Közel lépni a versenyzőhöz – interjú Mohay Bence sportriporterrel

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

– Honnan ered a sport iránti szereteted?

– A családomban nem volt jelentős a sport; nem voltak sportolók a szüleim, nem vittek edzésekre hatévesen, és esténként sem néztünk meccseket, de én kiskorom óta nagyon szerettem versenyezni, a verseny legtisztább körülményeit pedig a sportban találtam meg. Később focistának készültem, de rá kellett jönnöm, hogy annyira nem vagyok tehetséges, így aztán jött a sportriporterség.

– Ha jól tudom, középiskolásként tagja voltál az iskolai színtársulatnak. Gondoltál arra, hogy színész legyél?

– Több családtagom is humán érdeklődésű. Az édesanyám zenetanárként dolgozott, később rádiós lett, az édesapám néprajzkutató, az egyik nagyapám magyar–angol szakos irodalomtörténész, a másik magyar–történelem tanár, a nagymamáim pedig zenészek. Szeretek szerepelni, közönség előtt állni. Ez vonzott a leginkább a diákszínpadban is, de mindig éreztem, hogy „nem játszom le a színpadról a többieket”, nem vagyok tehetséges színész. Hosszabb távon nem akartam olyasmivel foglalkozni, amiben éreztem, hogy nem én vagyok a legjobb. A média sokkal jobban vonzott: a kérdezést és az írást nagyon szerettem, ezért inkább abba az irányba mentem tovább. Korábban volt bennem egy elszakadási vágy a családi „tradíciótól”, de idővel rá kellett jönnöm, hogy legbelül éppen annyira bölcsész vagyok, mint az egész családom.

– Riporteri munkádban mennyire jelenik meg a humán tudományok iránti érdeklődésed?

– Ahogyan fogalmazok, ahogyan megközelítek egy témát, abban benne van mindaz, amit az édesapámtól örököltem. Ahogyan kérdezek, abban pedig az édesanyám tanácsai, útmutatása. Ugyanakkor az is igaz, hogy rengeteg mindent meg kell tanulnom, hiszen nem rendelkezem sportolói múlttal, nincsenek a fejemben húsz évvel ezelőtti meccseredmények, és nincsenek olyan edzőtábori élményeim sem, mint a korábbi élsportolóknak, akik jól tudják hasznosítani ezeket a munkájuk során. A humán vonal azonban az íráskészségben és a beszédmódban megmutatkozhat.

– A sportolókhoz való közel lépés, a jelenlét a szakmád egyik sajátossága. Mit jelent számodra a „közvetítés” ?

– A kommentátor akkor végzi jól a feladatát, ha úgy magyarázza el a szabályokat, ha olyan kontextusba helyezi az eseményt, hogy az más megvilágításba kerül, és felkelti a néző érdeklődését. Vegyük például a birkózást, amit az olimpián kívül nem nagyon néznek az emberek. Ha leül a tévé elé százezer ember, közülük kilencvenezer soha életében nem látott birkózást, és a maradék tízezerből is csupán kétszáz ért hozzá igazán, a többség tehát nem tudja, hogy mit kell nézni. Két izzadt ember gyűri-gyömöszöli egymást, hátulról „ölelkeznek”, gusztustalan… Ha a kommentátor el tudja magyarázni, hogy mit érdemes figyelni, mire lehet pontot kapni, akkor a néző is bevonódik az eseményekbe. Kommentátorként átadjuk azt is, amit a néző nem lát. Egy mérkőzés soha nem a kezdőrúgással indul, és nem is akkor, amikor a bíró belefúj a sípjába, hanem az előző olimpia végén vagy másnap, a felkészüléssel veszi kezdetét. Egy versenyben benne van az összes reggeli edzés, a hajnali kelések, a délutáni futások, a téli alapozás, a taktikai felkészülés, de benne van a pihenés is. A kommentátor tehát akkor közvetíti jól a versenyt, ha látja ezt az egész folyamatot, ha ismeri és másoknak is át tudja adni ennek az értékét. Ha képes elmagyarázni, milyen óriási munka van amögött, hogy valaki világcsúcsot dönt, akkor az, amit a képernyőn látunk, már nem csupán egy kétszáz méteres úszás lesz, hanem egy emberi történet, amelynek a végén valaki feláll a dobogóra, vagy éppen lemarad róla. Az ilyen közvetítés kinyitja a sport határait.

– Beszélhetünk-e ennek kapcsán a kommentátor szaktudásáról, amely segít az objektív látásmód megtartásában, egy-egy eredmény valós értékének meghatározásában?

