Közelebb kerülni az elveszett otthonhoz – interjú Győrffy Ákos költővel

– Verseinek és különböző szövegeinek visszatérő motívuma a kút és a víz, amelyek sokszor a lírai én önmagával való szembenézésének folyamatához kapcsolódnak. Ennek alapján mi lehet a költészet és tágabb értelemben az írás tétje?

– Szüleim nagymarosi házának kertjében van egy kút. Egy régi nyomókút, amit már gyerekkoromban sem használtak. Ez a kút már a legkorábbi emlékeimben is feltűnik. Egyszer belenéztem, talán négy-öt éves lehettem. A kút tetejét fedő nehéz kőlapot apám kicsit félrehúzta valamiért. Lenéztem, láttam a kút mélyén csillogó vizet, hideg és sötét mélység, az alján ezzel a mozdulatlan víztükörrel, amelyen látszottak a felhők és az ég egy darabja. Jelentőségteljes pillanat volt, amit persze csak később értettem meg. Ha megértettem egyáltalán. Mert meg lehet-e érteni egy képet, ami leginkább egy álomképhez hasonlít? Tudtam, hogy ez a kép valami nagyon fontosat mond el rólam, üzen valamit. Csak hát mi ennek az üzenetnek a lényege? Jó volna tudni.

Talán akkor járok a legközelebb az igazsághoz, ha azt mondom, hogy önmagamat láttam színről színre a kút mélyén. Egy önmagamra vetett tiszta pillantás volt, meg nem ismételhető intenzitással. Az írás, ami csak jóval később lépett be az életembe, ezt a pillanatot akarta újra és újra megismételni. Hogy ismét azzal a tekintettel tudjak belenézni abba a sötétbe, hogy újra megpillanthassam az ég egy apró darabját a fekete víztükrön. Minél többször próbáltam, annál nyilvánvalóbb lett, hogy szinte lehetetlen. Mert az a kisgyerek akkor és ott nem akarta ezt, nem gondolt semmire, nem volt semmiféle szándéka ezzel a kútbanézéssel. A tanácstalan és kétségbeesett kamasz, akivé aztán lettem, mégis ebbe az örökre eltűnt gyerekbe kapaszkodott. Tőle várta a megoldást, a sötéttel farkasszemet néző kisfiútól. De az a kisfiú eltűnt, illetve nem is tűnt el, csak elérhetetlen. Mégis keresem, noha ez a keresés reménytelennek tűnik. Talán mert mindig rossz irányba indulok, mindig eltévedek. A folyamatos eltévedésben keresem.

– A hegyi füzet című, legújabb kötetében ezt írja: „A tér intenzív átélése, a térbeli kiterjedés megtapasztalása mindig is élénken foglalkoztatott. […] A Börzsöny térbeli elrendezése olyan mélyen belém ivódott, hogy olykor nem tudtam megkülönböztetni magam tőle.” Hogyan viszonyul tehát egymáshoz a külső és a belső táj? Miképpen segítheti az alkotás folyamatát a külső közeg?

– Az úgynevezett belső táj mindig sokkal plasztikusabb és mélyebb, mint a külső, a természeti, a megfogható. A kettő átjár egymásba, együtt adnak ki egy teljesnek nevezhető teret. Elveszni – szinte a jelmondatommá vált ez sok éven keresztül. Felmenni az erdőbe és elveszni, ne legyek sehol, a seholban legyek, a semmiben. Nem értettem, mit akarok ezzel, ahogy azt sem, hogy végül is hová akarok eljutni, hová akarok eltűnni. Mert nem meghalni akartam, hanem valóban jelen lenni. Ami persze bizonyos szempontból hasonlít a halálra. A Börzsöny erdői, a Duna jelentették a díszletet ezekhez az eltűnés-kísérletekhez. Az erdők mélye vonzott, a bükkerdők mohás kövei, a folyó sodrása, a patakmedrek, az elhagyott kunyhók, a hegycsúcsok göcsörtös kőrisfái, egyszóval az olyan helyszínek, ahol nem láthatok embert, ahol együtt lehetek azzal a személytelen ürességgel, ami a természet lelke. Amit magamban felfedeztem, nem különbözött ettől a személytelen lélektől, egy volt vele. És innentől igazán nem számított, hogy a tájak kívül vagy belül vannak-e.

