Konferenciát tartottak az iszlám kultúráról és vallásról a Pázmányon

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Az iszlám kultúrája és vallása – Kihívások a médiában, a kultúrában és a társadalmi folyamatokban című konferencia első előadását a Paderborni Egyetem szisztematikusteológia-professzora, Klaus von Stosch tartotta. A német fundamentálteológus abból indult ki, hogy két különböző partner akkor kerülhet egységbe, ha viszonyuk a kapcsolaton alapul. A II. vatikáni zsinat Nostra aetate kezdetű nyilatkozata is azt tanítja, hogy a Katolikus Egyház megértéssel tekint minden vallásra, köztük az iszlámra is. Ezt az üzenetet azóta minden pápa megerősítette.

Klaus von Stosch rámutatott: a Korán késő ókori szövegére a rabbinikus zsidóság és a szír kereszténység is hatással volt. Az első szúrák valószínűleg zsoltárimádságokon alapulnak. Mohamed éjszakai virrasztásokon elmélkedhetett ezeken a szövegeken, fokozatosan alakította ki sajátos szemléletmódját, ám ez mindvégig bibliai alapokon maradt. Az Arab-félszigeten ebben az időben a Bibliát is szóban hagyományozták át. A Koránt nem csupán költői formában írták, de recitálták, énekelték is a szövegét.

A teológus előadó felidézte, hogy Navid Kermani iráni származású német orientalista egyik könyvében Isten szépségéről ír. Ezt a meglátását arra alapozza, hogy a Korán is utánozhatatlan. Isten mindenkinek másként mutatta ki a szeretetét, s mivel a muszlim hagyomány szerint az esztétikai jelleg és minőség az alapvető, ezért az araboknak Isten ezt az oldalát nyilvánította ki. Aki a Koránt hallja, Istent hallja, átérezve jelenlétének szépségét. A vallási megismerés az iszlámban esztétikai síkon történik, a keresztény vallásban ugyanakkor ez nem meghatározó szempont. Jézus Krisztus személye a fontos, nem a szépsége.

„Erőszakos vallás az iszlám?” – tette fel a kérdést Klaus von Stosch. A Korán 2. szúrájában (2:190-192) valóban azt olvassuk, hogy „gyilkoljátok meg őket, ahol rájuk találtok”, ám ez a vers abban az időben keletkezett, amikor Mohamed békeszerződést kötött a mekkaiakkal arról, hogy engedjék be a zarándokokat a szent helyekre. Ez a részlet arra az esetre vonatkozik, ha „Isten útján” megtámadják Mohamed Mekkába igyekvő híveit. Vagyis a muszlim zarándoknak joga van megvédenie magát, ha megtámadják.

A Kardversként ismert részre (9:5) a terroristák is gyakran hivatkoznak, amikor a keresztényeket támadják. Klaus von Stosch szerint azonban ha ismernék saját vallásukat, rájöhetnének, hogy ezt a szakaszt teljesen félreértelmezik. A szövegben olvasható „akik valami másnak is istenséget tulajdonítanak” kifejezés a pogány arabok sokistenhitére vonatkozik, vagyis egyáltalán nem a keresztényekre. Az igaz, hogy e szövegből nem a hegyi beszéd etikája tűnik elő, ám azt is tudjuk, hogy a történelem során a keresztény politikusok sem mindig követték Jézus etikáját.

Hidas Zoltán filozófus, szociológus kultúraelméleti, filozófiatörténeti szempontból közelítette meg a témát. Friedrich Hegel (1770–1831) szerint a „mohamedanizmus”, a „Kelet forradalma minden magánügyet szétzúzott”, az „elvont Egyet tette a kedély abszolút tárgyává, ennek tudását a valóság egyetlen céljává”. Max Weber (1864–1920) A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című könyvében röviden az iszlámra is kitér a kapitalista mentalitás szellemi feltételei kapcsán. A Weber által egyetlen következetes monoteizmusnak tartott iszlám valóban abszolút Istene – hasonlóan a kálvini kereszténységfelfogáshoz – előre kijelöli a túlvilági sorsot, még akkor is, ha jóindulata olykor még mindenhatóságát is felülírhatja. Az iszlám etika alapfogalmai: törvényszegés és büntetés, engedelmesség és kegyesség. Jósága miatt azonban „a pokolra rendeltséget nem merték Allahnak tulajdonítani”. Weber a predestinációval összefüggésben úgy véli, hogy az eleve elrendelés determinizmusa a gyakorlatban mindenekelőtt az e világi sorsra nehezedett: a hit harcosának nem mindennapi állapota a csata életveszélye, amelyben mindenkinek az Allah által kijelölt sors jut osztályrészül.

Görföl Tibor, a Pécsi Hittudományi Főiskola tanára a vallások komparatív megközelítéséről beszélt. Három teológus elméletét ismertette. Karl Rahner (1904–1984) német teológus inkluzivizmusa szerint minden ember akaratától és kultúrájától függetlenül címzettje annak az ajánlatnak, melyet a kereszténység az emberiség felé közvetít. Az ember egy olyan létező, melynek nem tudjuk megmondani a lényegét. Ugyanakkor minden embernek vannak olyan erkölcsi tettei – mint az önfeláldozás vagy az önzetlenség –, melyek kapcsolhatók ahhoz, akit a kereszténység Istennek nevez. Mindaddig, amíg valaki nem találkozik a kereszténységgel, addig számára a saját vallása legitim módon közvetíti Isten kegyelmi ajánlatát. E vallásoknak az a küldetésük, hogy beteljesedjenek a kereszténységben.

John Hick (1922–2012) angol teológus vallásteológiai pluralizmusa szerint a különböző vallások követői között az erkölcs és életvitel szempontjából nem tehetünk különbséget. Ezért a vallások között alá-fölérendeltségi viszonyt sem lehet megállapítani. A végső valóság megismerhetetlen, a vallások ennek megismerési formáit tárják elénk. A tanítóhivatal ezeket a nézeteket elítéli, Hick meglátásaiban nagy veszélyt lát.

Jacques Dupuis SJ (1923–2004) mind a két nézetet egyoldalúnak tartotta. Inkluziv pluarizmusnak nevezett elméletének fontos eleme az aszimmetrikus beteljesedés, mely szerint a kereszténységnek szüksége van a saját teljességének eléréséhez mindarra, amit más vallásoktól kaphat.

Görföl Tibor James Fredericks megközelítését is említette, aki a komparatív teológia neves képviselője, emellett a buddhizmus avatott ismerője. Szerinte teoretikus igényeinket fel kell függesztenünk. Az a dolgunk, hogy tanuljunk egymástól. Legyünk egy konkrét vallás képviselői, de közben tanulmányozzuk a többi vallást is azért, hogy fel tudjuk fedezni saját értékeinket. Hasonló állásponton van Francis X. Clooney SJ, aki pedig a hinduizmust ismeri behatóan. Szerinte a kereszténységben vannak olyan tartalmak, melyekre az idők során kulturális rétegek rakódtak rá. Más vallások segítségével mindezt le tudjuk bontani.

Görföl Tibor végül azt emelte ki, hogy a katolikus teológia minden erejével azon munkálkodik, hogy kapcsolatot keressen másokkal. A komparatív teológia ennek a törekvésnek a fő vonulata.

Nagypál Szabolcs teológus a vallásközi párbeszéd jellemzőit ismertette. Rámutatott: megfigyelhető, hogy a legnagyobb és a legmélyebben gyökerező ellenségeskedések a történetileg egymáshoz közelebb álló vallások között állnak fönn. A vallásközi párbeszéd célkitűzései sokrétűek: a vízszintes irány a másik vallás megismerését célozza, a függőleges pedig Isten terveinek és szándékainak mind jobb megértését. Fontos, hogy mindkét fél átértékelje a múlt fájó emlékeit, amelyek gátolják vagy nehezítik a közeledést.

Ha a magunk vallását másokéval hasonlítjuk össze, gyakran hajlamosak vagyunk a sajátunkat eszményi színben látni, a másik személyt vagy közösséget pedig pusztán a maga jelen lévő, előttünk álló ténylegességében. „Ez messzemenően méltánytalan a másik féllel szemben: az eszményt csakis az eszménnyel, a ténylegességet a ténylegességgel igazságos és célravezető összehasonlítani.”

Nagypál Szabolcs is meghatározónak tartja a Nostra aetate kezdetű zsinati dokumentumot, mely szerint „a Katolikus Egyház semmit sem utasít el abból, ami a vallásokban igaz és szent”. Napjainkban az oktatás és a nevelés szerepe lehet rendkívül jelentős: arra kell törekedni, hogy ennek során olyan vallási ismeretek és magatartásmódok alakuljanak ki, amelyek lehetővé teszik a másik vallásának megismerését és tiszteletét.

A kereszténység és az iszlám közötti feszültség egyik legjelentősebb oka, hogy mindkettő térítő vallás, ráadásul mindkettőnek a küldetése egyetemes érvényű, vagyis mindenkihez szól. A hithirdetés és a párbeszéd teremtő feszültségben állnak egymással. „Annyit azonban mindenképpen tudatosítania kell a két vallás felelős követőinek, hogy egyszerre a két törekvés nem megy: ha valaki a párbeszédre adja a fejét, akkor az abban részt vevő felek megtérítésére irányuló törekvését zárójelbe kell tennie” – hangsúlyozta Nagypál Szabolcs.

Az európai beilleszkedés és az együttélés szempontjából talán az volna a legjobb, ha földrészünkön megerősödne az euroiszlámnak nevezett irányzat, mely segíthetné a többségi társadalomhoz viszonyuló közösségi hozzáállást. A két vallásnak érdemes olyan társadalmi kihívásokra adott válaszokban is összefognia, mint például a közösségvállalás, a szükséget szenvedők gondoskodó ellátása, vagy az embertársak szolgáló szeretete. „Mindkét vallás nemes feladata, hogy – a zsinati meglátások szellemében – küzdjön a háború ellen” – zárta előadását Nagypál Szabolcs.

Fotó: Lambert Attila

Baranyai Béla/Magyar Kurír