy az a három nap óriási élmény és kegyelem nekik is és nekünk is, csak egy dolog! Lelketlenség, ha valakit jó magasra fölemelünk lelkileg, aztán meg elengedjük a kezét. A börtöncursillo jelenleg ott tart, hogy sokan sok helyen visszajárnak a börtönökbe úgynevezett ultreyákat, utótalálkozókat tartani. Az önkéntesek kiscsoportos foglalkozást, közös éneklést, beszélgetést vezetnek lehetőség szerinti rendszerességgel – a baracskaiak például havonta. A börtöncursillónál nem a fogvatartottak oktatásán van a hangsúly, hanem azon, hogy ők beszéljenek magukról, hogy legyen, aki meghallgatja és megérti őket. Az utógondozás azonban nagyon nehéz, a szabadulókat például sokszor elveszítjük, hiszen más dolgok – család, munka, lakhatás, beilleszkedés – lesznek nekik fontosak, ami érthető is. A börtöncursillo tehát egy jól értelmezett reintegrációs folyamatnak csak az első szakaszába kapcsolódik be, utána nem tud folytatódni, vagy csak korlátozott mértékben.

– Hogyan segíti mégis a börtöncursillo a reintegrációt?

– Az egész börtöncursillo legnagyobb érdeme, hogy a rengeteg börtönnel kapcsolatos félelem és előítélet (ami egyébként természetes) mind megszűnik, és számos fal leomlik akkor, amikor mi oda bemegyünk. Sokan azt gondolják, hogy a reintegráció csak a fogvatartottak társadalomba való visszaillesztését jelenti, valójában azonban ennek kétirányú folyamatnak kell lennie: ahhoz, hogy sikerüljön, nekünk is reintegrálódnunk kell.

– Mit hoz a börtöncursillo a fogvatartottak életébe? Van olyan egyedi eset, amely különösen kedves számodra?

– Engem mélyen megérintett az a történet, hogy Solton az első börtöncursillo után az egyik törzstag odaadta a rózsafüzérét az egyik fogvatartottnak, aki megkérdezte tőle, hogy mi az, és hogyan kell használni. A cursillo után a többi elítélt hülyének nézte őt a rózsafüzér miatt egészen addig, míg az emeletes ágyon fölötte alvó társa el nem panaszolta neki, hogy beteg a gyereke. „Itt van ez a rózsafüzér – mondta a fogvatartott –, gyere, és mondjuk együtt, akkor tuti, hogy meggyógyul a fiad.” A gyerek meg is gyógyult, és ezután egyre több elítélt csatlakozott hozzájuk, ki ezért, ki azért imádkozott velük. Ez az igazi (börtön)cursillo, amikor a keresztény tett átformálja a környezetét! Ez adta meg a lökést egyébként a „Bibliát a börtönbe” elnevezésű akciónknak is, melynek keretében Szentírást és rózsafüzéreket gyűjtünk, amit adományként bevihetünk a fegyházakba. A sopronkőhidai börtönben az egyik fogvatartottról, aki a cursillóhoz elég közönyösen viszonyult, kiderült, hogy aznap van a születésnapja. A törzstagok úgy gondolták, hogy ha nem is ment át neki semmi a háromnapos tréningből, azért a születésnapjára mégiscsak vesznek neki egy csokit. Mikor odaadták, a kétméteres, nagydarab fickó sírni kezdett – mert kiderült, hogy harmincéves, és még soha nem kapott ajándékot senkitől. Látni azt, hogy hogyan nyílnak ki az emberek, és hogyan formálja át a kegyelem a lelkeket, az nem hasonlítható semmi máshoz, egészen döbbenetes.

– 2017 novemberében mutattátok be a Cursillo a börtönben című oktatófilmet. Milyen célokkal készült a film?

– A börtöncursillónak kiváltképp fontos kommunikálnia önmagáról, hiszen a legfontosabb céljai között szerepel az is, hogy a fogvatartottak megértsék a külvilágot, és vice versa. Hevér Zoltán filmrendezővel ültem le beszélni erről, és ő vállalta is a kommunikációs feladatokat, értelemszerűen „hazai pályán”, filmes terepen. Mivel nagyon sok kérdés felmerül a börtöncursillóval kapcsolatban egyházi, büntetés-végrehajtási és világi oldalról is, ezért a kétrészes oktatófilm mellett döntöttünk. A cél az, hogy minél több embernek tudjuk érthetően elmondani, hogy mi is ez, hogy kiigazítsuk a félinformációkat, kijavítsuk a rossz feltételezéseket. Az csak utólag mutatkozott meg, hogy a filmben további kincset érő lehetőségek is vannak: egyrészt bármilyen cursillós közösség tudja használni, másrészt be tudjuk vinni a fiúknak a börtönökbe egy jó beszélgetésnek alapot adva, illetve ez a film lesz az, amivel járjuk majd az országot, hogy helyi közösségeket tudjunk építeni.

Fotó: Merényi Zita

Király Eszter/Magyar Kurír