Pécsi Rita: Kapcsolatokban élünk vagy „online vagyunk”? – 2. rész

2018. július 25. szerda 19:51

Az Új Ember katolikus hetilapban Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató, pedagógiai szakértő július 15-én megjelent írásának második részét adjuk közre.

Egyre-másra jelennek meg a szülőkhöz szóló írások arról, hogy még nem tudhatjuk, pontosan milyen hatással vannak az okoseszközök a használóikra. Nos, annyit már biztosan tudhatunk erről a kérdésről, hogy ne dőlhessünk nyugodtan hátra.

Amint azt az előző lapszámban megjelent írásunkban már említettük, az életkornak nem megfelelő számítógép- és okoseszköz-használat sok veszéllyel jár, ám mind közül a legnagyobb kockázatot a függőség kialakulása jelenti – és nem csak a fiatalkorúaknál. 

Hogyan válik valaki függővé? Sajnos, mint minden kísértés, ez is alattomos. Nem máról holnapra történik, és nem is csak a butákat, a távoli országban élőket vagy csupán bizonyos társadalmi rétegek tagjait érintheti, hanem bárkit.

Akár egy idegtudományra szakosodó orvostanhallgató is beleeshet ebbe a csapdába, azt gondolva, hogy mindez nem több egy szorongásoldó, élvezetes hobbinál. (Ezzel a témával foglalkozik Nicholas Kardaras A képernyő rabjai című könyvében.)

Az okoseszközök, a közösségi oldalak és a videojátékok használata három alapszükségletünk kielégítését ígéri: a jutalom, a társ és az újdonság iránti vágyunkét. Az életben az erőfeszítéseink jutalma az, hogy a felfedezett újdonság dopamint termel a szervezetünkben. A gondot az jelenti, hogy ez a folyamat digitális ingerrel is előidézhető. Így a videojátékok, a lájkok és a többi, gombnyomással elérhető siker erős dopamintermelést indít el bennünk, az ősi örömközpontjainkra hat, nagyon jó érzést vált ki bennünk, és arra ösztönöz, hogy ismételjük meg ezt a tevékenységet.

A kötődés ugyanolyan fontos számunkra, mint az oxigén – alapszükségletünk! Számos kísérlet – és sajnos számtalan magánzárkába zárt történelmi tanú – igazolta, hogy a magányban élő, elszigetelt ember egyenesen megőrül. De miért baj, ha az interneten keressük a közösséget? És a Facebook-kapcsolatok óriási száma ellenére miért terjed a magány okozta depresszió? Miért növekszik az öngyilkosságot elkövetők, a pszichotikus, szexuális és szociális zavarokkal küzdők aránya? Mert a virtuális kapcsolat illúzió csupán, amely nem nyújtja azt a tapasztalatot, biztonságot, mint a valóságos kötődés. Csak hazudja a kapcsolódást, és amikor igazán szükségünk lenne rá, akkor cserbenhagy.

A kötődést tanulni kell, nem születik magától! Edzeni kell, akárcsak az izmokat! Mégpedig az együtt töltött boldog-szomorú pillanatokkal, a hús-vér emberekkel közösen megélt élményekkel, érintéssel, gesztusokkal, szemvillanásokkal. Bizony szükség van arra is, hogy a testvérem „beszóljon”, és én visszaszóljak, de úgy, hogy ne essek neki. Fontos, hogy a nagydumás csoporttársamat megtanuljam valahogyan leszerelni, és az is, hogy örömömben, bánatomban megölelhessek valakit, és engem is megsimogassanak, megöleljenek. Szükség van arra is, hogy alkalmasint elérzékenyüljek, és átérezzem azt a páratlanul felemelő érzést, hogy egy másik ember szeret, és fontos vagyok neki. Ráadásul mindezt a tapasztalatot sokszor kell átélni ahhoz, hogy krízishelyzetben is működőképes legyen. A baj az, hogy a virtuális kapcsolódás nem hozza létre ugyanazokat az idegrendszeri mintázatokat, mint amelyeket a valóságos kötődésélmények. Nem beszélve arról, hogy az „agyamra menő” öcsit vagy a „serdülőkorban lévő” szüleimet nem lehet kikapcsolni, „szitává lőni”, vagy más módon hatástalanítani. A túlzott géphasználat sajnos indulatkezelési zavarokat okoz, és hajlamosít a gátlástalanságra. A mértéktelen énközlés és ennek óriási „közönsége” pedig egyértelműen nárcisztikus torzulásokat eredményez. A természetes kommunikációban átlagosan harminc százalékban beszélünk magunkról, míg a közösségi médiában ez a nyolcvan-kilencven százalékot is eléri! A serdülőkori kisebbrendűségi érzést pedig az elviselhetetlenségig fokozza a közösségi média íratlan törvénye, hogy mindig jól kell kinézni, és úgy kell tennünk, mintha a nap mindig sütne, mindig happyk volnánk, buliznánk, zseniálisan főznénk és sütnénk és így tovább. Csak a lúzerek szívnak, güriznek, tévednek, csak nekik vannak pattanásaik, csak nekik kell várniuk, küzdeniük, csalódniuk – üzeni a fiataloknak ez a világ. És az agresszív, a személytelenül szexualizált, durva tartalmakról, valamint a zaklatásról még egy szót sem ejtettünk.

Nem könnyű szembemenni az árral. Egyszerűnek tűnik, ha a nagy szabadságával élve szép nyugodtan „elvan” a gyerek a géppel. Legalább nincs rossz társaságban. Addig is biztonságban van, nem történhet semmi baja. „Összeköti a kellemeset a hasznossal”, hiszen fejlesztő játékokat játszik, „csak” mesét néz, a barátaival cseveg – gondoljuk. Ráadásul túl nagy energiabedobást igényel, hogy elvonszoljuk őt a gép elől, ez nem éri meg – győzködjük magunkat.

Ám idézzük fel magunkban, hogy mit mondanak erről a kérdésről a téma elkötelezett szaktekintélyei, és a megtévesztően vonzó csomagolású digitális „kokainadagokat” akár erőfeszítések árán is cseréljük fel életerőt, védelmet, valós örömtartalékokat kínáló vitaminokkal és tápanyagokkal! Egyet biztosan állíthatunk: sohasem az erősek, a kompetensek, a kapcsolatképesek, a kíváncsiak az áldozatok! A médiakezelés tanult viselkedés. A gép csupán mankó, pótlék, amire akkor van szükség, ha valami fontos dolog hiányzik. Az igazi veszélyt az agyonhajszolt, a „fejlesztés” érdekében minden percet betáblázó kvázi gyermekkor jelenti – állítják a kutatók. A legfontosabb, hogy az alapszükségleteket – a kapcsolat és az újdonság iránti vágyat, illetve a valósággal való alkotó kapcsolódást – ne akarjuk helyettesíteni semmilyen sokat ígérő technikával! Ne féljünk az egyszerű megoldásoktól! „A szobád nem szegény, mert te is benne vagy; és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is” – írja Gárdonyi.

Ne hiányozzanak tehát gyermekeink életéből az egészséges gyerekkor legfontosabb ismérvei: a kötődés az odafigyelő felnőttekhez, a közös játék, a beszélgetés, a munka, a kreatív játék a kortársakkal, az alkotás, a kirándulás, a sport és általában a természethez, a valósághoz kapcsolódó tevékenységek.

„Minden valóságos élet – találkozás – írja Martin Buber. Merjünk az élet mellett dönteni ezen a téren is! A gép nem elég.

Csitáry-Hock Tamás pedig így fogalmaz: „Csak a találkozás. Mert kell a közelség, az érintés, a mosoly, kellenek a szemek. Kellenek ezek a pillanatok, a találkozások. Hogy a lélekben megrajzolt képet a valóságban tudjuk kiszínezni, hogy az álomba beköltözzön a valóság, hogy az ünnepnapok mellett meglássuk a hétköznapokat is. A Másikat.”

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2018. július 22-i, az első rész a 2018. július 15-i számában jelent meg. 

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Hazai
hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
esztergomi-papnovendekek-kulonleges-ajandekkal-segitenek-varakozasban
Különleges ajándékkal segítenek a várakozásban az esztergomi papnövendékek

Különleges felvételt töltöttek fel az esztergomi Érseki Papnevelő Intézet YouTube-csatornájára a szeminárium növendékei. A szeminaristák „Ecce, carissimi” című videójukkal szeretnék az adventi készületet meghittebbé tenni.

2018. december 13. csütörtök
buda-sziveben-emeltek-szobrot-boldog-brenner-janos-vertanunak
Buda szívében emeltek szobrot Boldog Brenner János vértanúnak

A Szombathelyi Egyházmegye és a Brenner János Emlékhely Alapítvány szervezésében december 13-án Erdő Péter bíboros, prímás megáldotta Boldog Brenner János vértanú szobrát Budapesten, a Szentimrevárosban.

2018. december 13. csütörtök