Lovas nemzet és a szentmise?

Nézőpont – 2017. február 12., vasárnap | 17:30

Fehérváry Jákó bencés szerzetes, teológus írását, liturgikus jegyzetét adjuk közre.

Néhány évvel ezelőtt Magyarországon járt a bencések által fenntartott római Szent Anzelm Pápai Egyetem rektora, a Pápai Liturgikus Intézet vezetője, egykori tanárom. Mivel bencésként a mi budai házunkban szállt meg, részt vett kápolnánk liturgiáján, illetve más templomokban is járt szentmisén. Az elutazása előtti utolsó este magyarországi tapasztalatairól beszélgettünk. A vendéglátással, Budapesttel, a Sapientia-főiskolával nagyon meg volt elégedve, ugyanakkor a társalgás egy pontján komolyan rám nézett, és megkérdezte, liturgikusként nem szúr-e szemet nekem valami a szentmise ünneplésének magyarországi gyakorlatában. Mivel több minden is szemet szúrt, ezért megkérdeztem, pontosan mire is gondol. Ő elmondta: azt tapasztalja, hogy az eucharisztikus ima alatt – az átváltoztatás szavait kivéve – végig ülnek az emberek a szentmisén. „Ez tarthatatlan, Jákó, tegyél valamit azért, hogy ez megváltozzék!” – kérte tőlem.

Egy régi elégedetlenségemnek adott hangot végre egy hozzáértő külső szemlélő. A városi legenda szerint nálunk azért alakult ez így, mert amikor a VI. Pál-féle új Római Misekönyv népnyelvű változatát itthon bevezették, és arról tanakodtak, mi a hívek megfelelő testtartása az eucharisztikus ima alatt, akkor a felelős döntéshozók közül valaki azt mondta: üljünk, hiszen lovas nemzet vagyunk! Ha nem is igaz ez a történet, de mindenképpen találó.

A szentmise liturgiájának legünnepélyesebb pillanata ez: „Most kezdődik az egész ünneplés központi, kiemelkedő cselekménye: az Eucharisztikus ima, a hálaadás és a megszentelés imája (…) ennek az imádságnak az az értelme, hogy az egész közösség csatlakozzék Krisztushoz Isten csodás tetteinek magasztalásában…” (Római Misekönyv Általános Rendelkezései, 78). Hogyan veheti fel a hallgató és a puszta szemlélő ülő testtartását az, aki a pap vezetésével az Egyház nagy hálaadó imájában vesz részt? Az ősi szokás, ahogyan a liturgikus előírás is (146 pont: „a nép feláll”) álló testhelyzetet kívánna.

A katakombák művészete az imádkozó Egyházat egy egyenesen álló, kitárt karú nőalakként ábrázolja, az úgynevezett orante testtartásban. Ha az átváltoztatás szavaira tiszteletből le is térdelünk, az eucharisztikus ima belső dinamikája azt követeli, hogy végig, a nagy doxológia végéig (őáltala, ővele és őbenne…) állva, a válaszokat énekelve csatlakozzunk a pap által imádkozott szavakhoz. Miért spóroljuk ki magunkat a mise legszentebb részéből?

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. február 12-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria