Krisztus követségében – Interjú Snell György segédpüspökkel a káplánok debreceni továbbképzéséről

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Snell György előadásokon és kötetlen beszélgetéseken adta át a fiatal papoknak lelkipásztori szolgálatában szerzett tapasztalatait és személyes gondolatait. A képzés alatt arra irányította a káplánok figyelmét, mi az, amit ma a hívek elvárnak tőlük. A püspök elismerően szólt a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye káplánjairól, örült a közvetlenségüknek, elhivatottságuknak.

– Mi, papok, a hívekért vagyunk, „Krisztus követségében járunk” (2Kor 5,20), és feladatunk, hogy hirdessük az ő szeretetét. Ha ezt megtesszük, akkor tulajdonképpen betöltjük a hivatásunkat, mert a legfontosabb – különösen a mai, egyre inkább hitetlen világban –, hogy hitelesen hirdessük az örömhírt. Sok ember csak ritkán kerül kapcsolatba pappal, annál is inkább döntő az ő hitelessége. Mert ha nem is történik meg a megtérés egy ilyen találkozáskor, felmerülhet a másikban a kérdés: hol az igazság?

Hangsúlyoztam a képzésen, hogy mindezt tegyük sok szeretettel a szívünkben. Végtelenül szegény világban élünk, és itt elsősorban arra a szegénységre gondolok, amelyet a szeretet hiánya okoz. Az emberi szívben megfogyatkozott a szeretet. Az ember szenved ennek hiányától, a magányosságtól, a mellőzöttségtől, nincs, akihez szóljon. Hiába gazdag valaki, szenved a magánytól, ha vagyona miatt megközelíthetetlenné válik, kevésbé állnak vele szóba, és ő is elzárkózik, féltve egzisztenciáját. Ez a legnagyobb szegénység. Éppen ezért ha Jézus szeretetével lépünk az emberek felé, akkor mindig nyert ügyünk van, mert az emberek hihetetlenül szomjaznak a szeretetre. Nem tudnék szeretet nélkül élni. Nekünk, papoknak állapotbeli kötelességünk ezt hitelesen továbbadni.

– Milyen a hiteles pap?

– A pap az evangéliumot tanítja, amely alapvetően örömhír. Nem hiteles az a pap, aki semmilyen örömet nem tud a hívek szívébe belopni. Emellett ha örömhírt hirdetek, akkor én magam is örülök. Az eleve nem lehet hiteles, aki szomorú ábrázattal beszél az örömhírről.

Szó esett a képzésen egy szintén nagyon fontos kérdésről, ami kísértés a mai papok számára. Sajnos Magyarországon is vannak egyházmegyék, ahol napjainkban kevesebb hivatás születik, így egyre több feladat hárul papjainkra, több misét kell bemutatniuk vasárnaponként, és mindez monotonná válik számukra. Nagyon kell vigyázni, hogy ez soha ne következzen be. Hiszen minden szentmise az istentisztelet csúcsa.

– Hogyan lehet ezen a problémán segíteni?

– Meg kell találni a módját annak, hogyan lehet a paphiányt áthidalni. Például össze kell vonni a kevés lélekszámú szomszédos falvakat. Ma már a legtöbb apróbb településen csak néhány hívő embert érintene ez a változtatás. Vas megyében előfordul, hogy egy plébániához tizenhét falu tartozik. Ott is próbálják racionalizálni a helyzetet, és igénybe veszik a lelkipásztori kisegítő szolgálatát is. Keresni kell a megoldást. Nem könnyű, de egyre inkább be kell erre a helyzetre rendezkedni.

– A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében a 2016/17-es tanévben hatan jelentkeztek papképzésre.