Kívül ugyanaz van, mint belül, erre viszonylag hamar ráébredtem, azonban itt meg is álltam, mert nem tudtam mit kezdeni ezzel a tudással. Mire megyek ezzel, ezt kérdeztem, mire megy az én azzal a tudással, ami végső soron az én mellőzését követeli. Régi, az irodalomban alaposan dokumentált dilemma ez, a legtöbben nem is tudtak soha kikeveredni belőle. Eljutunk egy határpontra, ahol már nincsenek fogódzók, nincs segítség, ahol már a fogalmaink is elfogytak. Legalább húsz éve állok ezen a ponton és nem tudok mást tenni, mint megállapítani, hogy igen, itt állok és nem ismerem a következő állomást. Klasszikus, európai melankolikus állapot. Szinte mindent tudni lehet róla, az európai irodalom utolsó háromszáz éve másról sem szól. És persze a táj. A Börzsönyben élek most is, látom az erdőt, a madarakat, a felhők árnyékát a hegyoldalakon. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem okoz elemi örömöt mindezt látni. Szeretem a csendet, nem jelent különösebb gondot, ha egész nap nem látok embert. Az emberélet útjának felét elhagyva egyre erőteljesebben hív ez a csend, miközben például a gyerekeim folyamatosan megtörik ezt a csendet, amikor a szobában fociznak vagy az ágyon birkóznak. Nem baj, hadd törjék, jól teszik. Éjszaka írok, mindig is éjszaka írtam. Csak a baglyok, a nyestek és én.

– Havazás Amiens-ben című verseskötetét, ahogyan az azt követő Haza című, elbeszéléseket tartalmazó kötetét, illetve A hegyi füzetet is egy-egy gyerekkori élmény leírásával indítja. Ezekben a leírásokban olyan erős képek jelennek meg, mint a víz, a sodrás, a tisztaság, a kútba nézés stb. Miért olyan fontos költészetében a gyerekkor?

– Nem a költészetemben fontos, nekem fontos, részben a már fentebb elmondottak miatt. Az ember mindig azt a gyerekkori pozíciót szeretné újra a magáénak tudni. A gyerekkort sem kell persze idealizálni, nem rózsaszín felhőkön ugráló illatos plüssmacik kora az, hanem az a néhány év, amikor szinte minden eldől. És persze a gyerekkor érzékenysége, elfogulatlansága, öntudatlan költészete. Nekem nem volt különösebben boldog gyerekkorom, igaz, boldogtalan se. Persze nem is a boldogságról van itt szó. Amiről egyébként sem tudni, hogy micsoda. A kezdet az, ami érdekel, a kezdet elementáris élményei. Döbbenetes látni, ahogy egy gyerek szembesül például a természeti jelenségekkel. Szülőként megadatott látni mindezt. Ez a bensőséges viszony az, ami később menthetetlenül roncsolódik, rutinná lesz, végső soron semmivé. Egy gyerek úgy néz a patakra, mint egy régen látott testvérre. De úgy néz a tengerre is, a felhőkre, egy kavicsra. Mintha nem először látná. Honnan ismeri őket? Honnan ismertem én a kert páfrányait, csigáit, fenyőfáit?

Emlékszem, úgy járkáltam a kertben, mintha otthon lennék. De az nem az az otthon volt, nem az a ház, amelyben felnőttem. Egy másik otthon, az igazi. De mit jelent mindez? Mi ez a másik otthon? Ezt ma kérdezem, akkor nem voltak kérdések, akkor csak a bizonyosság volt arról, hogy ez az otthon az, amit mindig is ismertem. A gyerekkor tudatállapot, ami aztán egy másféle tudatállapotnak adja át a helyét. A felnőtté válás szinte csak veszteségekkel jár, mert ami nyereség lehetne benne, általában azt is elrontjuk. Elvesztünk valamit, amit csak kivételes, kegyelmi pillanatokban kapunk vissza ismét, de csak rövid időre. A szerelem, a nagy felismerések pillanataiban.

