Magna nővér: Minden élethelyzetben igyekeztem kihozni magamból a legjobbat

2018. február 25. vasárnap 19:58

Tizenhetedik alkalommal adták át a Parma fidei – Hit Pajzsa díjat február 24-én, szombaton délelőtt a budapesti Szent Margit Gimnázium dísztermében. Az idei díjazott a 90 éves Hargitai Anna M. Magna SDR nővér. Vele beszélgettünk.

– Nagyon korán, már tizenéves korában kialakult Önben a hivatástudat, szerzetesnővérnek készült. Soha nem is akart más lenni?

– Soha. A szüleim és a nagyszüleim is mélyen hívő katolikusok voltak. Édesanyám gyári munkásként dolgozott, édesapám húsvizsgálóként. Lefoglalta őket a munka, így a nagyszüleink rengeteg időt töltöttek velem és a két testvéremmel. A rokonaim közül többen is szerzetesek lettek. Az egyik nagybátyám pedig pap volt, a nyári szabadságát nálunk töltötte, Máriaújfalun, ahol születtem. A húgomra és rám is nagy hatással volt, amikor Jézus Krisztusról, Szűz Máriáról, a keresztény tanításról és értékekről beszélt. Tőle tanultunk a hazaszeretet, és ministrálni is jártunk. Van egy öcsém, aki tíz évvel fiatalabb nálam. Mindhármunk életét meghatározta az a nagy szeretet, amellyel a szüleink, a nagyszüleink, a nagynénénk és a két nagybácsink körülvettek bennünket. A nagynénénknek és a civil nagybácsinknak nem született gyermeke, így minden idejüket, szeretetüket ránk fordították. Már nagyon fiatalon egyértelmű volt számomra, hogy apáca leszek. A két testvérem pedig orvos lett.

– Miért pont az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációját választotta?

– Szentgotthárdon jártam gimnáziumba. A hittanárom ciszterci szerzetes volt, és egyszer elhívta hozzánk a soproni megváltós nővérek igazgatóját, Lányi János atyát, aki bemutatta nekünk a rend történetét, működését. Ami engem különösen megragadott, az a nővérek karizmájának lényege: a megváltás misztériumából élni, és másokat is elvezetni ehhez. Láthatóvá tenni Jézus Krisztus irgalmas és megváltó szeretetét, pasztorális, pedagógiai, karitatív és szociális tevékenység által. Különösen nagy hatást tett rám az, hogy a rend kiemelten foglalkozott az ifjúsággal. Tanárnak készültem, matematika--fizika vagy latin--német szakra szerettem volna jelentkezni. Az Isteni Megváltó Leányai rendbe 1948. augusztus 19-én léptem be, és egy évre rá, 1949. május 3-án beöltöztem. Ezután két év noviciátus következett, amely a második év elején félbeszakadt.

– A szerzetesrendeket 1950-ben feloszlatta a kommunista hatalom. Hogyan emlékszik vissza ezekre a sötét időkre?

– 1950. június 17-én hurcoltak el bennünket. Az ávósok ablakot, ajtót bezúzva törtek ránk. A vezetőjük tíz percet adott arra, hogy elkészüljünk. Az imaterembe tereltek és két részre osztottak bennünket: az egyik társaság Fótra, a másik Zircre került. Engem néhány nővértársammal együtt Fótra szállítottak egy leponyvázott teherautón.

– Börtönök, zaklatások, internálások követték egymást. Mi adott erőt Önnek, Önöknek ezekben a nehéz, emberi mércével mérve kilátástalannak látszó időkben?

– Az ima és az éjszakai szentségimádások. A szüleim változatlanul Máriaújfalun éltek. Jellemző az ötvenes évekre, hogy mivel ez a település a nyugati határszélen fekszik, nem kaptam beutazási engedélyt, ezért titokban tértem haza a Rábán keresztül, hogy legalább egy éjszakát otthon tölthessek. Ám fóti tartózkodásunk alatt megmutatkozott a gondviselés mindenütt jelenvaló kegyelme is. Rengeteg ember segített bennünket. Két személyre, Badarics pékmesterre és Puskás zöldségkereskedőre név szerint is emlékszem. Mindketten folyamatosan támogattak minket. A fóti táborban valódi szerzetesi életet éltünk: szalmán aludtunk a földön, deszkákkal körülvéve. A szabad ég alatt mostunk. Ha tűzifának valót találtunk, akkor fűrészeltünk, hogy legyen fa a főzéshez. Az ebédünkhöz a hozzávalókat a jószívű emberek adták össze.

