Együtt osztozni az örömben – Tíz évvel ezelőtt nevezték ki szombathelyi megyéspüspökké Veres Andrást

– Hogyan tekint vissza a szombathelyi püspöki évekre? Milyen tervekkel kezdte meg annak idején megyéspüspöki szolgálatát?

– Mivel nem ismertem még a Szombathelyi Egyházmegyét, előzetes terveim nem nagyon voltak. Egy konkrét feladatom volt, amit a nunciustól kaptam. Az egyházmegye szervezeti átalakítására volt szükség, azért, mert a kialakult paphiány miatt a plébániai területek egymásba értek, egy-egy papnak egy másik plébániára kellett átmennie ahhoz, hogy a munkáját elláthassa. A következő év nyarára készült el az a terv, amely úgy tűnik, több évtizedre megoldotta ezt a kérdést. Úgy sikerült kialakítani a plébániai központokat, hogy arányos és egységes terület jöhessen létre körülötte, összhangban a közigazgatási felosztással, hiszen az iskolák és egyéb intézmények működéséhez is igazodnunk kellett. Napjainkban csak ott van plébánia, ahol helyben lakó pap is szolgál. A többi települést filiává minősítették át az adminisztrációs terhek csökkentése érdekében.

Menet közben arra is lehetőség nyílt, hogy megvalósíthassuk azokat a lelkipásztori szempontokat, amelyek bennem papként, később a püspöki konferencia titkáraként megfogalmazódtak. Elsősorban a házas- és családcsoportok létrehozását, illetve az ifjúsággal való foglalkozást találtam fontosnak. Létrehoztunk egy szakkollégiumot az egyetemisták részére, és már működött egyházmegyei kollégium középiskolások számára is.

– Több kezdeményezése is volt az évek során, például a jubiláns házaspárok ünnepe…

– A család évében merült fel az a gondolat, hogy ne csak a helyi közösségben ünnepeljük a jubiláns házaspárokat, hanem egyházmegyei szinten is. Ez ugyanis – amellett, hogy még jobban megerősíti őket – a fiatalokat bátorítja a házasságkötésre. Kezdetben száz körüli, tavaly és idén már majdnem ötszáz házaspár vett részt ezen a hálaadáson. Ilyenkor egyrészt osztozunk a több évtizede egymás mellett kitartó házaspárok örömében, másrészt a világ felé is üzenünk: lehetséges házasságban, és hűséges házasságban élni tartósan. Az sem mellékes, hogy egy-egy plébánián mindössze két-három házaspár ünnepel egy évben, ha viszont egyházmegyei szinten együtt ünnepelünk, az nagy élmény lehet mind­annyi­unknak.

– Püspök atya felajánlotta azt a lehetőséget, hogy azokban a családokban, ahol a negyedik vagy többedik gyermek megszületik, személyesen megy el az adott plébániára azért, hogy megkeresztelje az újszülöttet…

– A vártnál nagyobb örömöm telt ebben a kezdeményezésben. Sokan hívtak ugyanis, több helyen az ötödik, a hatodik, sőt a hetedik gyermek keresztelésére. Nagy öröm volt látni, hogy vannak olyan házaspárok, ahol a gyermekben valóban Isten áldását látják. Azt is megtapasztaltam, hogy mennyivel teljesebbek azok a családok, ahol több gyermek van.

– Megyéspüspökként igyekezett minden meghívásnak eleget tenni, gyakorlatilag az egyházmegye valamennyi településén járt. Miért tartotta ezt fontosnak?

– Szerepet játszott ebben az is, hogy nem ismertem az egyházmegyét, ezért minél több helyre szerettem volna eljutni. Több kistelepülésen úgy fogadtak, hogy ott vagy emberemlékezet óta, vagy soha nem járt püspök. Láttam, hogy egy ilyen látogatás milyen sokat jelent a helyieknek. Az egyházmegyei vizitáció alkalmával két és fél év alatt jutottam el minden helységbe Vas megye és Zala megye hozzánk tartozó területén. Mindenütt találkoztam a lelkipásztorokkal, a hívekkel, az önkormányzat és az iskola vezetőivel. Azt is el kell mondanom, hogy életemben annyi bálban nem jártam, mint megyéspüspökként, mert a farsangi időszakban ezekre is igyekeztem eljutni, ha meghívtak. A kistelepüléseken egy egyházközségi bál nagy jelentőségű társadalmi esemény, ahol olyanokkal is találkozni lehetett, akik nem feltétlenül vallásosak, ez pedig a preevangelizáció miatt fontos.

– A stációs misék elindítása is az Ön nevéhez fűződik…

– Római diákkoromból maradt meg bennem ennek élménye. A kereszténység első századaiban alakult ki az a szokás Rómában, hogy nagyböjt minden napján más-más templomban gyűltek össze a hívek megünnepelni az Eucharisztiát. Ezek voltak Róma stációs templomai. Szombathelyen arra nyílt lehetőség, hogy nagyböjtben heti két alkalommal – többször gyalog – felkeressem a város összes templomát. Bár ekkor még hűvösek a reggelek, mégis sokan vállalták, hogy munka előtt eljöttek ezekre a misékre, együtt készülni a húsvétra. Arra is lehetőséget adott ez a kezdeményezés, hogy a település lakói megismerjék városuk templomait. Természetesen a stációs misék közösségépítő jelentősége sem lebecsülendő.

– Néhány éve meghirdetett egy imaláncot a papi hivatásokért…

– Minden papnak hivatásából fakadó kötelessége, hogy maga is gondozza a hivatásokat. Ezért indítottam el először a papság körében a Brenner János Imaszövetséget. Mindenki a maga helyén azért imádkozott naponta egy tized rózsafüzért és egy meghatározott imádságot, hogy több hivatás legyen az egyházmegyében. Tavaly merült fel, hogy a híveket is hívjuk meg ebbe a közösségbe. Sok százan jelentkeztek, és vállalták, hogy naponta új hivatásokért imádkoznak. Ez az imádság a most működő papokat is megerősítheti hivatásukban, sőt a papok és a hívek kapcsolatára is jó hatással van. Meggyőződésem, hogy hivatásokat ad Isten ma is, csak a felismeréséhez és elfogadásához kell megfelelő környezetet teremteni.

– Ön nagy hangsúlyt helyezett arra is, hogy új iskolákat hozzon létre. A Brenner János Általános Iskola és Gimnázium – melynek új épületét 2015 augusztusában adták át – egy év alatt készült el…

– Ennek az intézménynek a régi épületei az évek során meglehetősen rossz állapotba kerültek, a sportolásra sem volt lehetőség. Hiányoztak a korszerű oktatás feltételei. Az új, modern iskolával nem egy, hanem egyszerre több lépést sikerült megtenni.

– A szombathelyi karitász Magyar­országon az egyik legaktívabb. Miért tartja fontosnak, hogy az egyház foglalkozzon az elesettekkel?

– Már elődöm sok mindent tett azért, hogy a szombathelyi karitász jól működhessen. Igazgatónője rendkívül kreatívan vezeti a szervezetet, nekem inkább csak az volt a feladatom, hogy támogassam ebben. Bárhol, ahol szükséget szenvedő ember van, ott az egyháznak jelen kell lennie. Ezt az evangélium megélése teszi kötelezővé számunkra, hiszen a karitász a liturgia és az igehirdetés mellett az egyház egyik legfontosabb megnyilvánulási formája.

– Tízéves működésének vége egybeesik a Szent Márton-évvel. Erre az alkalomra a székesegyház új kaput kapott, a püspökség egyik szárnya pedig újjáépült…

– Ezek az építkezések elsősorban a támogatások késői megérkezése miatt estek a Szent Márton-év idejére, ugyanakkor hozzátartoznak az ünnep méltó megtartásához. A városbeliek és a turisták is láthatják, hogy valóságos gyémántszem lett a belvárosnak ez a része: a székesegyház, a püspökség, az egykori papnevelő épületében létrejött kollégium és a köztük lévő tér.

– Ki tud emelni egy olyan elemet, amelyet a legfontosabbnak tart tízévi megyéspüspöki működése alatt?

– Nem szeretnék leltárt készíteni, sokkal inkább az előttem álló feladatokra összpontosítok. Ugyanakkor hálát adok az Úristennek mindazért, amiben sikerült valami szépet és jót tenni a lelkek üdvösségéért.

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember július 10-i számában jelent meg.

Fotó: Merényi Zita

Kuzmányi István/Magyar Kurír