– „Álltam a hideg, téli napsütésben az ablaknál. / Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem. / Mintha nem is én nézném a halványkék eget a / sikátorok fölött, mintha csak tekintet lennék, test / nélkül, de mintha ez a tekintet sem az enyém lenne. / Mintha eltűntem volna magamból. / Mint ez az üres / mosdókancsó mellettem, az asztalon, ahogy az üvegfalán / ragyog a fény. És mintha valaki idegen hangját hallanám, / úgy hallottam saját szavaimat, ahogy az ablakpárkányra / dőlve suttogom: Nem az enyém volt, amit adtam, Uram. / Nem vagyok a magamé.”

Ahogyan a most idézett, Havazás Amiens-ben című versében is olvashatjuk, költészetében megfigyelhető egyfajta személytelen, vagy inkább idegen tekintetnek a jelenlétére tett reflexió. Lehet-e ezt a tekintetet az irgalomhoz kötni?

– Csak ahhoz lehet kötni. Ez a személytelen, üres vagy idegen „tekintet” hordozza a létezés egészét. Az irgalom persze nyilván nem fedheti le ennek a tekintetnek a teljes spektrumát. Mert valójában nincsenek rá szavaink. A könyveimben ezt a tekintetet próbálom nyomon követni, e tekintet után nyomozok a magam esendő módján.

– „A szegénység mint eredendő, természetes emberi létállapot rettentően hiányzik a világból” – írja A hegyi füzetben. Mit jelent az Ön számára a szegénység az írásban?

– Az írásban csak szegénység van, vagyis csak az van jelen – jó esetben -, ami tényleg fontos, ami tényleg szükséges. A figyelem, az összpontosítás ritka pillanataiban nincstelenné válunk. A szegénység evangéliumi értelmezése talán ezt a kiüresedést jelenti, ezt az „egy-ügyűséget”, amikor valóban arra tudunk figyelni, amire figyelnünk egyedül érdemes. Amikor sikerül levakarnunk magunkról azt a mérhetetlen mocskot, amit cipelünk, amit összetévesztünk önmagunkkal, amiről azt gondoljuk, hogy fontos és elengedhetetlen, akkor, azokban a tényleg szentnek nevezhető pillanatokban leszünk szegények. Szegények, mint egy csillag, mint egy szarvasbogár, mint egy feketerigó. Ha ez a szegénység nincs jelen az életünkben, elvesztünk.

– Hetente két teljes napot tölt hajléktalanok között. Mit tanul tőlük?

– A hajléktalanoktól „úgy általában” semmi különöset nem lehet tanulni. Emberek ők is, gyarlók, tele tévedésekkel és hibákkal, csakúgy mint azok, akik abban a szerencsében részeltettek, hogy a saját ágyukban alhatnak éjszakánként. Nem vagyok híve annak az érzelgős és önámításoktól sem mentes odafordulásnak, amely a hajléktalanokban egyfajta mártírt vagy áldozatot lát. Az esetek egy részében olyan emberekről van szó, akik aktívan asszisztáltak ahhoz, hogy végül egy éjjeli menedékhely poloskás fekhelyén kössenek ki. Talán kegyetlenül hangzik, amit mondok, de azt hiszem, a szánalommal és a könnyes sóhajtozással semmire sem megyünk, ha ezeknek az embereknek a problémáit akarjuk megoldani. A problémáikat amúgy sem lehet megoldani, legfeljebb enyhíteni lehet a fájdalmaikon, adni nekik egy tál meleg levest, egy kabátot vagy bekötözni az elfertőződött lábszárfekélyüket. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne találkoztam volna olyan hajléktalanokkal, akiktől lehet tanulni. A hajléktalanok legtöbbje viszont keserű, céltalan, önpusztító ember. Ahogy egyébként a nem hajléktalanok között is szép számmal akadnak ilyenek.