– Az ávó néhány napra vizsgálati fogságba is helyezte Önt. Mi volt a vád?

– Az, hogy rossz irányba befolyásolom az embereket. Sokat beszélgettem velük, és nemcsak az élet anyagi oldaláról, hanem a természetfelettiről is. Az élet nem csupán abból áll, hogy eszünk meg iszunk, hanem mindenekelőtt abból, hogy igyekszünk a mindennapokban valóra váltani az evangéliumot. Azok az emberek, akikkel kapcsolatba kerültem, igényelték ezt, szükségük volt Istenre, a hitből fakadó reményre. Az ateista hatalom képviselőinek viszont ez nem tetszett.    

– A deportálása után Budapestre került, és azóta is itt él.

– Először a piaristák konyháján dolgoztam, fizetség gyanánt ebédet kaptam. Eleinte még alkalmi munkásként sem tudtam elhelyezkedni, mivel klerikálisnak bélyegeztek. Mint kényszermunkás részt vettem kaszárnyaépítkezésen, lőszerraktárat ástam, majd a kispesti szövőgyárban szövőmunkásként dolgoztam hosszú évekig, három műszakban. Megszereztem a szövőszakmunkás-képesítést, aztán pedig beiratkoztam a műszaki főiskolára, ahol két év alatt textiltechnikussá képeztek. Bekerültem a Könnyűipari Minisztériumba, a selyemosztályra, és ott dolgoztam egészen 1989-ig. A miniszter asszony, Nagy Józsefné éveken át  befizette nekem a reggelit a büfében, mert tudta, hogy nagyon alacsony a fizetésem. Itt kaptam egyébként az első pénzjutalmat. Közben elvégeztem a teológiát. Minden élethelyzetben igyekeztem kihozni magamból a legjobbat, mert meggyőződésem volt, hogy a Jóisten nem véletlenül helyezett oda, ahol éppen voltam.

– Az emberek hogyan viszonyultak Önhöz mint egykori novíciához?

– Voltak, akik szeretettel közelítettek felém, mások fenntartással, de nem rossz lelkülettel. Becsülték bennem azt, hogy van egy elvem, amely mellett minden körülmények között kitartok. Én pedig azt becsültem bennük, hogy tiszteletben tartották a világnézetemet. Többségükben nem értettek egyet vele, de tisztelték. Akadtak persze olyanok is, akik nem mertek szóba állni velem. Alapjában véve azonban azt tapasztaltam, hogy sokkal több a jó ember, mint a rossz. Csak nyílt szívvel kell közelíteni hozzájuk, és akkor ők is megnyílnak, felszínre hozzák a legjobb tulajdonságaikat.

– A megpróbáltatás évtizedei alatt soha nem ingott meg a hite?

– Nem, mert számomra a hit természetes volt. Beleszülettem, ahogy már említettem.

– Mivel a rendje nem működhetett a szocializmus negyven esztendeje alatt, a régi rendtagok és novíciák csak titokban járhattak össze. Hogyan emlékszik vissza ezekre az időkre? 

– Lakásokon, olykor padlásokon találkoztunk, mert a hatalom nem nézte jó szemmel, hogy a szerzetesek összejárnak. Gyakran mentünk kirándulni is, hogy együtt maradjunk lelkileg és szellemileg. Tartottunk összejöveteleket a belvárosi templom altemplomában is. A találkozásainkat gyakran egy-egy nagyobb állami ünnepséghez igazítottuk, mert ilyenkor nem volt feltűnő, hogy sok ember gyűlik össze egy helyen. A lelkivezetőnk – és nekem a gyóntatóm is – Kerényi Lajos atya volt, aki segített nekünk abban, hogy eligazodjunk a politikai nirvánában, amelyben éltünk. Megtapasztaltuk, hogy a közösség egységet teremtő erő, s a társainkkal közösen a keresztet is könnyebb hordozni, mint egyedül. Azt tudtuk, hogy a hatalom állandóan figyeltet minket, de nem emlékszem, hogy bármilyen retorzió ért volna bennünket az ötvenes évek végétől kezdve. Ettől függetlenül előfordulhatott ilyen eset.

– Mikor tette le az örökfogadalmat?