– Az olimpia idején fölmerült az az igény, hogy a kommentátorok és a riporterek legyenek empatikusabbak a versenyzőkkel: örüljünk az olimpiai ötödik helyezésnek, és egyáltalán, a versenyben való részvételnek is. Bizonyos esetekben valóban fontos, hogy ne csak az érmet vagy az aranyat vegyük észre. Ám nekünk, sportriportereknek kell annyira értenünk a szakmánkhoz, hogy meg tudjuk ítélni, egy-egy eredmény valójában siker-e vagy kudarc. Magunkat járatjuk le, ha egy hetedik helyezést elért sportolónak veregetni kezdjük a vállát, és vigyorogva gratulálunk neki az eredményéhez, miközben ő könnyek között arról beszél, hogy nem így tervezte a versenyen való szereplését. Ugyanakkor, ha az olimpián egy fiatal úszó tizenharmadik helyet szerez, és két másodpercet javít az egyéni legjobbján, akkor fel kell hívni a figyelmet arra, hogy ez óriási siker, hiszen valaki a legfontosabb pillanatban túlszárnyalta önmagát.

– Mit tanulsz a sportolóktól?

– A sportoló és a sportriporter pályafutása sok szempontból párhuzamosságot mutat. Vegyünk például egy olimpiai felkészülést. A riporter esetében is van egy bizonyos alapozó időszak, amikor meg kell tanulnia egy adott sportágat, végig kell vennie annak szabályait, el kell mennie az edzésekre, hogy megismerje a sportolókat. A versenyen, abban a másfél órában, amikor a sportolónak csúcsteljesítményt kell nyújtania, nekem is a topon kell lennem. Ezért nagyon sokat lehet tanulni abból, ahogyan a sportolók kezelik az egyes helyzeteket. Döbbenetes, mennyi akaraterő, kitartás és kudarctűrés van bennük. Gyakran szándékosan mennek bele kudarchelyzetekbe, hogy tanuljanak belőle. A kívülállók nem is látják, mennyi áldozat van amögött, amit a versenyzők tesznek. Ha mi, hétköznapi emberek csak feleannyi áldozatot tudnánk hozni a magunk területén, ha ugyanolyan akarással és elszántsággal végezné mindenki a saját munkáját, mint ők, akkor másképpen működne a világ.

– Mindarről eszembe jutott az alázat fogalma…

– A mi szakmánkra jellemző az exhibicionizmus. Olyan ember lesz jó képernyős, akinek igénye van arra, hogy odafigyeljenek rá, hogy legyen közönsége. Érdekes kettősség van ebben, mert jól tudjuk, hogy nem magunkat mutogatjuk. Nem önmagunkért szeretnek bennünket, és nem önmagunkat kell átadnunk a nézőknek, hanem az a dolgunk, hogy megmutassuk például Szilágyi Áron vagy Hosszú Katinka győzelmét. Eközben persze alkotómunkát végzünk, és ez a sportolóktól függetlenül is önálló teljesítmény. Ha az ember büszke erre, attól még nem lesz kevésbé alázatos.

– Nagyon fiatalon váltál közismertté, 27 évesen már öt olimpiáról tudósítottál. Mi segít neked abban, hogy ne válj önteltté?

– Az általános iskolában gyakran neveztek önteltnek, beképzeltnek. Én nem tartottam magam nagyképűnek. Szerintem fontos, hogy az embernek legyen önismerete, tisztában legyen a hibáival és az erősségeivel is. A környezetemből érkező visszajelzések miatt viszont kiskorom óta tudatosan figyelek erre. Nem tagadom, jól esik, ha ismeretlenek megszólítanak, gratulálnak. Ugyanakkor tudni kell a helyén kezelni ezt is. Mielőtt képernyőre kerültem, az akkori főnököm, illetve tapasztaltabb kollégák is figyelmeztettek a későbbi veszélyekre. Sokan függővé válnak attól, hogy felismerjék őket, hogy az emberek tudják, mit tettek le az asztalra, és amikor ez elmúlik, nem tudnak mit kezdeni az életükkel. Be kell látni, hogy az életben nem ezek a fontos dolgok. Fel kell tenni a kérdést: mi van, ha ez nincs? Előfordulhat, hogy lekerülök a képernyőről, vagy másfelé sodor az élet. Nem szabad függeni ettől. Olykor irigyelnek, hogy ennyi idősen milyen messzire jutottam, ám emögött egy lényeges tévedés rejlik. Amit csinálok, az látványos ugyan, de nem biztos, hogy hasznosabb, mint annak az osztálytársamnak a munkája, aki gyógyszereket fejleszt, utakat épít, atomfizikával foglalkozik, vagy tanár, orvos, közlekedésmérnök, családanya. Tisztában vagyok azzal, hogy csupán attól, mert sokan látják, amit csinálok, nem lettem több, nem lettem értékesebb ember, mint bármelyik barátom vagy osztálytársam. Sőt, az élet bizonyos területein néha jóval előrébb tartanak, mint én.

