Kapaszkodjunk egymásba! – A házasság hete idei arcai: Fazekas Rita és Zámbori Soma

Hivatástudattal megáldott, hívő emberek, tizennyolc éve házasok, három (tizennégy, tizenkét és négyéves) gyermek szülei. Rita mediátor, Soma színművész, és sokat szinkronizál: többek közt Bear Grylls és a Madagaszkár oroszlánjának magyar hangjaként ismerhetjük őt. A házaspárt elsőként arról faggattuk, milyen érzésekkel, gondolatokkal vállalták a „házaspárarc” szerepet.

Fazekas Rita: Azt gondolhatnánk, hogy Soma könnyebben mondott igent a szervezők megkeresésére, elvégre sokat szereplő, ismert ember, pedig éppen ő volt a tartózkodóbb. Én óriási megtiszteltetésnek éltem és élem meg ezt a felkérést. Valamit látnak bennünk, amit érdemes megosztani fiatalokkal, házasság előtt állókkal, házasokkal. Azt mondtam Somának, vágjunk bele. Nem vagyunk megmondóemberek, mi csak elmondjuk, hogy nálunk hogyan működik a kapcsolat egymással, a gyerekekkel. És ha kell, beszélünk a kudarcainkról is, hiszen ezt az egészet csak nagyon őszintén érdemes csinálni.

Zámbori Soma: A felkérésre, mondhatni, zsigerből nemet mondtam. Azt gondoltam, nem szeretném kiteregetni, kirakatba helyezni a házasságunkat. De azután Ritussal végigrágtuk az egészet, és arra jutottunk, hogy vállaljuk – vállaljuk magunkat. Nem akarunk megfelelni egy jogász-színész házaspárról alkotott sztereotip képnek. Nem rejtjük véka alá, hogy nekünk is vannak gondjaink, ezért talán lehet velünk azonosulni. 

Azért ott motoszkált bennem a kisördög, hogy vajon elég jók vagyunk-e mi erre a feladatra most, amikor annyi gond van az országban a házasságokkal!? Egyáltalán, felnőttünk mi ehhez? Ritus erre azt mondta, mégiscsak tizennyolc éve vagyunk házasok, három gyereket nevelünk, s különben is adódhat az életben olyan pillanat, amikor hátra kell lépni, és számot vetni azzal, ami eddig történt. Lehet, hogy ez a pillanat számunkra éppen most jött el. Még az is megtörténhet, hogy azt látjuk: nem is olyan rossz, ahogy éljük az életünket. S ha ebből valamit át tudunk adni, ha akár egyetlen embernek is képesek vagyunk segítséget nyújtani, akkor az csak jó lehet.

– Hogyan választották a mottót: „Éltető sodrásban”?

F. R.: Ez úgy jött, hogy a múlt nyáron meghívást kaptunk a házasság hete szervezőitől, találkoztunk velük, és elkezdtünk együtt gondolkodni a mottón. Három órán át ötleteltünk.

Z. S.: Elmondtuk a történetünket, és arra jutottunk, jó volna valami életszagú, friss, lendületes mottó, és valahogy a vízhez is legyen köze, mert ez meghatározó eleme az életünknek.

F. R.: Soma nemcsak színész, hajóskapitány is.

Z. S.: Végül a sodrásban szót választottuk (nem a sodródásbant, mert ez utóbbi passzivitást fejezne ki). Az éltető szó pedig, amellett, hogy a vízhez köthető, már keresztény üzenetet is hordoz.

Megjegyzem, a szervezők nem ezt tartották az ötletelés során felmerült legjobb mottónak, mi mégis emellett tettük le a voksunkat, mert úgy éreztük, ezzel tudunk azonosulni.

F. R.: : Ebbe a mottóba valahogy belelátjuk a személyes fejlődésünket, és az együtt töltött tizennyolc évet is, azt, hogy egymás által csiszolódunk. 

– Tehát nem pusztán a lendületes, „trendi”, programokkal, utazásokkal teli, sokszínű családi életüket akarták kifejezni ezzel? 

Z. S.: Semmiképpen sem. Az „éltetés” például a Szentlélekre is utal. Ő éltet minket, és a házasságunk is erre épül.

– Ugyanakkor Önök is a mai, gyors alkalmazkodást kívánó, változó kihívásokkal teli világban élnek megtért emberekként, ahogyan sok hívő házaspár sorstársuk is. Hogyan lehet e kihívások között élve egyre jobbá tenni a házas kapcsolatot?

Z. S.: A  házasságunkat mi szövetségnek tekintjük, és Isten szemében szent intézménynek. Ezt komolyan is gondoljuk, erre tettük fel az életünket. A kapcsolatunkban persze jöhetnek akadályok, de folytonosan jelen van a tudatos döntésünk: a kettőnk  közötti szeretet.  Ez az „ásó, kapa, nagyharang”, ha úgy tetszik.

Véleményem szerint a jó házas kapcsolatot nem adják ingyen. Bizonyos dolgokról le kell tudnunk mondani, van, amit el kell engednünk, és áldozatot kell hoznunk a másikért. A jó kapcsolat nincs meg csak úgy önmagától, dolgoznunk kell érte. Mi is sokat teszünk érte, ápoljuk, locsoljuk, gondozzuk.

F. R.:  Például egy csomó könyvet is olvasunk e témában. Pontosabban általában én olvasok, azután átadom Somának, fellapozom, és mutatom is neki: nézd csak, ez éppen  rád vonatkozik! (nevet)

Z. S.: Igen, meg kellett tanulnom, hogy főleg az érzelmi intelligencia területén van még mit fejlődnöm. Ez sincs ingyen. Mi nem akarjuk, hogy megrekedjen a kapcsolatunk, sem egymással, sem a gyerekeinkkel. Próbáljuk kerülni a megelégedettség érzését, mert az már lehet, hogy valaminek a végét jelzi – a munkában is így van ez.

– Említették, hogy a Szentlélek alapozza meg a házasságukat. Konkrétan hogyan történik ez a „sodrásban”, az életükben?

Z. S.: Nemrég beszélgettem egy evangélikus presbiterrel, egy négygyerekes családapával, aki felfigyelt arra, hogy egyre több szolgálatot vállal, és ez egyre inkább a családdal tölthető ideje rovására megy. Ismerős a helyzet: volt, amikor én is rengeteget dolgoztam színészként, s emellett mással is foglalkoztam, a hajóskapitányságról szó esett már.

Úgy gondolom, előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor be kell tudnunk húzni a kéziféket, akár a szolgálatban is (Zámbori Soma lelkészi segítőként szolgál a dél-pesti Golgota keresztény közösségben – a szerk.). Mert a sorrend: Isten, család és azután a gyülekezet, a munka. Ha a feleségemmel mi egy test vagyunk, akkor – amellett, hogy mindenki éli a maga belső párbeszédét a lelke csendes szobájában – együttesen kell megélnünk az Istenhez való odafordulásunkat is. Ezért Isten után a következő  nem a gyülekezet, nem a szolgálat, nem a karrier – merthogy nem remeték vagyunk, hanem egymásnak, a házastársunknak tettünk esküt, mégpedig Isten előtt. Nem akarjuk bálványozni sem egymást, sem a gyerekeinket, de fontosabb, hogy hiteles apa legyek a gyerekeim szemében, mint hogy nagyszerű szószólóként beszéljek az emberekhez valamilyen szószékről. 

Nem könnyű otthon hitelesnek lenni. Bizony, van gondom a türelmetlenségemmel, a perfekcionista, maximalista szemléletemmel. A feleségem, a fiaim vagy a lányom előtt hogyan is lehetnék szent megmondóember!?

– A felesége türelmesebb, megértőbb típus?

F. R.: Személyiségünket tekintve lényegében hasonlóak vagyunk, annyi különbséggel, hogy Soma nagyon nagy amplitúdóval éli az életét, nálam kicsit kiegyensúlyozottabb a kép. Igen, azt gondolom, Sománál jóval türelmesebb vagyok, aminek persze köze van ahhoz is, hogy három gyermek igényeit igyekszünk folyamatosan kielégíteni. Az, hogy megértőbb, elfogadóbb és támogatóbb lettem, a mediációnak köszönhető.

Z. S.: Ritus számomra a megnyugvást, a normalitást jelenti, ő az őrzőangyalom. Igaz, hogy sokat köszönhetek a szüleimnek, szerető, jó családban nőttem fel, de a Színművészeti Egyetemen egy kicsit elvesztem. Jézus azt mondja, a betegeknek van szükségük gyógyításra – nos, akkor nekem nagy szükségem volt az új szóra, az örömhírre, az evangéliumra, a sebeim begyógyítására. A Ritussal való találkozás, a házasságra való felkészülésünk vezetett a Megmentő felé.

F. R.:  Hozzáteszem, Somához hasonlóan én is szenvedélyes természetű vagyok, de úgy gondolom, az értékrendem stabil alapokon nyugszik. Derűs a szívem, s ezt a szüleimnek köszönhetem. Három napnál tovább nem vagyok benne gondban, kudarcban, és  hiszek abban, hogy az emberek jók, a világ szép.  

Z. S.: Már-már idealista vagy.

F. R.: Az egyetemen meg is kaptam a többiektől: majd ha végzek a joggal, veszítek az idealizmusomból (Fazekas Rita ügyvédként dolgozott, később váltott, a mediátori pályát választotta – a szerk.). Ha úgy tetszik, burokban nőttem fel. Ehhez jött a fiatal felnőttkori megtérésem. Egyébként a szüleim is ebben az életkorban jutottak el a hitre. Édesanyám hívott el először a gyülekezetbe. Láttam, hogy reggelente Bibliát olvas, és ez teljesen új élmény volt számomra.  Attól kezdve mentünk mi is.

Z. S.: Erkölcsi téren kezdettől fogva egyetértettünk, és mindketten sok gyerekben, élethosszig tartó házasságban gondolkodtunk. Anyagi értelemben nem volt semmink, de azt éreztük, hogy egymásnak vagyunk teremtve, mire is vártunk volna. A szerelem mellett volt ebben tudatos tervezés, elkötelezettség is. Együtt tértünk meg egy gyülekezeti alkalmon. Azután jegyesoktatáson vettünk részt, az esküvőnk után pedig, még a tanév kezdete előtt – közvetlenül a nászutunk után – elmentünk egy házassági szemináriumra. A szálloda kertjében sátoroztunk, mert erre volt pénzünk. Igazi hippi feeling volt! Azaz egy nagy áldáscsomag.

Nem gyűjtöttünk autóra, nem gondoltunk a karrierépítésre. Tudom, manapság ez nem pálya. Az összekapaszkodás helyett inkább csak a nagy elvárások fogalmazódnak meg egymás felé.

F. R.: Mind a mai napig úgy élünk, hogy próbálunk hálásnak lenni, és megbecsülni azt, amink van.

– Megkapták a nagy áldáscsomagot, azután eltelt tizennyolc év. Kialakult a személyiségük, kevésbé képlékeny kapcsolatban élnek, több a kötöttség, a házastárs is kiforrott egyéniség, akinek akarata, elvárásai vannak. Mit ajánl a mediátor, a kommunikációs szakember, hogyan kapcsolódjunk a másikhoz, amikor egyre élesebben látszanak a különbözőségeink?

F. R.: Nagyon fontos a nyitottság és a kíváncsiság. Az, hogy tényleg érdekeljen a másik ember, és ne csak a napi logisztikában gondolkozzunk. Tudom, ez nem könnyű, amikor már több gyerek is van, de működik. Megkérdezhetjük, hogy mi történt vele aznap a munkahelyen, hogyan élte meg azt a helyzetet, hogy érzi magát most abban, amiben van.

Mi mindenesetre a három gyermek mellett is rengeteget beszélgetünk, és ezt tudatosan tesszük. Persze volt olyan, hogy Somának nem volt ehhez kedve, mert egész nap beszélt a hangstúdióban. De tudta, hogy én igénylem ezt. Emlékszem, belépett az ajtón, megöleltük egymást (mert az ölelést is fontosnak tartjuk), rám nézett, és megszólalt: na, mondjad!