– 1959 novemberében. Ennek előzménye, hogy 1955-ben súlyosan megbetegedtem. Tébécés lettem, és az állapotom folyamatosan rosszabbodott. Két évig feküdtem a János Kórházban. Az orvosok már csak egy-két hónapot adtak, mindannyian lemondtak rólam, Miskovits Gusztáv professzor kivételével, aki végül meggyógyított. A betegségemből adódó halálveszély miatt 1959 novemberében tisztelendő Archangela anya megengedte, hogy a kórházi ágyon letehessem az örökfogadalmat. A betegségem éveire visszagondolva azt mondhatom, hogy Isten szeretetét és könyörületének gazdagságát éreztem a kereszthordozásban. Arra gondoltam, milyen jó lesz majd, ha hazaérek. Nagy erőt adott, hogy a nővérek és a gyóntatóm, Lajos atya is rendszeresen bejártak hozzám, erősítettek a hitben. A történethez hozzátartozik, hogy amikor Miskovits professzor meghalt, a felesége megkért, hogy legyek ott a temetésén. Ott álltam annak az embernek a koporsója mellett, aki Isten kegyelméből meggyógyított. 

– Jelmondata egy himnusztöredék: „Ami édest a világ kínál, Jézus Szívéhez képest mind silány.” Miért éppen ezt választotta?

– Azért, mert mindig úgy éreztem és érzem ma is, hogy amit teszek, azt nem az emberekért teszem, hanem a Jóistenért -- az emberekkel.

– Az 1990-es rendszerváltozást követően évekig iskolaigazgató-helyettes volt a budapesti Szent Margit Gimnáziumban. Így, ha kissé megkésve is, de teljesült ifjúkori vágya, diákokkal foglalkozhatott…

– Nagyon szép emlékeim vannak a fiatalokról. Igényelték, szerették, ha az ember elbeszélget velük, odafigyel a gondjaikra. Megbíztak bennem, a féltett titkaikat is elmesélték nekem. Érdeklődtek a múltammal kapcsolatban, örömmel vették, ha az életemről meséltem nekik. Kérték az imáimat is. A diákokkal való kapcsolatom mindmáig megmaradt. Hetente többször is bevisznek a Szent Margit Gimnáziumba, és a gyerekek ma ugyanúgy kitárulkoznak előttem, tanácsokat kérnek tőlem a gondjaik megoldásához, mint húsz-huszonkét évvel ezelőtt. Még azt is megkérdezik, hogyan viselkedjenek a randevújukon. Érzik, hogy szeretem őket, és érdekel a sorsuk.

– Vallja, hogy minden kegyelem, és úgy érzi, Isten a tenyerén hordozta egész életében…

– Minden, ami történt és történik velem, kegyelem. Az is, hogy szerzetesnővér lehetek, Jézus Krisztus jegyese és tanítványa. Bármilyen nehéz helyzetbe is kerültem az életem során, mindig az volt számomra a legfontosabb, hogy a Krisztus által kijelölt úton haladjak, követve az ő akaratát. Akkor is, ha nem pont úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt elképzeltem. Dolgoztam gyárban, fűrésztelepen, szövőgyárban, irodában, mindenütt éreztem Isten közelségét, és végül minden a helyére került: tanár lettem, ahogyan fiatal lányként elképzeltem. Igen, elmondhatom, hogy az életem mindig ott volt, és mai is ott van Isten tenyerén. 

– Miként éli meg azt, hogy ebben az évben Ön kapta meg a Hit Pajzsa díjat?

– Nagyon meglepett ez az elismerés. Egész életemben a Jóisten dicsőségéért tettem mindent, és nem gondoltam volna, hogy az emberek felfigyelnek erre. Köszönet azoknak, akik észrevették ezt. 

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2018. február 18-i számában jelent meg.

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Nézőpont
hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
fotokiallitas-mutatja-be-sziriai-haborut-es-maltai-segitseget
Fotókiállítás mutatja be a szíriai háborút és a máltai segítséget

Megnyílt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szíriai háborúról és a háború következményeire adott humanitárius válaszokról szóló kiállítása a Szent István-bazilika Lovagtermében december 17-én. A kiállítás az „Imádságot kérünk” imagyűjtő kampány kísérőrendezvénye, február végéig látogatható.

2018. december 18. kedd
konyv-jelent-meg-marianosztrai-palos-kolostorrol
Könyv jelent meg a márianosztrai pálos kolostorról

A budapesti Központi Papnevelő Intézet dísztermében mutatták be december 17-én a márianosztrai pálos kolostor történetét ismertető, „A fényes kolostor” című kötetet, mely az Ecclesia Szövetkezet gondozásában jelent meg. Az eseményen jelen volt Beer Miklós váci megyéspüspök.

2018. december 18. kedd