– Szerető családból jössz, ciszter diák voltál. Mennyire hatja át a jelenedet a hit?

– A jelenemre nagy hatással van az, hogy nagyon boldog gyerekkorom volt, úgy nőttem fel, hogy a szüleim szerették egymást, és ezt mi, gyerekek nap mint nap láttuk, megéltük. A hit is alapvető volt a családban. Jártunk hittanra, misére, beszélgettünk róla otthon. Idővel aztán a megtanult hitet meggyőződéssé kell alakítani, ez pedig hosszú folyamat. Az ember felteszi a kérdéseit, alapvető téziseket, szabályokat is megkérdőjelez, és keresi az igazságot. A család ilyenkor sokat segíthet, hiszen van kivel megbeszélni a fontos kérdéseket, a szilárd értékrend pedig ad egyfajta origót, egy kiindulópontot, amely alapján tájékozódni lehet.

– Véleményed szerint hogyan kapcsolható össze sport és irgalom?

– Az irgalom azt jelenti számomra, hogy akkor sem büntetek, ha jogosan tehetném. Fájdalmat okozhatnék, de megkönyörülök. A sportban viszont speciális szabályok érvényesek, ahol az irgalomnak néha nincs helye. Legyen-e irgalmas egy gyerekkel az edző akkor, amikor sír? Eljuthat-e egy sportoló az olimpiai bajnoki címig, ha az edző minden alkalommal irgalmas, amikor úgy érzi, hogy a gyerek szenved? A jó edző fel tudja mérni, mennyire feszegetheti a gyerek határait. Ha az edző kímélni akarja a gyereket, mert az elsírta magát, lehet, hogy csak egy középszerű versenyzőt tud nevelni belőle, aki persze lehet, hogy boldogabb emberré válik annál, mint aki olimpiai bajnok lesz. De soha nem fogja elérni azt a célt, amiért edzésre jár. Ha az ember kitűz maga elé egy célt, azért áldozatokat kell hozni. A bíró sem könyörülhet meg azon, aki szabálytalankodik, mert akkor igazságtalan lesz a szabálytalankodó ellenfelével szemben. Játékosként pedig inkább sportszerű lehetsz, mint irgalmas – a versenyt meg kell nyerni, és az irgalom néha ellentétes ezzel. Persze fontos szabály, hogy az ellenfelet elég legyőzni, nem kell megsemmisíteni, a földbe döngölni, megalázni. Nagy Tímea például visszafogottan ünnepelt a megnyert olimpiai döntője után, hogy ne fokozza a legyőzött ellenfél fájdalmát.

– Kommentátorként, riporterként hogyan viszonyulsz az irgalmassághoz?

– Riporterként sokkal inkább lehetek irgalmas, mint sportolóként. Előfordul például, hogy valaki egy vereséget követően nem szívesen nyilatkozik. Riporterként tudod, hogy neked az a dolgod, hogy megszólaltasd, és azt is tudod, hogy neki is az a dolga, hogy megszólaljon, hiszen ez hozzá tartozik a versenyhez, de látod, hogy nagyon rossz passzban van. Ilyenkor lehetsz irgalmas, és mondhatod azt, hogy „pihenj le, zuhanyozz le, öltözz át, és utána megcsináljuk az interjút.” Az sem mindegy, hogy hogyan teszed fel a kérdést, hogy nem „vágod bele a kést”, nem kéred számon. Imre Gézával például irgalmasnak kellett lenni, amikor elveszítette az olimpiai döntőt, hiszen tudtuk, és ő is tudta, hogy mekkora lehetőséget szalasztott el. Miközben jó, ha a te mikrofonod előtt nyílik meg valaki, ha őszintén elmondja az érzelmeit, riporterként nem tehetsz rá még egy lapáttal a másik szenvedésére. Lehet nagyon mély beszélgetést készíteni úgy is, hogy az ember nem kegyetlen. A sportoló ugyanúgy ember, ezt figyelembe kell venni.

– Mit jelent számodra a sport mint eszme?

– A sport kialakíthat egyfajta napirendet, megtanít a lemondásra, a küzdelemre, átlépni a saját határainkat. Általa szembesülhetünk azzal, mit bírunk és mit nem, és sokszor rájöhetünk arra, hogy sokkal többet elviselünk, mint amit korábban gondoltunk. Nem utolsó sorban közösségi élményt ad. Azért szerettem meg a sportot, mert olyan versenyt biztosít, amelyben mindenki azonos feltételekkel indul. Jó, ha ez a nagy versenyeken is megvalósul. 

Fotó: Bókay László

Várkonyi Borbála/Magyar Kurír

Az írás nyomtatásban az Új Ember 2016. november 6-i számában jelent meg.