Emberi jövő és keresztény reménység – Folytatódott Szabó Ferenc SJ előadás-sorozata

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Szabó Ferenc felvázolta, hogy milyen válaszok születtek a 20. században az alapkérdésre: Istennel vagy Isten nélkül? A II. világháború vége felé Henri de Lubac jezsuita teológus megírta híres könyvét az ateista humanizmus drámájáról, rávilágítva a marxi, nietzschei radikális ateizmus gyökereire és következményeire. „Ha a Fényforrás eltűnik, a visszfény is elenyészik. (…) Ha az ember önmagát teszi meg saját istenének, egy ideig azt az illúziót táplálhatja, hogy felemelkedik és felszabadul. De ez a heves lelkesültség csak átmeneti. Valójában Istene alacsonyodik le, de vele együtt az ember is csakhamar a mélyben találja magát… Ha ’Isten meghalt’ (az emberi tudatban a tagadás révén), az ember – Isten képmása is – halott. A világot meg lehet szervezni Isten nélkül, Isten ellen, de az emberellenes társadalom, embertelen világ lesz” – idézett a könyvből az előadó.

A II. világháborút követően az ateista egzisztencializmus és a történelmi materializmus igyekezett magyarázatot adni a történelem értelmére. Az egzisztencializmus képviselői az értelmetlenséget, az abszurd létet hirdették (például Jean-Paul Sartre), vagy Sziszüphosz mítoszánál kötöttek ki (mint a fiatal Albert Camus), mások folytatták az ateista ideológiák és totalitárius rendszerek kritikáját, amit korábban már elkezdett Jacques Maritain és az előbb említett Henri de Lubac SJ.

Az 1950-es években már a Nobel-díjas Albert Camus is a totalitarizmusok elleni kemény lázadók közé tartozott. Mivel a helyzetet nem tudta sem megváltoztatni, sem elfogadni, ezért lázadt, leleplezte az embertelenséget. Az algériai származású francia író, aki 1951-ben már túljutott az abszurd életérzés és filozófia krízisén – szakított az ateista-egzisztencialista Sartre körével –, A lázadó ember című művében leleplezte az embertelen (mert istentelen) politikai irányokat: a francia forradalom királygyilkosaitól Marxon, az orosz terroristákon és Leninen keresztül Hitlerig és Sztálinig. Megmutatta, hogy a „történelmi lázadás” tömeggyilkos diktatúrákká és totalitarizmusokká fajult.

Napjainkban Michel Maffesoli francia szociológus kritikusan így jellemzi a posztmodern szellemiséget: jórészt a web, az internet, a médiumok és a képi kultúra (látványosságok) alakítják. Kultúránk a hagyományos racionális eszményt egy bizonyos bálványozó/mitikus légkörrel/környezettel helyettesíti. Korábban a történelemnek volt értelme (iránya és jelentése), mára ez az értelem és a történelmi igazság eltűnt – már csupán tünékeny igazságmorzsák jelennek meg.

Szabó Ferenc rámutatott: Európában a keresztény hit elvesztése, az erkölcsi relativizmus egy széttöredezett világ tükörképe, amelyben az irány és az értelem elveszett; a nagy irányvesztés, a kapaszkodók megszűnése a nyugati világ legnagyobb válsága. Ez a válság most a félelmetes migrációs jelenség folytán teljesen világossá vált. Henri Boulad egyiptomi jezsuita szerint „Európa krízise a politikai, gazdasági, migrációs válságoknál sokkal mélyebb, és belülről őrli fel a földrészt”.

A jezsuita előadó kitért arra is, hogy a 19. században a fiatal Marx (részben még Hegelt követve) azt állította, hogy a dialektikus-történelmi materializmus megoldja a történelem rejtélyét, amikor a kommunizmus (a magántulajdon és a kizsákmányolás megszüntetésével) létrehozza a befejezett naturalizmust, tehát a természet humanizálása után megvalósul a teljes humanizmus. Erről tanulságos vita zajlott a háború után a marxista ateista Lukács György és az egzisztencialista Jean-Paul Sartre között. Lukács joggal bírálja Sartre nihilizmusát, aki kijelentette: „Abszurd az, hogy születtünk, abszurd az, hogy meghalunk.” De itt az ateista Sartre következetesebb, mint az ateista Lukács, aki ezt állítja: az emberi személy ugyan eltűnik, megsemmisül a halálban, de művei megmaradnak: a felfedezett igazságok, a tudomány, a technika vívmányai, amelyek előreviszik a világot, fennmaradnak, beépülnek az új világba. Szabó Ferenc azonban figyelmeztetett: az értékeknek és a személyes létezésnek ilyen szétválasztása botrány az értelemnek. Milyen haladás lenne az, amikor a fejlődés csúcsa, az emberi személy és minden nemzedék, minden emberi alkotás végül a semmibe hull, még ha újra kezdődne is a történelem, ahogy Engels vallotta az örök visszaérés mítoszához menekülve megoldásért.

A vég nélküli haladás felveti a végcél és a történelem értelme problémáját, amelyet a két ateista megvitatott. Ha haladásról beszélünk, ismernünk kell a világfejlődés végpontját. Marx szerint a megvalósult kommunizmus önmagában nem a világfejlődés végcélja, az emberi társadalom végső formája. De akkor vég nélküli haladásról kell beszélnünk? Sartre szerint a történelmi és dialektikus materializmus, amely lemond a hegeli Abszolút Szellemről mint a történelem mozgatójáról és egy abszolút támpontról, semmi biztosat nem mondhat a történelem végpontjáról, céljáról.

Szabó Ferenc leszögezte: csak a krisztusi kinyilatkoztatás és a feltámadás hite fényében tárul fel a történelem misztériuma. Jean Daniélou SJ francia teológus 1953-ban írt könyvet A történelem misztériuma címmel. (A kötet 2006-ban jelent meg magyarul a Kairosz Kiadónál.) A korábban haladó jezsuita (élete vége felé bíboros) egyetemistáknak tartott előadásokban magyarázta az ötvenes években annyira időszerű kérdést: a történelem értelmét keresztény szempontból, kritikusan megvizsgálva a marxista és egzisztencialista nézeteket. Tanulmányaiban egyértelműen megmutatja: az üdvtörténet képviseli az igazi történelmet, igazolja és meghaladja a többit. A szent történelem lényegében a „mirabilia Dei” története. Ugyanakkor az ember is részt vesz benne. Isten közbelépései bontakoztatják ki és teljesítik be a történelmet a Teremtéstől az Apokalipszisig. E közbelépések célja, hogy előbbre juttassák az embert, és együttműködésre ösztönözzék. A történelem tehát isteni-emberi vonásokat mutat, és Krisztus személyében éri el tetőpontját, aki egyszerre Isten és ember. Folytonosság és szakadás, felfelé ívelő mozgás és romlási folyamat egyszerre jellemzi az emberi történelmet. A szent történelem végső soron eszkatologikus, vagyis egy végpont felé irányított, Isten terveinek beteljesedése felé.

A jezsuita teológus ezt követően Gaston Fessard filozófus – Jean Daniélou és H. de Lubac rend- és kortársa – munkásságáról beszélt. A történelem és a társadalom misztériumát elemezve Fessard a 20. században tömegeket mozgató két rendszer, a kommunizmus és a nácizmus eredetét Hegel filozófiájában fedezi fel, nevezetesen a híres Úr–Szolga dialektikájában, és megállapítja: a francia forradalomból eredő liberalizmus nemcsak a kommunizmust és a nácizmust szülte, hanem azt a racionalizmust is, amely Hegel filozófiájában érte el csúcspontját. Hegel és Marx – miként a francia forradalom – a kereszténységből merítették legjobb eszméiket, de a teljes evilágiságot vallva, a transzcendenciát tagadva értelmezték az emberi történelmet, és akarták a jövőt alakítani. Az alapvető kérdés tehát mindig ez: Istennel vagy Isten ellen? Az ateista humanizmus, ha következetes, a gyakorlatban embertelenné válik. Fessard – felfedve a két irányzat hegeli gyökereit – párhuzamba és ellentétbe állítja a két „szekularizált vallást”, a kommunizmust és a nácizmust. Jóllehet mindkét irányzat, az ideológiából születő két totalitarizmus megbukott, és a liberalizmus hódít helyettük, a világ megosztottsága továbbra is megmarad (gondoljunk az Észak–Dél, a kevés gazdag és a szegények tömege közötti szakadék növekedésére, és általában a globalizáció káros hatásaira). Ha az ember istene az ember, vagy ha a fajt, az osztályt, a pénzt vagy a szexet bálványozzák, ha minden érték mértéke az ember, akkor nincs többé norma, törvény – az emberi szabadság szabadosság lesz, az egyenlő jogok csak a gazdagoknak vannak biztosítva, a testvériség helyett a halálos „létért való küzdelem” érvényesül. „Ember embernek farkasa” – ahogy azt Plautus írta Szamárvásár című művében, több mint kétezer évvel ezelőtt.

Előadása befejező részében Szabó Ferenc SJ figyelmeztetett: ez így marad, ha csak a természetfeletti történelmi dialektika nem érvényesül; ha Krisztus Lelke nem teremti újjá az embereket, ha az emberiségnek nem adja a szabadság, egyenlőség, testvériség ajándékát az egyetlen üdvözítő, Jézus Krisztus. A keresztények felelőssége, az egyházak evangelizáló szerepe itt lesz jelentős egy igazságosabb és testvériesebb világ előkészítésében, Krisztus Titokzatos Teste építésében.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír