Gondolatok az erdélyi papszentelésre készülve

A lángot óvni kell a széltől – Jakubinyi György érsek

A szentelések számomra mindig lehetőséget adnak arra, hogy felelevenítsem magamban azok kegyelmét. Erre biztatta Szent Pál is legkedvesebb tanítványát, Timóteust a második levelében (2Tim 1,6): „Éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán van benned.” (…) Amikor másokat szerpappá, pappá vagy esetleg éppen püspökké szentelek, mindig Szent Pál intelme jut eszembe. A jó Isten kegyelméből huszonhét éves püspökségem alatt eddig hatvannyolc papszentelés alkalmával százkilencvenkét papot szenteltem: százötvenkilenc erdélyi egyházmegyést, huszonnégy ferencest, három lazaristát, egy karmelitát, öt jezsuitát. Nagy lelki fájdalmam, hogy felszentelt fiaim közül huszonhat elhagyta a papi szolgálatot. Imádkozom értük mint fiaimért, hogy az irgalmasság Atyja adja meg nekik a végső kiengesztelődés kegyelmét. Ezért szoktam mindig figyelmeztetni a híveket és újmiséseket: Nem elég a gyertyát meggyújtani, de a lángot óvni kell a széltől, hogy tudja küldetését teljesíteni: mindvégig világítani és melegíteni másoknak csonkig égve! Ezt kérem a most szentelendő diakónusoktól és újmisés paptestvérektől is.

(Az írás teljes egészében a Vasárnap 2017/27., július 2-án megjelenő számában lesz olvasható.)

Tedd egyszerűvé szívemet, hogy félje nevedet – Albert István-Csaba diakónus (Kézdivásárhely)

Kapcsolatom Istennel nagyszüleim által kezdődött még egészen kiskoromban. Ők vittek templomba, ők tanítottak számos imádságra is. Ministrálásom kezdete érdekesen alakult. Egyszer az egyik szomszéd lány – mivel látta, hogy vasárnap ott vagyok a templomban – odajött hozzám, és azt mondta: Nem lenne kedved ministrálni? Attól kezdve mentem, mentem, mert meg voltam híva. (…) A ministrálások alatt közelebb kerültem Istenhez, de még mindig oly távolinak, megfoghatatlannak tűnt tizenkét év ministrálás után is, idegennek éreztem, legbelül mégis vágytam utána. Ez a vágy és a példák arra indítottak, hogy jelentkezzem a gyulafehérvári szemináriumba. Ez az, amit az ember képtelen megmagyarázni, szavakba önteni, ezt a hívást. Amikor ember hív, lehet látni, hallani és érteni, hogy pontosan mit is szeretne, de ha Isten hív, semmit sem értesz. Csak nézel, hallgatsz, csak ülsz, miközben lángol a szíved és azt érzed, menned kell, rád van szüksége. Csak Isten tudja, miért, miért pont engem hív. Volt rá elég alkalmam, hogy megtapasztaljam, abszolút nem én vagyok a legalkalmasabb a papságra, sőt méltatlannak is érzem magam. Mégis tudom, hogy meghívott, én csak naponta ki kell mondanom a saját igenemet, rá kell hagyatkoznom Istenre. Többek közt ezt is kifejezi a választott papi jelmondatom: „Tedd egyszerűvé szívemet, hogy félje nevedet” (Zsolt 86,11b). (…)

Rengeteg embernek tartozom köszönettel, azoknak, akik megtanítottak szeretni, tisztelni, meglátni a csodát, megérezni Istent, és azoknak, akik megmutatták, hogyan nem érdemes élni. Azt, hogy Isten mikor hív meg és mire, nem lehet előre látni, ezt csak az egyén érzi, bármire is legyen hivatott. Akit Isten papnak hív, arra sokszor sokat rámér, de soha nem annyit, hogy ne tudja elviselni és meghátráljon.

(Az írás teljes egészében a Vasárnap 2017/24. számában olvasható.)

Hatalmas örömforrás: Isten – Biró Károly diakónus (Csíkszentdomokos)

Kispapként az volt a célom, hogy megtanuljak jól imádkozni. A klasszikus meghatározással, hogy az ima beszélgetés Istennel, nem elégedtem meg. Többre vágytam, úgy éreztem, én is ki akarom mondani az apostolokkal: taníts engem imádkozni. Egy tucat imát ismertem meg és sajátítottam el. Ezeket megtanultam összetetten is használni és imádkozni… (…)

Amit Istenről tanultam a teológián, még inkább megerősödött az imában. Isten hatalmas, erős, az emberhez lehajló, önzetlen Isten, aki azt akarja, amire az embernek a leginkább szüksége van, ami akkor ott a leginkább gyógyítja őt. Nem hagy magunkra soha, még akkor sem, ha mi tőle szeretnénk távol kerülni. (…)

Papként a célomat ebben látom: mások szolgálata, imaszolgálata, ha erre van igény. Úgy gondolom, másoknak is meg kell ismerniük Istent. Ezt a mérhetetlen szeretetet, amit én megtapasztaltam, másoknak is fontos megtapasztalniuk. Gyönyörű út ez, az imán keresztül eljutni Istenhez. Mindenkit bátorítok és kérek, ne vonakodjon megismerni Istent. Ennek a legegyszerűbb módja a jól elsajátított ima. „Áldott az Úr, atyáink Istene, mert meglátogatta és megváltotta az ő népét.”

(Az írás teljes egészében a Vasárnap 2017/27-es, július 2-án megjelenő számában olvasható.)

Az erő a gyöngeségben lesz teljessé – Bojtor Attila György diakónus (Csíkszereda)

(…) Az elsőáldozásomat és részben a bérmálkozásomat is úgy éltem át, hogy „sodródtam az árral”, részt vettem benne, mert „mindenki más” is részt vett, de valójában egészen középiskolás koromig nem éltem elkötelezett vallásos életet. Ekkor néhány személyes élmény hatására Isten és a szentségi élet elkezdett fokozatosan teret hódítani az életemben. Abban az életkorban, amikor a ministráló gyerekek általában lassanként abba szokták hagyni a ministrálást, én elkezdtem megismerkedni vele. Művészeti iskolába jártam, és az érettségi idején legtöbben bizonyára arra számítottak, hogy zenészként fogok továbbtanulni, de nekem „váratlanul” egészen más forgott a fejemben: pap szeretnék lenni.

Valaki, akinek azóta is hálás vagyok ezért, azt mondta nekem akkor, hogy mielőtt a papnevelő intézetbe jelentkeznék, töltsek el néhány évet a világban, hogy szilárduljon meg a hitem, szokjam meg a gyakorló keresztény életet. Így aztán kolozsvári egyetemista lettem, elvégeztem egy alapképzést a BBTE Bölcsészkarán. Ezeket az éveket Isten különleges ajándékaként tartom számon, mivel ekkor tapasztaltam meg először közelről egy elkötelezett lelkiségi csoportot, ekkor ismertem meg jelenlegi lelkivezetőmet, aki által felbecsülhetetlenül sokat kaptam, akinek és akiért rendkívül hálás vagyok, és ekkor tanultam számos húsbavágó fontosságú dolgot, önmagamról és a világról. Ezeknek az éveknek az elteltével már sokkal érettebb, felelősségteljesebb emberként hoztam meg végül a döntést, hogy jelentkezem a papságra. (…)

Papi jelmondatom Szent Pál apostoltól származik: „Az erő a gyöngeségben lesz teljessé” (2Kor 12,9). Azt gondolom, ez megfogalmazza az egyik legfontosabb dolgot, amit eddigi életemben Istenről megtapasztaltam, és amit másoknak is igen kívánok, hogy megtapasztalják: hogy akkor is, amikor én magamat elégtelennek, tehetetlennek, nem megfelelőnek, egyenesen képtelennek érzem és tudom, az Úr akkor is, ezekben a pillanatokban is felhasznál engem az ő üdvös céljaira, sőt éppen abból tud jót kihozni, ami bennem hiányos, ami fájdalmas. (…)

(Az írás teljes egészében a Vasárnap 2017/27., július 2-án megjelenő számában lesz olvasható.)

Életem papi hivatásom felismeréséig – Griz László diakónus (Iloba)

Kétéves korom óta Ilobán éltem, egy kis román, ortodox faluban, Máramaros megyében. Ott csak néhány ember beszél magyarul; csak egy-két család katolikus. Néha mosolygok magamon: egy román ortodox faluban akad egy-két katolikus, azok közül az egyik 25 évesen elindul a teológiára. (…) Húszéves koromban kezdtem a fizikai és a lelki munkát is. Ébredeztek bennem a kérdések: Mi értelme az életnek? Mi értelme van a vallásnak, a templomba járásnak? Miért imádkozzam? Vágytam a tudásra, a céltudatos, értelmes életre. Elkezdtem a megyei könyvtárban keresni spirituális és vallásos könyveket. A kezembe került egy román nyelvű Biblia – egy ortodox kispaptól kaptam –, elkezdtem olvasni. Jézus szavai nagy hatással voltak rám. (…) Miért akartam pap lenni? Krisztus meghívott, és én elfogadtam a meghívást. Örömmel beszéltem munkatársaimnak és másoknak vallásos élményeimről, tapasztalataimról. Munkatársaim közül némelyek örömmel beszélgettek velem Istenről, vallásról, egyházról. Éreztem, hogy éhezik és szomjazzák – velük együtt én is – azt, amit csak Isten képes megadni az embernek. Egy reggel munka előtt, kávézás közben egy munkatársam ezt mondta: Laci, miért nem mész papnak? Mosolyogtam, nem mondtam semmit, mert én már eldöntöttem, hogy pap leszek. (…)

Papi jelmondatom: „Itt vagyok, engem küldj el!” (Iz 6,8) Isten olyan jó volt hozzám, hogy világosan tudomásomra hozta, valóban ő hív, nem csak én képzelem így. Egy mise után a plébánosomhoz mentem, mondtam neki, hogy pap akarok lenni. Örömmel fogadta és arra kért, hogy ezentúl járjak ministrálni. Következő vasárnap a sekrestyében voltam és vállaltam, hogy olvasom az olvasmányt, mely Izajás próféta meghívásáról szólt. Amikor a sekrestyében olvastam, semmi nem tűnt különösnek. A szentmise keretében viszont egészen más volt. Amikor olvastam a meghívástörténetet, magamra ismertem benne, lángolt a szívem, mint az emmauszi tanítványoknak. Tudtam, nem véletlen, hogy pont ez a bibliai rész volt akkor soron. Abban a pillanatban ez felülről érkező biztatás volt számomra: ez így jó, a helyes úton jársz.

(Az írás teljes egészében a Vasárnap 2017/23. számában olvasható.)

„Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz.” (Pilinszky) – Jánossi Imre diakónus (Csíkszentsimon)

(…) „Csíkország”: mit is jelent itt születni, rendszerváltozás után, Szent Miklóst váró napok készületében? Sokszor visszagondolok gondmentes gyermekkoromra, a nagyszülői és szülői szeretetre, melyben életem első tizennégy évét tölthettem, Csíkszentsimonban. E kedves falu egyszerű embereinek mosolya, a templom és kertje fáinak susogása, a plébánia derűje kiszakíthatatlanul szívem gyökere marad. Olyan közösségben nőttem kamasszá, ahol a pedagógia az Isten- és emberszeretet margóján haladt, elsődleges helyet kivívva magának. (…) A kisszeminárium, amely életem első, önálló szárnybontásának is mondható, mindmáig távlatba nyúló értékként él a szívemben. E szárnybontás, amely a mélyebb elköteleződés „terepe” is volt, engedett kiteljesedni falain túl, megmutatva a versenyhelyzet kockázatait és a győzelem kimondhatatlan érzését. (…)

A szemináriumba való belépésemmel megerősítettem elköteleződésem, melyet itt élt időm során sokszor megpróbált, megedzett és kiteljesített a nevelni vágyó „idősebb” értéktapasztalat. Növekednem kellett, le kellett mondanom, meg kellett erősödnöm. Sokszor kemény megpróbáltatás, alkotni vágyást egyenesen elvágó lépések közt éreztem mozdulatlan magam. Szükségem volt rá, meg kellett tapasztalnom, hogy milyen az, amikor magasság és mélység egyszerre kér helyet, saját magunkban. (…)

A nehézségek, a tekintet nélküli emberek, a hiteltelen útjelzők sokszor elbátortalanítanak, földön hagynak, napot takarnak. Tudjuk, hogy nem könnyű mosollyal fordulni az ellenség gőgje felé; sokszor behunyjuk szemünk a hajléktalan és koldusboton élő betegek láttán; hogy a kis problémák terhei alatt végleg összerogyunk. De a magunk alkotta szép bűvölete korántsem Jézus radikális döntést váró szava. Nem magunkat kell követnünk, hanem őt, minden emberben. Istenbe belegyökerezett szolgálatunkban vallomásunk és létformánk: Istenért semmi sem elegendő.

(Az írás teljes egészében a Vasárnap 2017/25. számában olvasható.)

Jel benned – jel másoknak – Linzenbold Szabolcs diakónus (Kálmánd)

Már gyermekkoromban is nagyon szerettem az iskolai hittanórákat, és néha-néha ministrálni is eljártam a templomba. Középiskolai tanulmányaimat a nagykárolyi Kalazanci Szent József Római Katolikus Teológiai Iskolaközpontban végeztem. Itt kerültem igazán szoros kapcsolatba Istennel, főleg az imádságok és az iskolai programok alkalmával kezdett érlelődni bennem hivatásom. Az akkori lelkivezetőm nagyon sokat segített abban, hogy ki tudjak bontakozni és tisztázzam magamban, mi is velem Istennek a szándéka. Sok bizonytalanság és hezitálás után úgy döntöttem, hogy nekivágok a kalandnak: pap leszek! 2010-ben felvételiztem a Gyulafehérvári Papnevelő Intézetbe és idén fejeztem be a tanulmányaimat. (…)

Már elsőéves kispapként elhatároztam, hogy ha egyszer áldozópappá szentelnek, szeretnék egy olyan jelmondatot magamnak, ami kapcsolódik a Jézus Szíve-tisztelethez. Így találtam rá az Énekek énekében a jelmondatomra: „Tegyél a szívedre pecsétnek” (Én 8,6a). Hogy miért pont ezt választottam? Azért, mert a romantikus hangzása ellenére egy komoly életprogramot jelöl meg ez a néhány szó, pontosan azt, amit megélni vállalkozom. Ez a megpecsételődés egyrészt dinamikát jelent: A szív nem mozdulatlan! A szív dobog, állandó mozgásban van, és csakis addig jelent életet, míg lüktet. Jézus Szívének lüktetésével, dobbanásával szeretnék eggyé válni. Azzal a Szívvel, amelyről a Szentírás azt írja, hogy szelíd és alázatos, hogy megesik a rászorulókon, megfáradtakon, szegényeken, bűnösökön, hogy nem engedi Isten házát vásárcsarnokká tenni, és hogy ha sebet ütnek rajta, akkor is kegyelem árad belőle, mert önmagából csak jót tud adni, mert szeretettel van telve! Másrészt a pecsét egy jel, ráadásul kétirányú ebben az esetben. Jézus felé egy imádság, kérés, hogy tartson meg engem, fogadjon el és úgy vigyázzon rám, mint a saját szívére. Ugyanakkor jel az emberek felé is, hiszen Isten szeretetének, jóságának és igazságainak akarok a tanúja lenni. (…)

(Az írás teljes egészében a Vasárnap 2017/27., július 2-án megjelenő számában olvasható.)

Magadnak teremtetted… – Váncsa Csaba Tibor újmisés (Arad-Séga)

(…) Fontos elmondani, hogy szüleim vallásos nevelésben részesítettek, vasárnaponként szentmisére mentünk, jártam hittanórára, voltam párszor ifjúsági találkozókon, de sosem gondolkodtam azon, hogy pap legyek. „Normális” életet éltem, aztán valamikor XII. osztályban megérintett Isten hívó szava, mai napig nem tudom magamnak sem megmagyarázni, mi történt. Egyszerűen annyit tudok mondani erről, amit Jeremiásnak mondott az Úr: Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára (Jer 1,5).

(…) 2009-ben jelentkeztem a temesvári püspöknél, Martin Roosnál, aki felvett a többi temesvári kispap közé, temesvári diákként beiratkoztam a gyulafehérvári teológiára. Két év után tanulmányaimat megszakítottam, mert úgy éreztem, időre van szükségem, hogy jól át tudjam gondolni a hivatásomat. Nehezebb időszak volt ez az életemben, meginogtam a hivatásomban, de a mai napig nem bántam meg azt az egy évet, felnőttem és megerősödtem hivatásomban. (…) Uram, magadnak teremtetted az én szívem, és nyugtalan marad mindaddig, míg benned meg nem pihen. Ezt a papi jelmondatot Szent Ágostontól vettem, mert úgy érzem, hogy teljesen nekem szól. (…) Úgy érzem, ez a mondat teljesen áthatja hivatástörténetemet és mindazt, amit a jövőben tökéletesíteni szeretnék papi életemben. Mármint azt, hogy egyre közelebb kerüljek Istenhez és őt az emberekhez közelebb tudjam vinni. Azt, hogy Isten az életemnek nemcsak az egyik részét kéri, hanem mindenemet. Nemcsak akkor kéri a figyelmemet, amikor a templomba megyek, amikor imádkozom, hanem egészen akar. Mint minden embert, minden percével és minden cselekvésével. Arra törekszem, hogy mindennap egy picivel több legyek Istennek. Ez minden emberre érvényes, mindenkit megszólít Isten személyesen. Biztatom a fiatalokat: ha Isten papságra hív, lépj elő, ne félj, mert megadja a kegyelmet, ami szükséges ahhoz, hogy betöltsd ezt a nem könnyű, de szép és üdvös küldetést! (…)

(Az írás teljes egészében a Vasárnap 2017/22. számában olvasható.)

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír