Isten országa Vilniusban

Litvániában 2006 adventje is hasonlóan indult az azt megelőzőekhez. A templomban az olvasmányok ugyanazt az izajási próféciát tárták elénk, mint itthon, csak litván nyelven... Megtestesülésekor a Messiás egészen közel jön hozzánk, és elhozza közénk Isten országát – amikor is megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog, ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong (Iz 35,5–6a). Azt, hogy a karácsonyvárásunk csúcspontja valamiben mégis más lesz, mint korábban, a külső jelek is sejtették. Vilniusban akkor hamisítatlan tél volt, hideg idő, átlag mínusz tíz fok, és sok hó. Feleségemmel, Gabival tudtuk, hogy ha Litvániában ünnepeljük Jézus születését, akkor másképpen fogunk ünnepelni. Kaptunk egy meghívást. Teréz anya nővérei invitáltak bennünket, hogy töltsük velük és – ahogyan ők fogalmaztak – vendégeikkel a karácsonyt.

Miután már több mint egy éve rendszeresen a segítőik lehettünk, baráti meghívásuk elfogadásán nem sokat gondolkodtunk. Azelőtt és azt követően az adventet általában meghatározta a munkahelyi mókuskerék kattogó zaja, ám a nővérek ebben az időszakban még a szokásosnál is nyugodtabbak voltak, és készültek. Az Oltáriszentség előtt is több időt töltöttek. Erőt merítettek belőle, ma már tudom mihez: hogy felragyogtassák Isten országának titkát.

Gabi megkérdezte, miben segíthetne. Egyszerű felelet érkezett: süssön valami finomat, akár valami magyarosat. Feleségem szemében a kezdeti ragyogás – mert szeret és tud sütni-főzni – egy pillanatra megtört, amikor választ kapott arra a kérdésére, hogy körülbelül hány vendéggel számoljon... Százötvennel. Mike nővér felajánlotta: ő szívesen segít, és a Szent Szűz is közbenjár. Így készült el két nap alatt kétszáz kakaós csiga (hogy repetának is maradjon).

Nekem a könnyebbik rész jutott. Francelin nővér, a közösség vezetője maga mellé osztott be. Először feldíszítettük a termet, majd a vakítóan fehérre mosott, kikeményített és vasalt terítőket helyeztünk az asztalra, sorra, egymás után. Közben beszélgettünk. Kérdeztem, mi lesz a menü, látva a szinte üresen álló éléskamrát, és tudva azt, hogy a litván karácsonyi vacsora nemcsak abban hagyományőrző, hogy húsmentes, hanem abban is, hogy tizenkét fogásból áll. Ő töretlen derűvel, mindig mosolygó, némánbeszédes szemeivel válaszolt: „Figyelj!”

S amit abban a két napban láttam, az valóban maga volt a csoda: szinte óránként csöngetett be egy-egy jótevő, hol kisebb, hol nagyobb adományokkal. Így az éléskamra lassan csurig telt a százötven fős vendégség bőséges vacsorájának hozzá valóival. Semmi sem hiányzott az asztalra valók közül. A teljes menüsorhoz megvolt a gomba, a krumpli, a mák, a datolya, a banán... és még fiatal éveim kedvence, az üdítők királya, a kóla is. Amikor elérkezett a szenteste, a rendház előtt felsorakozott hajléktalanok és a házban ápoltak – velünk együtt – nem hittek a szemüknek...

A megterített asztalokhoz telepedtek, a szeminárium rektora misézett, a fiatalok pásztorjátékot adtak elő, majd ajándékaikkal elhalmozták a vendégeket. A várva várt karácsonyi vacsora is elfogyott, és a kakaós csigák is. A nővérek hajnalig együtt maradtak vendégeikkel, s miközben meghallgatták őket és beszélgettek velük, bekötözték valóságos és jelképes sebeiket. Aztán útjukra bocsátották őket, minket. A Szeretet Misszionáriusai azon a karácsonyon láthatóvá tettek valamit, amit azóta is a lelkünkben hordozunk: akkor és ott, Vilniusban a Megváltó eljövetelével jelenlevővé vált Isten országa. Az ország, amely az irgalmasság testi és lelki cselekedetei révén épül az életünkben.

Fotó: Vilnius.lt

Kuzmányi István/Magyar Kurír