Ez olyan formálisnak tűnt, mintha kötelezettség jellege lenne, de akkor, ott meg kellett értenem, hogy Soma fáradt.

Fontosnak tartjuk azt is, hogy esténként nem fekszünk le úgy, hogy ne beszéltük volna meg egymással a dolgainkat, és ha valami nézeteltérés van, azt is. Zsigerből az jönne, hogy dühömben hátat fordítok a másiknak, de mégsem teszem.

Z. S.: Mert arra törekszünk, hogy ne legyenek elfojtások. Lehet azt mondani, hogy mi könnyedén veszünk mindent, pedig ez nem igaz. Az az elvünk, ha van valami gond, azt a lehető leghamarabb meg kell beszélni. A bagatellnek látszó ügyeket is. Mert a mégoly apró dolgokon is képesek vagyunk rettenetesen felhúzni magunkat. Én például azonnal robbanok. Nem úgy működöm, mint a vulkán, amelyben gyűlik-gyűlik a magma, azután kitör. Én atombomba vagyok. Az is igaz, hogy hamar elszáll a haragom.

F. R.: Olyankor mosolyog, és nem érti, hogy körülötte miért dermedtek még mindig az emberek.

Z. S.: Szóval, van még hova fejlődnöm.

F. R.: Előfordul, hogy leírom azt, ami fáj, és a leírtakat eljuttatom Somának, hogy nyomatékot adjak annak, amit szeretnék – a harmónia érdekében kiírom magamból, ami bánt.

Z. S.: Legutóbb beletette a határidőnaplómba, amit leírt: „Nézd, engem az bánt, hogy…”

F. R.: Nemcsak olyankor írok, amikor nem volt idő megbeszélni a dolgokat, hanem például akkor is, amikor Soma elbagatellizálja azt, ami köztünk történt.  Kell, hogy fontosak legyenek egymás számára az érzéseink!

Z. S.: Emlékszem, már megszületett két gyermekünk, Ritus négy-öt éve otthon volt velük. Nálam ezerrel pörgött a szinkron, a forgatás, hajtottam a melót – de nem láttam, hol lesz ennek a vége.

Aztán elérkezett az a pont, amikor meg kellett értenem, hogy a feleségem a fele-ségem, és nem valaki, aki sokadrangú az életemben.

Hajnali kettőkor értem haza, és ölelés helyett Rita prózai egyszerűséggel bemutatkozott nekem: ő a fele-ségem, és nem holmi harmad- vagy negyed-ségem. Nem kér többet, mint a felemet, de kevesebbel sem éri be. Aztán elment aludni... 

El kellett gondolkodnom az életemen. Onnantól fogva kevesebb előadást vállaltam, szabadúszó lettem, és csak olyan munkára szerződtem, amiben a lelkemnek békessége volt.

Mindebből látszik, hogy a megtérésünk után sem vált problémamentessé az életünk, nem tudtuk, és ma sem tudjuk mindenre azonnal a választ. Írtuk a vargabetűinket. 

F. R.: Mindkettőnknek voltak elakadásaink. Én például szeretek anya lenni, ugyanakkor őszintén kerestem a szakmai utamat, szerettem volna a munkámban is kiteljesedni. Ez utóbbi sokáig váratott magára. Szívből örülök annak, hogy az ügyvédi pályát elhagyva rátaláltam a mediátori területre, és ennek a „rátalálásnak” Soma is nagyon örült. Ez fontos számomra. Ő jelenti nekem a biztonságot, jó, hogy tud határozott lenni. Nagy stratéga, egyúttal színes egyéniség – és nagyon nagy szíve van. Lágysága és szeretete – céltudatossággal párosulva – meghatározóak férji és apai mivoltában.

Z. S.: Szeretlek… Jaj, de édes vagy! Nem gondoltam, hogy még ez az interjú is jót fog tenni a kapcsolatunknak!

Fotó: Lambert Attila

Körössy László/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2018. február 11-i számában jelent meg.