Állhatatosság az üldöztetésben

Utolsó beszédeiben Krisztus a keresztények üldöztetéséről szól: előre megmondja, hogy követőinek üldöztetésre kell számítaniuk. A történelem végéig érvényes, amit János megfogalmazott: a Világosság a világba jött, de nem ismerték föl és nem fogadták be (Jn 1,9). A világban eleve működik egy ellenállás, nem akarja befogadni a világosságot. Persze mielőtt másokra mutogatnánk, fájdalmasan kell megállapítanunk, hogy ez az „üldöztetés” lelkünkben is működik. Nincs mindig kedvünk imádkozni, hajlunk a bűnre, belső ellenállást vált ki belőlünk az erkölcsi parancs. Megmagyarázhatatlanul működik bennünk a „gonoszság misztériuma”. Saját magunkban is állhatatosságra van szükség, hogy legyőzzük a belső üldöztetést. A Zsinat szerint a lelkiismeret „szentély”, ahol találkozhatunk az élő Krisztussal. Ezt az élő találkozást kell ápolnunk, hogy állhatatosak tudjunk maradni. A gonoszság misztériumát néha túlintellektualizáljuk, mintha filozófiai felvilágosodással, pszichológiai kezeléssel, szociális neveléssel a gonoszság misztériuma kiiktatható lenne. A gonoszság kezeléséhez hasznosak a humántudományok, de végső soron csak Krisztus tudja azt legyőzni. Nincs önmegváltás.

Üldöztetés van a saját családunkban is. Nem minden családtag egyformán mélyen hívő. Vannak, akik közelebb kerülnek Krisztus barátságához, vannak, akik távolabbiak. Csodálatos áldás egy nagycsalád számára, ha valaki mélységes barátságban van Krisztussal, s erre szeretettel tudja csábítani családtagjait. Minden keresztény eleve pap, a keresztség által részesedik az általános papságból. Aranyszájú Szent János azt mondja a szülőknek: „Én csak 1-2 óráig vagyok papja a gyermekednek, te egész nap!” A családon belül is lehet ellenállás, üldöztetés, bántás Krisztus követése miatt, s ez különösen fájdalmas tud lenni. Mégis Szent Pál az erőseket arra buzdítja, hogy karolják fel a gyengéket, ne hagyják ott őket, ne sértődjenek meg, ne különüljenek el.

Az üldöztetés tágabb körben is folyik: a történelemben, a népek között. Rettenetes látni a mai vértanúkat, a mai üldöztetést, a véres ideológiákat. Minden jóérzésű kereszténynek naponta imádkoznia kell a vértanúkért és az üldöző bűnösökért, nem állhatunk meg a puszta szörnyülködésnél. S az imán túl mindannyiunk dolga az is, hogy aktívan fellépjünk, ki-ki a maga eszközeivel. A társadalmi-politikai folyamatokban való részvétel is hozzátartozik hivatásunkhoz, a keresztények Istene komolyan veszi a történelmet, nem szabad a történelmi felelősségünket elspiritualizálni. Talán némelyeknek sokkal mélyebben meg kellene gondolnia, hogy Krisztus szeretete nem csak kicsiben akar érvényesülni, hanem nagyban is – a keresztény lelkiismerettel szemben való politizálás súlyos bűn lehet, súlyos következményekkel.

Krisztus az üldöztetésről szóló beszédében állhatatosságra bíztatja híveit. Kinyilvánítja, hogy majd eljön az Emberfia teljhatalommal, addig tartsanak ki. A keresztény keleten ezt ábrázolja a Pantokrátor ikonja, amely néha mintha félelmet keltene. Pedig a Pantokrátor ikonja bizalmat akar ébreszteni: Ő legyőzte a gonoszt, minden szál hajunkat számon tartja, Övé a végső győzelem. Minden doxologikus imánkban igazából a Pantokrátor felé fordulunk, s erőt, bizalmat akarunk nyerni a dicsőítéséből. Sokkal többet és előbb kellene ezért doxológiát imádkoznunk, s utána a kérő-bocsánatkérő-hálaadó imákat elmondanunk.

Azt szeretnénk, ha egész életünk Liturgia lenne: Isten dicsőítése, ha kell szép életünkkel, ha kell, vértanúságunkkal.

Papp Miklós/Magyar Kurír