A minden értelemben lepusztult ember, aki egy hajléktalanszállóra kerül, már rég elvesztette a bizalmát a világgal szemben. Neki már minden mindegy. Legyen egy matraca esténként, legyen egy flakon bora napközben és némi dohánya, legyen néhány szelet kenyere vacsorára. Ez a világ, amelyben élünk, jobbára a kietlen üresség világa, az értéktelen szemét és a förtelmes ricsaj világa. Ezek az emberek ennek a világnak tükörképei. Mint ahogy mi magunk is túlnyomórészt ennek a világnak a tükörképei vagyunk. A hajléktalanok és a nem hajléktalanok között tulajdonképpen nincs is számottevő különbség. A szerencsés többség a meleg vackában éli keserű, önpusztító és céltalan életét, miközben a kevésbé szerencsések, a „lúzerek”, a csövesek, a mélyszegénységben élők ugyanezt teszik, csak a saját meleg vacok hiányzik hozzá.

Sarkítás, leegyszerűsítés, túlzás, nyilván lehet minderre ezt mondani, de ha vesszük a fáradtságot és alaposan körülnézünk magunk körül, kénytelenek leszünk hasonló álláspontra jutni. Mégis, azt hiszem, a legelesettebbek, a legkiszolgáltatottabbak, a legnyomorultabbak mellett kell állnunk akkor is, ha látványos sikerekkel nem is kecsegtet ez az odaállás.

– Otthon lehetünk-e a világban, az életünkben, az írásban vagy bármilyen más tevékenységünkben? Mit jelent az otthon az Ön számára? Haza című kötetében írja: „Ott, a templomajtónak dőlve biztosan tudtam, azért vagyok itt, hogy eltévedjek. És hogy minél inkább eltévedek, annál közelebb kerül az otthon.”

– Arról, hogy mit jelent az otthon, talán beszéltem már ennek az interjúnak más pontjain. Azt hiszem, otthon, „igazán” otthon soha nem lehetünk itt. Közben persze nagyon is vannak olyan pillanatok, olyan csillogó magaslatok az életünkben, amikor mégis úgy tűnik, hogy mindez lehetséges. De utólag ezekről a pillanatokról is kiderül, hogy a bennük fellelt teljesség nem erre a világra utal. Ami a teljességet, a remélt, a megtalált otthont mutatja fel ebben a világban, az egyúttal egy világon kívüli ponton helyezkedik el. Mindaz, ami ebben a világban nemes, értékes, fenséges és megrendítő, egyfajta útjelző táblaként a világon kívülre mutat. A valódi otthon felé.

– Szövegeit áthatja a testi érzékelés intenzitása, a természet hangjainak, neszeinek leírása, amelyek nem csak atmoszférát teremtenek írásaiban, sokkal inkább egyfajta belső, vagy eredendő zeneiségre irányítják a figyelmet. Mi a kapcsolata a zenével?

– A zene mindig is intenzíven érdekelt, talán jobban is, mint az irodalom. Művelem is a magam módján, igaz, biztosan akadnak, akik nem neveznék zenének, amit csinálok. Mert talán inkább hangtájképek ezek, monoton, hullámzó akusztikus tömbök. Aki figyel a hallható világra, előbb vagy utóbb rádöbben, hogy itt bizony minden zenél. A természet folyamatosan ontja a zenét, a kövek, a szél, a víz, az élőlények zenéje soha egy pillanatra nem szűnik. De az emberi világ is ugyanezt teszi, a gépeink, az épületeink is zenélnek. Engem a zenének ez az univerzális jelenvalósága érdekel, a nem-zenei zene, a teremtett világ zaja. Zenekarunkkal, a Horhossal a világnak ezt a végtelenített folyamatzenéjét igyekszünk megragadni, vagy legalábbis kísérletet tenni arra, hogy természeti zajok és gitáreffektek használatával létrehozzunk egy olyan hallható teret, amely talán segít közelebb kerülni az elvesztett otthonhoz. 

Fotó: Szilágyi Lenke; Thaler Tamás

Várkonyi Borbála/Magyar Kurír