– Ez nagyon dicséretes, és igazi öröm. Hazánkban sajnos vannak szemináriumok, ahova ebben a tanévben senki sem jelentkezett. Ennek ellenére ne csüggedjünk, hanem imádkozzunk, bizakodjunk, és gondoljunk arra, hogy az Egyház tizenkét fővel indult el. A történelem azt igazolja, hogy időnként megfordul ez a tendencia. Jelenleg a világ a pénz rabságában rossz irányba halad, a vesztébe rohan.

Az elmagányosodás szintén veszély egy pap életében. Fontos, hogy legyenek barátai, alakítson ki kapcsolatokat paptársaival is, akik a legközelebb állnak hozzá. Számtalan helyzetet csak a hasonló nehézségekkel küzdő és a szolgálatban tapasztalatot szerzett lelkipásztor barátaival tud megbeszélni egy pap, azokkal, akik őt teljesen megértik. Ehhez szükséges, hogy tartsuk a kapcsolatot, figyeljünk, és törődjünk egymással. Ez nagyon fontos, mert ennek elhanyagolásával bekövetkezik az elmagányosodás. Hiába van a pap körül sok hívő, mégis egyedül van. És a magány rossz tanácsadó.

– Milyen tanácsokkal tudott szolgálni a képzésen a plébános-káplán kapcsolatról?

– Az eddigi plébánosi szolgálatom alatt igen sok káplán atyának egyengettem az útját. Fontosnak tartom, hogy a plébános paptársának tekintse a káplánját, a káplán pedig tisztelettel viselkedjen. Mindketten paptestvéri szeretettel és kölcsönös bizalommal legyenek egymás iránt. Ez a hívek miatt is nagyon fontos, hiszen ők megérzik, hogy milyen a munkatársi kapcsolat az egy helyen szolgáló papok között. Volt rá példa, hogy egy hívő az esti órákban azért hívott fel telefonon, hogy kifejezze, milyen boldogság látni a jó kapcsolatot a plébános és a káplán között, akik egyet akarnak, egy célért dolgoznak. Ugyanígy a feszültséget is megérzik a hívek.

Sokszor látom, hogy a plébánosokat az is zavarja, hogy a fiatal papot a hívek jobban szeretik a lendületes vitalitása miatt. Én mindig arra bátorítom a híveket, hogy mihamarabb szeressék meg a káplánokat – személyem elleni sérelemnek érzem, ha nem szeretik őket eléggé, mert én nagyon szeretem őket. Nyilván nem lehet ezt erőszakkal elvárni a hívektől, de rá lehet irányítani a figyelmüket arra, hogy a káplánoknak is fontos, hogy szeretetet kapjanak a közösségtől.

Emellett az is elengedhetetlen, hogy ha valamiben nem ért egyet a plébános és a káplán, azt azonnal beszéljék meg. Nem szabad hordozni magunkban a sérelmet, nem maradhat tüske a szívünkben. Ezzel is példát kell mutatni a híveknek. Nemhogy harag, de a sértődés, tüske nyoma sem lehet a plébános-káplán kapcsolatban. Persze a véleménykülönbségek természetesek, akárcsak egy családban, nem lehet mindig boldogító egyetértés, de ez így van rendjén.

Budapesten, Rákoskeresztúron tizenhárom évig voltam káplán és húsz évig plébános, és azt láttam, hogy amit káplánként megtehettem, plébánosként már nem. Előfordult, hogy káplánként megdorgáltam a híveket – hozzáteszem, nem ok nélkül –, de voltak dolgok, amiket már plébánoskoromban másképp fogadtak tőlem. Már jó ideje nem dorgáltam őket, és szóvá tették a hívek: „Az atya már nem szeret bennünket?” Azt mondták, „jó katolikusok” szeretnének lenni, és azért vannak a papok, hogy megmondják, hogyan kell viselkedniük. A paptól várják a tanítást az igazságról.

A hívek mindent tudnak rólunk, előttük nyitott könyv az életünk. Mindenre, a puszta létünkre is odafigyelnek. A viselkedésünk, mentalitásunk, őszinteségünk, nyíltságunk üzen és példaként áll előttük.

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír