Kérjétek az aratás Urát!

Nézőpont – 2018. június 6., szerda | 21:09

Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek a papszentelések idejéről írt írását adjuk közre.

Június hónap rendesen a papszentelések hónapja és az aratás kezdete ezen a tájon. Jézus képe az aratásról és fölszólítása ma már szinte magyarázatra szorul. A kompjuterizált kombájnok korában, amikor szinte önmagától végzi a gép a nyár betakarítási munkáját, keveseknek van fogalma a régi aratásról. Régen akárcsak 50-60 évvel ezelőtt is még a falu társadalmából sokakat munkába vitt az aratás, fohászkodással kezdték és Istennek hálát adva fejezték be. Az akkori emberek érezték, hogy nem pusztán a maguk munkájáról, hanem Isten áldásáról van szó. Így vagyunk a papi hivatással is, amelyet nem lehet, mint munkaerőhiányt pénzzel pótolni, hanem Isten hívására van szükség, s ugyanakkor emberi imádságra és olyan környezetre, ahol a hivatás megszülethet.

Kérdezhetnénk: miért kell hivatásokért imádkozni, miért nem támaszt mindig elegendőt az Úr? Szent Ágoston mondja, hogy Isten megteremtett téged megkérdezésed nélkül, de nem üdvözít erőfeszítésed nélkül. Így van ez a papi utánpótlással is. Amikor egyetemistákkal foglalkoztam feltettem a kérdést a fiatal embereknek, hogy eszükbe jutott –e, hogy esetleg papok is lehetnének. Szinte mindegyik mondta, hogy igen. Miért is vagyunk válságban? – kérdezhetnénk. Először is sokkal kevesebb gyermek születik, mint régen, azokból eleve már kevesebb, akik a hívásra válaszolnak. A családi háttér hiánya már közhely. Nagyon sokáig az egyház nem szentelt pappá olyanokat, akiknek szülei nem éltek egyházi házasságban. Ma már csodaszámba megy, ha ugyanaz az apja, akinek felesége az ő anyja. Hiányzik egy nehézségektől meg nem riadó férfias s ugyanakkor jóságos apa képe a mai fiatalokból. Amikor még itt Kalocsán sorozott katonaság is volt, maga a laktanya parancsnok mondotta, hogy teljesen nőies viselkedésűvé váltak a fiatal emberek, ha valami megpróbáltatás éri őket, el kezdenek sírni.

Nehézséget jelent az is, hogy nagyon sokan nem járnak rendes hittanra, nem kapcsolódnak be a liturgikus életbe, nem azokból lesznek a villamosmérnökök, akik bukdácsoltak fizikából, ugyanígy nem indítja meg a papi hivatás gondolata azt, akinek ilyen élménye nem volt élő példát látva. Hozzájárul ehhez az is, hogy újabban az örökös pedofil kérdés napirenden tartása - ami köztudott, hogy kisebb százalékban van a papság körében, mint akárcsak más foglalkozásokban, úgy tünteti föl a fiatalok előtt ezt az életformát, hogy a papok nagyon elvetemült emberek. Egy mellékmondatban megjegyzem, ha egy katonatiszt magánéletében elkövet valami erkölcstelenséget, nem vonják felelősségre a hadügyminisztert és nem fizet semmiféle kárpótlást a nemzetvédelmi minisztérium, hanem mindenki a saját bűnét kéri számon. Mi pedig, ha ártatlanok is vagyunk, mindenkitől bocsánatot kérünk és a nyugati egyházakat a kártérítés teljes csőd szélére juttatta. Azt is nagy nehézségnek látom a papi hivatás megszületése körül, hogy a papok, akiktől elvárnak egy finomabb lelkületet, olyan világban nőnek föl, ahol akár egy választási kampány, vagy a facebookos jelenlét a legaljasabb indulatokat hozza ki az emberekből és senkire nincsenek tekintettel. Bátran állítom, hogy a katolikus világi papság nagyobb kihívások előtt áll, mint akár a szerzetes közösségben lévők, vagy a görög katolikus papság. És mégis!

Vannak, akik meghallják az Úr szavát, ez magában is csoda és jó papokká lesznek. Amikor egy-egy helyezésre kerül a sor, amit az egyházmegye szükséglete megkíván még olyanok is aláírást adnak, hogy vonjam vissza, akik épphogy csak ismerik a papjukat, de valami jó emlék köti hozzá. Ma is áll: „a szavak elszállnak és a példák vonzanak”. Istennek legyen hála, hogy Boldog Brenner János vértanú személyében a fiatal papság elé egy tündöklő csillagot állított egyházunk. Egy püspöki szolgálatom után egy ministránst bíztak rám, hogy az útközbe eső faluba vigyem el. Kérdezgettem őt hányan vannak testvérek (hárman voltak) és ez a fiúcska elmondta, hogy sokszor veszekednek. Saját szava szerint nem engedelmeskednek neki a kisebb testvérek. Egy idő után megkérdezte, hogy jó érseknek lenni. Azt válaszoltam jó is, meg rossz is. Kérdezte, hogy mi a jó? Emberekkel találkozom, taníthatom őket és olyan szép ünnepen is részt vehetek, mint a templomszentelés is volt. Mi a rossz? – kérdezte a gyerek. Sokszor én is úgy vagyok az értetlenkedő emberekkel, mint te a testvéreiddel. A fiúnak ez volt a válasza: átérzem a problémáját. Ha egy gyerek át tudja érezni a lelkipásztor problémáját, akkor mennyivel inkább át kell érezni a híveknek. Jó indulatúan hozzáállni, amiben lehet segíteni és legfőképpen imádkozni érte. Reméljük, ha a közös gondunkat Isten elé visszük, akkor azok megoldást találnak.

Fotó: Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria