Harminc éve a váci székesegyház karnagya Varga László

Nézőpont – 2016. december 24., szombat | 13:02

Varga Lászlóval Magyar Bertalan beszélgetett a jubileum alkalmából.

Beer Miklós püspök, a Szent Cecília Kórus, a Váci Székesegyházi Kórusiskola és a Váci Szimfonikus Zenekar képviselői hálaadó szentmise, hangverseny és ünnepség keretében fejezték ki köszönetüket Varga László atya hűséges és eredményes zenepedagógiai, művészi és karnagyi szolgálatáért november 20-án, Krisztus Király vasárnapján. 

– Karnagy úr, milyen történelmi előzményei vannak Vácott az egyházzenei életnek? Hogyan gondol vissza elődeinek hivatására és munkájára?

– A Váci Egyházmegyében sok évszázada nagy hagyománya van az egyházzenei oktatásnak és nevelésnek. Szent László fejezte be az első székesegyház építését. A történészek a kor általános gyakorlatára támaszkodva feltételezik, hogy ebben az időben már működhetett mellette a káptalani iskola, mely intézményben a „musica sacra” oktatása a „hét szabad művészet” között hangsúlyozott szerepet élvezett, mivel énekesekkel látta el a katedrálist, a püspöki liturgiát. A reneszánsz időkben pedig Báthory Miklós püspök udvartartása és a váci székesegyház a kor általános gyakorlata szerint minden bizonnyal magas színvonalú zenei élettel rendelkezett.

– Egy időre aztán, gondolom, megtört ez a folyamat, hiszen nehéz történelmi idők következtek.

– Sajnos igen. A török megszállás ideje alatt csak a királyi Magyarország fővárosában folyt magas szintű zenei oktatás, ezért a török idők után Migazzi bíboros, váci püspök Pozsonyból hívott muzsikusokat, akik a hódoltságot követő első zenei együtteseket adták a székesegyháznak. Ezek közül és az általuk nevelt utódokból került ki a 18–19. század folyamán legtöbbször a mindenkori „székesegyházi karmester”. A püspöki palotában is alkalmazásban voltak, ahol „rezidenciális” zenei szolgálatot végeztek. Rizsporos parókás megjelenésükről néhány festmény, zenei tevékenységükről pedig a székesegyház régi kottatára beszél.

– Múlt századi elődei viszont időben már közelebb vannak hozzánk. Hogy folytatták ők a zenei szolgálatot?

– A 20. században az első világháború után a mintegy ötven éven át hivatalban lévő Pikéthy Tibor zeneigazgató, székesegyházi karnagy működtetett székesegyházi kórust, melynek tagjait személyenként változó módon a püspökség élelmiszerrel, tüzelővel vagy lakással javadalmazta. Rendszeresen énekeltek minden vasárnap a fél 12-es misén. Levéltári kutatásaim során sok érdekes adat előkerült Pikéthy karnagy úr életéről és énekkarának programjairól. A két világháború közötti időben nagyszerű katolikus fellendülés volt, egyházzenei téren pedig Vácon is éreztette hatását a Regensburgból indult cecíliánus egyházzenei megújulás. Amikor azonban a kommunizmus rátört országunkra, Pikéthy is nyugdíjba kellett, hogy meneküljön.

– Volt, aki ezekben a nehéz időkben felváltotta őt és merte vállalni ezt a munkát?

– Huszár Dezső 1955-ben lett a váci székesegyház karnagya. A később börtönviselt Korompay Tibor atya ajánlása révén nevezte ki őt a tizennégy évre internált Pétery József püspök általános helynöke, Kovács Vince segédpüspök, hogy az akkor már nem működő Pikéthy-kórus helyett a székesegyházban új énekkart szervezzen, támogatva ezzel az egyház Magyarországon ekkor már politikailag akadályozott, mégis hatékony cecíliánus törekvéseit. Dezső atya alapította a Szent Cecília Kórust. Az ő munkáját sem nézte jó szemmel a pártállam. Meg akarták szüntetni tevékenységét, hiszen a szervezkedés bűncselekménynek számított. Túlélte a kórustagokkal együtt. Bárdos Lajos tanár úr, akit zeneakadémiai professzori állásából tettek ki, rendszeresen járt akkoriban Vácra, hogy a fiatal karnagynak baráti és szakmai segítséget nyújtson.

– A Szent Cecília Kórus ma az ország legnagyobb létszámú katolikus egyházi énekkara, számos szakmai elismerés és kitüntetés birtokosa, mely az egyházzenei szolgálat révén lelki és szellemi otthont, közösséget teremt az énekelni szerető ifjúság és a felnőtt korú tagság számára.

– Amikor harminc évvel ezelőtt Dezső atyától átvettem a kórust, elhatároztam, hogy megpróbálom megvalósítani az ő álmát: száz énekesből álló kórusa legyen a váci székesegyháznak. Fiatalos lendülettel kezdtem meg a szervezést. Értek engem is atrocitások, de püspökeim mindig megvédtek és ahogy múltak az évek, egyre enyhült a helyzet. Nem elsősorban a létszám, hanem a tudatos közösségépítés a fő célkitűzésem.

– Egy ekkora kórust létrehozni is nagy eredmény, de ezt a létszámot három évtizeden át mindmáig fenntartani, ez még nagyobb érdem, ráadásul az is köztudomású, hogy a művészi és szakmai színvonal is magas.

– Pedagógiai szempontból talán a következetességnek köszönhető ez, és úgy gondolom, nem utolsósorban annak is, hogy főpásztoraim öt-öt esztendőre, először az OMCE Karnagyképzőre, azután pedig a Zeneakadémiára küldtek, mert szakmai képzésemet a legmagasabb szinten akarták biztosítani. Természetesen hozzájárult mindehhez a folyamatos zenepedagógiai, zeneszerzői és karnagyi gyakorlat is, és a ma sem szűnő folyamatos tanulás, hiszen nemcsak a jó pap, de a jó karnagy is holtig tanul. Ezt a szakmai tudást igyekszem kamatoztatni, tanítani és átadni énekeseimnek.

– Papi, lelkipásztori hivatását hogyan éli meg a kórus vezetésében és életében?

– A felnőtt és ifjúsági tagokból álló nagy közösségnek természetesen nemcsak karnagya vagyok, de lelkivezetője is. Életünket az imádság, a tanulás és az aktív szolgálat jellemzi. Tudatos apostoli tevékenységet végzünk a lelkek megmentéséért, az egyházért és a hazáért. Minden énekpróbán beszélek erről, és a művek betanítása mellett állandóan ügyelek arra, hogy ezek a próbák egyben felnőtt katekézisek is legyenek.

A művészi, lelki, szellemi és közösségi örömeink pedig nemcsak a szakmai teljesítményünkből vagy éppen a sikerélményeinkből adódnak, hanem egyenként és közösségben is az Istennel való személyes boldog kapcsolatból.

A kóruskarzatra a szentmiséken felhozzák az Oltáriszentséget, mert az énekkar szinte minden tagja rendszeresen áldozik. Krisztussal éneklünk. Személyesen Ő van velünk mindig, amikor megszólalunk és ez átmegy a hangunk rezzenésén, kiárad, kisugárzik a templomban mindenkire. Vannak megtérések is, és számtalan a visszajelzés sokak részéről az évek folyamán. Ennek az örömében élünk. Ez hát a legfőbb titka mindennek.

– Beer Miklós megyéspüspök 2012-ben a Karolina Iskolában megalapította a Váci Székesegyházi Kórusiskolát, melyet a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia egyházzenei testülete, az Országos Magyar Cecília Egyesület (OMCE) szakmai felügyelete alá rendelt. Irányítója és művészeti vezetője Varga László zeneigazgató.

– A sok évszázados egyházi gyakorlat és tapasztalat szerint a gyermekközpontú hitéleti, szentségi, erkölcsi és liturgikus „zenei nevelés” nagyon hatékony. A Krisztussal való személyes kapcsolat és a teljes ember egészét érintő személyiségfejlesztés egyik legeredményesebb eszközének bizonyult ez Vácon is a jelenleg 130 énekes gyermek életében. Tanáraik hivatásuknak élő, vallásos lelkületű, tettre kész, kiváló szakemberek.

A kórusiskolás élet, az éneklés – és elsősorban a karének – a test és lélek egészét egyaránt formálja. Elsősorban ezért hoztuk létre kollégáimmal és barátaimmal ezt az intézményt, de szívügyem az is, hogy legyen a mi magyar egyházunknak minél több professzionális zenei együttese.

A gyerekek a székesegyházban rendszeresen énekelnek. Örömet és élményt jelent ez számukra. Szüleik és családtagjaik is boldogan vesznek részt ezeken a „telt házas” szentmiséken. Ezáltal a család, a templom és az iskola összekapcsolódik.

– Sokak szerint ez valóban egy értékes életforma, amely örömökben és sikerélményekben gazdag. Ezért növekszik folyamatosan a népszerűsége az évről évre induló és megtelő kórusosztályoknak. Egyre több szülő igényli, a gyermekek pedig nagyon szeretik.

– Igen, ez egy örömteli életforma és hozzájárul ehhez még az is, hogy a kórusiskolások mindnyájan különféle hangszereken is tanulnak és játszanak. Lényegesnek tartom azt is, hogy mindezek ellenére a kórusiskolások mégsem elsősorban önmagukért tanulnak és élik ezt a szép életformát, hanem az ismereteiket és a lelkületüket magukkal viszik egész életükre, gazdagítva ezzel az iskolán túl is mostani és majd későbbi közösségeiket, és egykor majd saját gyermekeik életét is egyaránt.

– Miben foglalná össze, karnagy úr, azt, amit gondol és érez a harmincéves évfordulón?

– Nagyon egyszerű ez számomra. Hála és köszönet. Ez az évforduló nem rólam szól, hanem az Isten irgalmáról és mérhetetlen nagyvonalú szeretetéről. Arról, hogy az Isten irgalma és oltalma egy zenész pap életében számtalan konkrét esetben hogyan realizálódott. Sokszor felkarolt, megvédett és megsegített. Az események, a kisebb történések, ezek összefüggései, mindezek láncolata és a tendenciák Isten jóságát és szeretetét mutatják. Remélem, hogy nemcsak az én számomra, de mindazoknak is, akik az életemet közelről ismerik, és akikkel személyes lelkipásztori, baráti vagy szakmai kapcsolatba hozott a Gondviselés.

Forrás és fotó: Váci Egyházmegye

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria